Nyomor, éhezés és császári luxus: a warabi kultúrtörténete

Évszázadokon keresztül, a warabit (蕨) - Pteridium aquilinum, magyarul saspáfrányt - többnyire az elégtelen rizs-termésből fakadó éhínségekkel azonosították, kényszerből fogyasztott növényként: a ugyannyira a fájdalom és a nyomor, mint a túlélés szimbóluma. Ugyanakkor, ezzel mintegy párhuzamosan volt egy egészen más oldala és más célközönsége a warabiből készített édességnek, mégpedig a mindenkori arisztokrácia, ergo igencsak széles spektrumon mozog a warabihoz köthető fogalmak tárköre. Ezt fogja körbe járni az alábbi bejegyzés, kezdjük is mindjárt az alapokkal. Mégpedig a kőkori alapokkal!

Kőkori kaja

A mezőgazdaság megjelenése előtt az élelem fogalmát a vadon termő növények és állatok jelentették a világon mindenhol, és ez alól Japán sem kivétel. Az ún. Jomon-korszak (縄文時代), a tulajdonképpeni japán csiszoltkő-korszak (i.e. 10,000 - 300 között) mintegy tízezer évet átívelő intervallumának emberei vadásztak, halásztak, gyűjtögettek: mindent, amit a föld kínált. S ezen ősemberek étrendje - modern kutatások alapján- meglepő diverzitást mutat, ami azt is feltételezi, hogy a kor embere nagyon is széleskörű tudással rendelkezett az őt körülvevő ökoszisztémáról.

Kagylóhéjak (貝塚), csontok, neolit kerámiák és egyéb régészeti tárgyleletek azt bizonyítják, hogy ezen "történelem előtti" idők embere már több 350 fajta kagylófélét, 70 fajta halat, 60 fajta emlőst, 35 fajta madarat, 30 féle csonthéjas gyümölcsöt illetve bogyókat, valamint több száz fajta vadon termő növényt fogyasztott. Az étrendjükben szerepelt többek között sas, cápa, repülőkutya, liliom-gyökér és egy rakás olyan dolog, ami manapság kissé bizarrnak tűnik. 

Sansai

A hosszú pleisztocén - jégkorszak - végét követően buja vegetáció vette át az uralmat Japán szigetein, és olyan gazdag flóra és fauna jellemezte a vidéket, hogy a közösségek folyamatos mozgását feladva, effektíve letelepült életmódot fojtatva, de mezőgazdasági tevékenység nélkül is évezredeken át képesek voltak fenntartani magukat. A Yayoi-korban (弥生時代, i.e. 300 - i.sz. 300) és azt az követő évszázadokban azonban - kivált a i.sz. VIII. századra - már a tudatos termesztéssel előállított ételek kezdték dominálni a japán konyhát, és minden olyan helyen, ami gabonatermesztésre alkalmas volt, a vadon termő növények felhasználása illetve a vadászat fokozatosan vesztett jelentőségéből, vagy teljesen ki is kopott az általános gyakorlatból. Sőt, nem csak hogy kikopott, de a mezőgazdasági termelés elterjedésével ezen növények gyűjtögetése voltaképpen a szegénység, illetve az éhínség szimbólumává lett, és a későbbiekben sem sikerült a modern kultúrába integrálódniuk. 

Japán szigeteinek között háromnegyedét viszont erdővel borított hegyek és dombok teszik ki, ebből adódóan a hegyvidéki területeken élő közösségek számára pusztán a mezőgazdaságra való hagyatkozás egyszerűen lehetetlennek bizonyult, ez pedig azt eredményezte, hogy egyes közösségek továbbra is fenntartották az aktív vadászati, halászati illetve gyűjtögető tevékenységüket. Tulajdonképpen minél távolabb kerülünk a rizsföldektől, akár közel a tengerhez, akár a hegyvidéki területek vadonjainak mélyébe, annál változatosabb táplálkozási formákkal találkozhatunk, így van nagyjából egészen a mai napig: erről szól Winifred Bird Eating Wild Japan című könyve, amiben nem pusztán bemutatja az ismertebb és kevésbé ismertebb sansai (山菜), szó szerint "hegyi parajok", ergo a vadon termő növények fajtáinak történetét, de azok modern elkészítési módját taglaló receptet gyűjteményt is közöl, személyes történetén keresztül, olvasmányos stílusban. 

