"Három hüvelyknyi aranylótusz" - lábelkötés Kínában

A chánzú (缠足), a nők lábelkötése Kína régmúlt időinek rossz hagyományát (陈年旧俗), avagy a (mai szemmel) a szépség oltárán való félresikerült áldozatot (装饰陋习) jelentette mintegy ezer éven keresztül.  Kialakulása vélhetően a kínai férfiak társadalmi státus megszerzésére irányuló törekvésében keresendő. Elkötött lábú nőt feleségül venni csak megfelelő egzisztenciális háttérrel rendelkező férfi volt képes, miként az ilyen nők dolgozni képtelenek voltak, így egyrészről a férfiak rajtuk keresztül adhatták környezetük tudatára jómódjukat  - hisz el tudta tartani nejét anélkül, hogy annak segítségére szorulna.  

Kialakulására vonatkozólag számos lehetséges magyarázat létezik, de pontos eredete homályba vész. Az egyik hagyomány szerint elsőként az Öt dinasztia korabeli (907-960) Lǐ Hòuzhǔ (李后主), a Déli Táng-dinasztia császára javallotta egyik ágyasának, Yǎo Niángnak (窅娘), hogy selyemmel kösse el lábát az újhold idejére.  Mellesleg olyannyira szerette ágyasát, hogy egy közel 2 méteres aranylótusz szobrot készíttetett tiszteletére. 

Kutatások szerint az Öt dinasztia, illetve a Sòng-kort megelőzőleg nem volt elterjedt szokás a nők lábelkötése. A Sòng-kortól (960–1279) kezdve viszont a xiǎojiǎo (小脚) - kis lábfej, ergo elkötött lábfej alatt házas nőt is érthettek. Persze soha nem vált széles körben elterjedt szokássá, hiszen csak a társadalom felsőbb rétegei tarthattak el elkötött lábú asszonyt. A szokás északról terjedhetett el délre, mikor a Sòng-dinasztia a déli Hángzhōuba helyezte át székhelyét. A Sòng-kori lábelkötések azonban nagy különbséget mutattak a későbbi sāncùn jīnlián (三寸金莲), ergo a háromhüvelyknyi aranylótuszhoz képest, a lábujjakat még nem hajlították vissza. Ekkoriban "gyorsan lóra pattanni "(快上马) névvel illették, valamely logika végett. Egy Fúzhōu közelében végzett Sòng-kori sírban talált császári hivatalnok 17 évesre becsült feleségének lábán egy 210 centi hosszú, 9 centi széles kötést találtak, valamint 6 pár, 13-14 centi hosszú és 4,5-5 centi széles cipőt. Ezek még nagynak számítottak a később aranylótuszhoz képest. 

A mongol eredetű Yuán-dinasztiában (1271–1368) kezdetben nem létezett a lábelkötés, ám ahogy fokozatosan asszimilálódott az uralkodó réteg, a hanok szokásai váltak követendővé. Mi több a Yuán-dinasztia alatt vált igazán bevett szokássá a vagyonosabb társadalmi rétegeknél a nők lábának elkötése, olyannyira, hogy a dinasztia utolsó éveiben jobb körökben már valósággal szégyenletesnek bizonyult, ha a nőnek nincs elkötve a lába. S noha a lábelkötés nagy fejlődésen ment keresztül, a legdélebbi területeket (岭南) nem érintette a szokás. 

A Míng-kor (1368–1644) a lábelkötés igen virágzó periódusának tekinthető, a birodalom valamennyi régiójában ismert szokássá lett, Zhāng Xiànzhōng (张献忠) Sìchuān meghódításának idején már az ottani nők között is bevett gyakorlatnak számított. 

A mandzsuk kezdetben ellenezték a szokást, s tiltás alá vették, csak akkoriban már visszaszorítani is nehézségek közé ütközött, Kāngxī (康熙) uralkodásának hetedik évében, 1668-ban fel kellett adnia a tiltást. Ha lehet mondani, a Qīng-dinasztia korában (1644–1911) a lábelkötés szokása még inkább fejlődésnek indult, tulajdonképpen csimborasszójához ért. Immáron a déli nemzetiségeket is meghódította szokás. 

A nők lába körüli fétis is ekkoriban ért tetőpontjára, s az erotikus alkotások is gyakorta foglalkoztak az elkötött lábú nőkkel. Az elkötött női láb,  az aranylótusz a korabeli szépségideál központi részévé vált. Egy nő szépségének vagy csúfságának fokmérőjét is jelentett egyúttal,  a nagyra nőtt lábfej sem esztétikusnak, sem kívánatosnak nem bizonyult, ráadásul az alacsony származás jelének minősült szemben az aranylótusszal. A lábelkötés eredetileg talán az apró, elegáns lépésekkel való közlekedést szolgálhatta, ám az elkötött lábú nők gyakorlatilag teljesen járás-képtelenné váltak; egyedül nem mehettek az utcára, többségében gyaloghintókon hordták őket. Az elkötött láb afféle erényövként is szolgált, miképp a megnyomorított lábú nők ily mód nem kószálhattak túlságosan messzire rezidenciájuktól.  Házasodásnál  is kulcsszerepet játszott: mindenekelőtt az ara lábformáját és méretét vették szemügyre, egy kellően parányi lábú nő a jelenlévők csodálatát; ellenben ha az átlagosnál nagyobb lábfejjel rendelkezett, a násznép megvetését eredményezhette. 

A tradíció a fiatal lányokra nézve igen fájdalmas volt, Pordenonei Odorik (鄂多立克) szerzetes, ki a XIV. században keveredett Kínába, megemlíti: "a nőknél a kis lábfej számít