Mindazonáltal, bármilyen is volt a vadon termő növényekkel szembeni megítélés, a történelem folyamán számtalan alkalommal jelentették a túlélés formáját egyes közösségek számára. A kontextus szélesebb körbe való helyezése végett, itt érdemes megjegyezni Harari 'mezőgazdasági forradalomról' alkotott gondolatait, miszerint az egykori gyűjtögető-vadászó közösségek számára a gabonafélék a teljes étrend egyik szeletét képezték csupán, túlélésük zálogát pediglen számos különböző növény, és állatfaj adta, ezáltal ínséges időket is képesek voltak átvészelni élelem tartalékok nélkül.

Ezzel szemben a mezőgazdaságon alapuló társadalmak gabonafélékre alapuló termelése egy egyoldalú, nehezen megemészthető, vitaminokban és ásványi anyagokban szegény étkezési kultúrát erőltetett a kor embere számára. E letelepült életforma sokszor azt eredményezte, hogy a földművelő közösségek kalória bevitele egyetlen háziasított növényből származott, legyen az krumpli, búza vagy rizs. Ha pedig akár a szeszélyes időjárás, aszályos évek, gombák vagy éppen háborúk tönkre tettek egy termőterületet, az végzetes következményekkel járhatott egy közösség számára - ahogyan azt látni fogjuk a japán példákon keresztül is - ezért is támaszkodtak esetenként a vadon termő növényekre.

Warabi 

Bird könyvének egyik fejezete éppen erre hoz egy érdekes példát, a warabi kapcsán. A warabi a világ minden részén elterjedt, agresszív és szinte kipusztíthatatlan növény, mely egyaránt megél napos legelőkön, árnyékos erdőkben, jöhet extrém hőség vagy hideg, a saspáfrány minden körülmények között megmarad, ökológiai szempontból rendkívül sikeres. A növény friss hajtásait pedig évezredek óta fogyasztották nemcsak Japánban, de Szibériától kezdve Angliáig számos helyen. 

Érdemes megjegyezni viszont, hogy a saspáfrány modern kutatások szerint nemcsak egy evolúciós szempontból sikeres, de egy veszélyes, karcinogén anyagokkal rendelkező növény is egyúttal: a nyolcvanas évek közepétől kimutatták, hogy a páfrány egy ptaquilozid nevű vegyületet tartalmaz, ami állatok számára rákos, vagy éppen beri-beri (izomgyengeség, akut esetben szívelégtelenség) típusú megbetegedésekhez vezethet. Nagymértékű fogyasztás esetében emberek esetében is ártalmasnak vélik, sőt egyes kutatók szerint a gyomorrákos megbetegedések kiemelkedő száma Japánban többek között a warabi páfrány fogyasztásának is köszönhető. Számos országban, például Amerikában az erdőjárók számára kiadott gyűjtögetéssel kapcsolatos újabb művek rendre óva intenek a saspáfrány fogyasztásától. Mindemellett Bird azt is megemlíti, hogy az enyhén alkalikus vízzel való főzés Japánban vélhetően csökkenti a warabi karcinogén hatásait. Hogy minderről mennyit a tudtak a korabeli közösségek, mindenesetre nem túl sok információ létezik.

Genji szerelmei páfrányai

Holott a japán kulináris hagyomány igen szerteágazó forrásokban emlékezik meg a warabi, kifejezetten annak hajtásának fogyasztásáról. Már a XI. századi Genji monogatari (源氏物語, Genji regénye vagy Genji szerelmei elterjedt magyar fordításban) is megemlíti, hogy a páfrány hajtásokat mind a köznép, mind az arisztokrácia tagjai egyaránt fogyasztották. 

A japán irodalom klasszikus alkotásában leírtak szerint, egy hegyi aszkéta szerzetes tavasszal egy kosárnyi friss warabi hajtást (sawarabi, 早蕨) szedett Hachinomiya hercegnek (宇治八の宮), aki a követője volt. Miután később e herceg elhunyt, a szerzetes ugyancsak egy kosárnyi warabit küldött a herceg lányainak, Nakanokimi (宇治の中君) és Oigimi (宇治の大君) részére, mintegy apjuk emlékére. A következő évben aztán Oigimi is eltávozott, a szerzetes ezúttal a kosárnyi páfrányhajtást egy megható vers kíséretében küldte Nakanokiminek, melyre a hercegnő lánya a következő, szomorúságát kifejező sorokkal válaszolt:

この春は たれにか見せむ 亡き人の かたみにつめる 峰の早蕨

"E tavaszon már nincs kivel megosszam, legyen hát elhunytaim emlékére eme páfrány hajtás a hegyről"

A mű elemzői szerint a Genji szerelmeiben a tavaszt s az évenkénti megújulás szimbólumát jelentő friss páfránysarj egyúttal a halálra való emlékeztetés is. A warabi kétségkívül szimbolikus jelentőséggel bírt különösen Tōhoku régió népe számára, noha mindenekelőtt a túlélés képzete szempontjából.

Tōhoku és a warabi 

Tōhoku régióról annyit kell tudni, hogy egy viszonylagosan elszigetelt terület volt a Japán történelem során - egyesek szerint bizonyos szinten ma is az -, egy távoli, zord, nehezen művelhető terület, azon egykori emishik földje, akik évszázadokon keresztül ellenálltak a japán birodalmi hódításoknak, mely a későbbiekben is medvevadász, a társadalomtól távol álló közösségeknek adott otthont. A régi Tōhokuhoz valahogy minding is jobban passzolt a gyűjtögető-vadászó közösségek életformája, mint a letelepült földműveseké (persze a későbbiekben a rizstermesztés is meghonosodott, sőt manapság Japán egyik legfontosabb rizstermesztő területének számít).

Az Edo-korban (1603 - 1868) Tōhoku lakói előszeretettel egészítették ki étrendjüket makkal, vadgesztenyével, a warabit illetően pedig, friss hajtásai mellett a gyökerét is felhasználták, mégpedig keményítő készítése végett is. Miután a warabi szára ősszel elszáradt, kiásták a gyökerét, megtisztították és fa döngölővel pépesre verték (ennek illusztrálása végett egy kedves olvasótól érkezett egy komment a kínai konyhát bemutató dokumentumfilmről, melyben Kína egyik nemzetisége, a Yáo 瑤族 nép szintén felhasználja a saspáfrányt. A gyökér péppé verésével kapcsolatos felvételt a 23. perctől láthatjuk - vélhetőleg Japánban is hasonlóképen történt a dolog). E rostban gazdag, pépes elegyet egy vízzel teli hordóba keverték, majd egy nebune (ねぶね) elnevezésű, teknőszerű edénybe öntötték, aminek ringatása közben a teknő aljára ülepedett, keményítős masszát aztán két részre válaszották: az alsó réteg, fehér színű, tiszta keményítőt tartalmazó része a shiropana　(白ぱな), illetve felsőbb, a növényi maradványokkal kevert elegye a kuropana (黒ぱな) vagy amo elnevezéssel rendelkezett. 

E tiszta, fehér shiropana keményítő a térség kiemelt exportcikkét jelentette az Edo-korszak során, többnyire Kyōtoba szállították, ahol ragasztóként értékesítették olyan munkanélküli szamurájok számára, akik wagasa (和傘) - hagyományos japán esernyő - készítéséből tartották el magukat. A kevésbé értékes kuropana részét pedig nehezebb időkre tették félre, amikor is vízzel és adzuki babbal, vagy rizzsel keverve egy sűrű, ragadós kását, vagy éppen kölessel/hajdinával keverve gombócokat készítettek belőle. E warabiból kinyert keményítő kalóriaűrűsége nagyjából egyenértékű volt a rizzsel, erre pedig nagymértékben támaszkodtak azokban a köztes időkben, mely során a múlt évi rizstermés már elfogyóban volt, de az ezévi még nem érett meg betakarításra. 

凶作　

Amikor viszont éhínség ütötte fel a fejét, a warabi nem pusztán afféle táplálék-kiegészítő, hanem egyenesen a túlélést jelentő növénnyé vált, mind a gazdag, mind a szegény emberek számára. Az éhínség pediglen rendre felütötte fejét a japán történelem során is. Az erre vonatkozó kutatások egyik érdekes forrásának számít a Sawauchi nendaiki (沢内年代記, Sawauchi krónikája) nevezetű, elsősorban az éves mezőgazdasági termés mennyiségéről számot adó feljegyzés, amit 1673 és 1900 között nagyjából folyamatosan vezettek a mindenkori közösségvezetők nagyjából a mai Iwate tartomány (岩手) Nishiwaga (西和賀) városának területén. Ami kapásból kiderül e feljegyzéseket nézve, hogy  - a korabeli mezőgazdasági módszerek tükrében - nem éppen földművelésre alkalmas területről volt szó. 

Havas iwatei tájkép

A termés minőségére vonatkozó első feljegyzés 1675-ből származik, a minősítés pedig daikyosaku (大凶作) volt: a kyosaku rossz termést jelent, a daikyosaku pedig egyenesen katasztrofálisat. Ezt pár év tűrhető termés és hiányos feljegyzések követték, 1689-ben ismét szegényes termés került említésre, 1690-ben már a tágabb térséget érintő éhínség miatt a helyi nagybirtokosnak kellett rizst osztania a nélkülözők részére. 1691 ismét rossz év, 1692 borzalmasan rossz év - itt meg is jegyezte a nyilvántartás írója hogy az emberek belefáradtak a négy éve tartó gyenge termésbe. 1694-ben számoltak be először jó termésről a krónika kezdte óta, viszont 1695 szokatlanul hideg évében ismételten nem tudták betakarítani a rizst. 

E képen egy sokkal későbbi daikyosaku 1931-ből, valahol Tōhokuban

A térség fiataljai Sendai (仙台) városában próbáltak munkát keresni, s kik maradtak, sokan közölük éhenhaltak. 1701-től kezdve újfent három éven át történő éhezésről számolnak be, és kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen az 1800-as évek végéig így is maradt, mígnem végül csökkenni nem kezdett az éhezések száma. És itt jön a képbe a warabi: a krónika számos esetben említést tett arról, hogy az emberek warabit, kifejezetten annak gyökerét ették a túlélés érdekében. 

Az Edo-korszak nagy éhezései 

A tágabb kontextust illetően, Edo-korszak nagy éhínségei közt tartják számon a Tenmei (uralkodói éra) éhezést (天明の大飢饉, Tenmei no daikikin) az 1780-as évektől kezdve, illet a Tenpō éra éhezését  (天保の飢饉, Tenpō no kikin) az 1830-as években. Az első okozatának a mai Nagano tartomány (長野) területén található Asama-vulkán (浅間山) kitörését tartják, mely során olyan kiterjedésű hamufelhő keletkezett, ami nagyban lecsökkentette a földfelszínre jutó napfényt, így a térség fontos, és jó minőségű termőterületei az elkövetkező évekbe rendre rossz rizstermést hoztak. A Tenpō éra éhezését az egymást követő évek hidegre és nyirkosra fordult időjárása eredményezte. Eltérő becslések vannak az ekkoriban elhunytak számait illetően, mindazonáltal Conrad Totman szerint e két éhínsége olyan nagy megrázkódtatást okozott, hogy a mai napig a társadalmi katasztrófa illetve a kannibalizmus képzetét társítják hozzájuk.

korabeli ukiyo-e mű a Tenmei éhezés feltételezett kannibalizmusáról

A Sawauchi krónikája nem túl bőkezűen számol be a Tenmei éhezés idejéről, ellenben sokkal részletesebb adatokat nyújt a Tenpō éráról. 1832-ben nemcsak hogy rossz termés volt, a következő tavasz olyan aszályos volt, hogy némelyik földműves nem tudott palántázni sem, mindezt egy hideg nyár követte. Teljesen kihalt a környék, a feljegyzés szerint még a kabócákat illetve egyéb nyári bogarakat sem lehetett hallani Júliusban, erre pedig egy heves jégeső jött Augusztusban, ami a hajdinát és más gabonafajtákat is letarolta. Ha mindez nem lett volna elég, a rizs betakarítása során havazott. Az év végre az emberek felélték a következő vetésre tartogatott rizsmagokat is, a lovakat melyekkel a rizsföldet szántották volna, illetve a teheneket, melyek trágyát biztosítottak volna. Mindez pusztán a kezdet volt, még a kutyáikat, macskáikat is megették, a gyermeket és időseket pedig hol a folyóba dobták, hol a hegyekbe hagyták magukra - lásd bővebben ubaseteyama - már amennyiben hinni lehet a feljegyzéseknek. 

korabeli ukiyo-e mű a Tenpō éra éhezéséről

A túlélők tehát leginkább a vadon termő növényeknek köszönhették életben maradásukat. Az 1833-as feljegyzés arról ad számot, hogy a helyi falusiak többek között kudzu (葛) - nyílgyökér - gyökerét, diót, vadgesztenyét, makkot, faleveleket, vagy éppen gyomnövényeket, úgymint fehér libatopot ettek. Télen különböző növények gyökereit ásták ki, de még fenyőkérget is lefejtették.  Tavasszal pedig, hóolvadást követően újra a hegyek közé mentek vadon termő növényeket keresni. De nem pusztán Sawauchi és környékére jellemző gyakorlat volt ez, hanem a tágabb Tōhoku régióra is. Itt érdemes némi szót ejteni a kor egyik prominens nagybirtokosáról.

Katemono

A 1780-as évektől kezdődő Tenmei éra éhezése során, Yonezawa nagybirtok (米沢藩, a mai Yamagata és Iwate tartományok területén)  daimyōja, azaz urasága, Uesugi Harunori (上杉 治憲) a környező megyékből vásárolt nagyobb mennyiségű rizst, amit a saját raktáraiba szállíttatott, hogy elláthassa földműveseit az éhínség idején, amivel ugyan sikerült csökkentenie az éhezést a saját birtokain, teljesen felszámolni nem tudta azt. Azt is érdemes tudni, hogy bár az említett vadon termő növények közül számos fajtája a túlélést jelentette az elkeseredett embertömeg számára, legalább annyi fajta, ismeretlen, és adott esetben mérgező vadnövény fogyasztásából származó betegségek is felütötték fejüket.

Uesugi

1783-ban ezért, Uesugi elrendelte egy lista összeállítását, ami az ehető vad és házasított növényeket foglalta magában, ez pedig a katemono (糧物). A munkát vezető hivatalnokot Nozoki Yoshimasának (莅戸 善政) hívták, akik nagybirtok orvosaival és gyógyítóival közösen készített el egy 127 növényből álló listát még 1783-ban, amit az éhezés utáni években is tovább szerkesztettek, kifejezetten a vadon termő növényekre helyezve a hangsúlyt. 1802-ben a kiadták a bővebb listát Katemono címmel, 1575 példányban sokszorosították majd a környező falvakban, városokban terítették. A munka 80 olyan vadon termő növényt sorolt fel, mely éhínség esetén emberi fogyasztásra alkalmas lehet, és további hasznos tanácsokat tartalmazott például arra vonatkozólag, hogy hogyan lehet halat vagy vadhúst tartósítani. Az 1832-es Tenpō éhezés során Yonezawa nagybirtok földművesei ezen munkában foglaltak tanácsoknak köszönhetően vészelték át az ínséges éveket, mi több egyetlen éhhalálból származó haláleset sem történt e térségben! 

részlet a Katemonoból

A Katemono hirtelen nagyon kelendő munkává lett és Japán-szerte elterjedt az Edo-korszak végén, mint a gyógynövények és ehető vadon termő növények regisztere, érdekességképen e műben foglalt ehető növények listája a mai napig állja magát. S bár valóban nagyon hasznos műről volt szó, a Katemono nemcsak összegyűjtötte az ehető vadon termő növényeket, de a sansai képzetét akaratlanul is összekapcsolta az éhezéssel, illetve a nélkülözéssel. 

Ámbár azt is meg kell jegyezni, hogy természetesen az alapvetően választékos életmódot fojtató kőkori közösségekben sem volt ismeretlen az éhhalál fogalma: klimatikus változások, vagy természeti katasztrófák eseten jobbára az adott közösség kollektív tudásán múlt, hogy életben maradtak-e vagy sem. A mezőgazdaságra, és a monoton növénytermesztésre való átállás azonban mintegy rendszeressé tette az éhezést is, ahogy az a Sawauchi krónikájából kiviláglik. Érdekes módon, Japán északkeleti Tōhoku régiójától nem is túl messzire Hokkaidō szigetén az őslakos ainuk sokkal tovább megőrizték a vadászatra illetve a vadon termő növényekre alapuló étkezési szokásaikat. Mindazonáltal a régi Tōhoku földműveseinek terményadóját rizsben kellett beszolgáltatni a mindenkori kormányzatnak - bármennyire is illogikusnak bizonyult a földrajzi illetve a korabeli földművelési eljárásokat figyelembe véve - ezáltal választásuk sem igazán volt. 

Winifred Bird elmélkedésében ennek sem kellett volna azt jelentenie, hogy a vadon termő növények felhasználása, beleértve a warabit is, ennyire kikopjon a modern ember mindennapjaiból. S bár fogyasztásuk meglehetősen lecsökkent, lépten-nyomon azért az ember számos helyen találkozhat sansai növényekkel, vagy a sansaiból készült termékekkel, akár egy mezei japán szupermarket polcain is. Noha ezidáig e bejegyzés leginkább a nyomor és az éhezés kontextusában mutatta be a warabit, a növényről alkotott teljes kép nem feledkezhet meg egy egészen más dimenziójáról, mégpedig az édességként való fogyasztásáról. Ugyanis a warabiból előállított keményítővel készült, manapság közkedvelt nyári édesség, a warabi mochi története is egészen messzire nyúlik vissza, és nem éppen Tōhoku éhező parasztjaihoz, de a Kyōtoban székelő császárokhoz!

Warabi mochi 

Napjainkban, főképpen nyár során warabi mochit tulajdonképpen konbiniktől a zöldségesig számos helyen árulják, kis műanyag dobozban, kinakóval (黄粉, pörkölt szójabab liszt) illetve kuromitsuval (黒蜜, 'fekete méz', cukorszirup) megspékelve, mindezt összemixelve fogyasztandó. Valójában azonban a warabi mochiként árult mochi boltban kapható változatának elenyésző mennyisége készült valóban warabi keményítő felhasználásával, többségében egyszerűen krumpliból készült keményítőt használnak (egyszerűen nincs levédetve és ezáltal törvény sem védi, hogy csak warabi keményítőből készült mochit nevezzenek warabi mochinak). 

Ugyanakkor természetesen vannak olyan üzletek, ahol igazi, warabi keményítőből készült warabi mochit készítenek, többnyire Kyōtóban. Az egyik ilyen hely Bird ajánlásában az Okashidokoro Takahashi (御菓子所高木, 'Takahashi édességboltja'). A warabi mochi elkészítése egyébiránt nem sokban különbözik az egykori éhínségek idején saspáfrányból készült, ragadós kásáéhoz. Tulajdonképpen összekeverik a warabiból készített keményítőt cukorral és vízzel, sűrítésig hevítik, majd kis falatkákra vágják és hűtve fogyasztják a már említett kinakóval és kuromitsuval.  

A legendák szerint a warabi mochi mindig is a császárok, de legalábbis az arisztokrácia közkedvelt édessége volt, a hagyomány szerint már a Heian-kortól (平安時代, 794 - 1185) kezdve, egy bizonyos Daigo császár (醍醐天皇, i.sz. 885 – 930) is nagyon szerette. Arra vonatkozólag, hogy a warabi mochi az elit csemegéje lett volna, viszont csak az 1642-es Okadayu（岡大夫）nevezetű, komikus színpadi mű (kyōgen 狂言) tesz említést a fennmaradt források közül Az ebben leírt történet szerint egy balgatag legény apósával való találkozása alkalmával egyszer kap egy tál warabi mochit, amit nyomban felfal. Az após elmondása szerint a lánya tudja a receptet, s majd a saját háztartásukban is készíthet neki a mochiból. Miután a félnótás férfiú már ötödszörre kérdi a különös édesség nevét, az após azt mondja könnyebb lesz talán az édességet annak becenevén, mint Okadayu 'Oka Uraság' megjegyezni. 

Daigo, a mochi mániás manus

S hogy honnan-e becenév? Az após elmeséli a sztorit, hogy (nem sokkal az imént említett Daigo császár után) a Heian-éra egy másik uralkodója, En'yū császár (円融天皇,  i.sz. 959 – 991) egyszeri országjárása során, a helyi parasztok warabi mochit kínáltak fel az uralkodónak. A szórakozott császárnak úgy megtetszett a warabi mochi, hogy ott helyben, hivatali rangra 'dayu' (大夫) emelte a mochikat (az Oka 岡 pedig helynév), és innentől kezdve ezen elnevezésben is ismerték az édességet. A komikus műben a rövid eszű legény persze elfelejtette e sztorit, mire hazament. Ehelyett azzal jött elő, hogy valami réges-régi költeményben szerepelt e különös édesség neve.

Leleményes felesége visszakézből recitálta az alábbi klasszikus irodalmi sorokat, melyek a következőképp említik a warabit:

紫塵嫩蕨人拳手
碧玉寒蘆錐脱嚢

「紫塵の嫩き蕨は人手を拳る
碧玉の寒き蘆は錐嚢を脱す」

Bíborvörös páfránybimbó marokra 「görbed」 mint az ember ökle

Dermedt jáspis törzse akárha furdancs, zsákot döf  

- saját szabatos fordításomban. E versike alapján pedig a feleség rájött, hogy warabi mochit kapott édesség gyanánt. Érdekesség képen, az Okadayu elnevezést illetően egy még régebbi, kínai eredetű sztori is ismert. Eszerint mikor is az ókori kínai Shāng-dinasztiától ( 商朝) i.e. 1046-ban a Zhōu (周) dinasztia ragadta magához a hatalmat, a Shāng-dinasztia utolsó császárának - Shāng Dì Xīn (商帝辛) két fia (akik a 大夫 titulust viselték) az újdonsült Zhōu fennhatóság alá tartozó területekre utaztak, ahol összetűzésbe kerültek az új Zhōu császárral, ezért a közeli Oka hegyeire (岡 kínai olvasatban gāng) menekültek, ahol is nem voltak hajlandóak a hódítók által termesztett rizst enni, ezért saspáfrányt kezdtek csócsálni. Mikor az is tudatosult bennük, hogy még a saspáfrány is az új uralkodó tulajdonát képzi, azt sem ették tovább, végül éhen haltak. Ezen történet szerint az warabi mochi 'okadayu' 岡大夫 elnevezése ezen hithű kínai hercegek emlékét őrzi.  

Akár igazak-e történetek, akár nem, az mindenesetre bizonyosra vehető, hogy a warabi mochit már a XV. századtól kezdve fogyasztották Japánban. A legelső írásos említése 1489-ből származik, majd a Hadakozó fejedelemségek (e korszakról itt bővebben) költő-szerzetese, Tani Sōboku (谷宗牧) warabi mochit evett egy shizuokai kávéházban való látogatása során, 1545 márciusában, nem sokkal halálát megelőzően. Kyōtóból Shizuokába vezető útját a háború dúlta országban a Tōgoki kiko (東国紀行) nevű útinaplójában mutatja, mely a mochiról is tartalmaz egy verset: 

年たけて又くふへしと思ひきや蕨もちゐも命成けり

'Elszálltak az évek felettem, 

sosem hittem hogy újfent warabi mochit ehettem

volna, ám ezt adta a sors énnekem' 

Ha jól ferdítem. Kicsit később, a Toraya cukrászda (株式会社虎屋) - ma is létező cég - mely a XVI. századtól kezdve a császári család hivatalos beszállítója cukrásztermék és édesség-ügyben -  is megkezdte a warabi keményítőből készült édességek gyártását, kezdetben ugyebár a Kyōtoban székelő elit számára. Egy másik kortárs dokumentum, amit érdemes lehet megemlíteni, az pedig a 1643-as Ryouri Monogatari (料理物語, 'Szakácsmesék') nevű szakácskönyv, mely egy cukormentes recept formájában mutatja be a warabi mochit, e szakácskönyv szerzőjét egyébiránt egy szintén egy kyōtoban élt kereskedőnek tartják. 

Ryouri Monogatari

Az iménti példák kapcsán remélhetőleg egy kis ízelítőt kaphattunk saspáfrány, a warabihoz kapcsolódó különböző fogalmakhoz Japánban, és történelmi kontextusba helyezve plasztikus képet fest, hogy ezen dimenziók ennyire szélsőségesen eltérőek egymástól: egyszerre átok az éhező és nélkülöző földműveseknek, kiknek nem volt más választásuk, s ugyanakkor a mindenkori arisztokrácia privilégiuma egyszersmind. Manapság pedig, a warabi leginkább egy nyári édesség, a warabi mochi formájában éli reneszánszát, amit tényleg jó lenne megkóstolni, talán egy soron következő kyōtoi út alkalmával... 

Kapcsolódó bejegyzések:

Ubaseteyama: éhínség idején az ember embertelen dolgokra is képes 

Matagi: a feledőben lévő japán vadászkultúra

Ayu - az édeshal, fincsi mi?

Doyou-no-ushi-no-hi - unagi-burkolás

Jindaiji templom - hajdihó hajdinák 

Mochi - az elengedhetetlen újévi hamika 

Oshogatsu - japán újévi kaják és szokások

Utazás a dashi körül - dokumentum filmajánló

中国菜 - a kínai kajáról úgy nagyvonalakban

Jiàng szószok - mindent, amit tudni kell a fermentált kínai szószokról

Kína és a forró víz

Food Supply and Population Growth in Southwest China, 1250-1850 - egy korábbi egyetemi recenzióm

Běncǎo Gāngmù - füveskönyv

Kis koreai kajatörténet- összefoglaló a koreai konyháról az alapoktól a street foodig

Korabeli koreai zabálások - tényleg annyit ettek a régi Koreában? Mennyit?

A hegyi bálna - nem az aminek gondolod!

A részeg bálna - ez sem, vagy igen?

Peca a Fuji lábánál - fotókban gazdag poszt 

Hoto-tészta - nem éppen nasi Yamanashiból

Amerika, a rizs országa - nem pedig a hambié, legalábbis a japánok szerint

Középföldi szleng - ha nem ízlik a hamika

Ragacsos rizst az ősöknek - Qingming ünnepi kaják Kínából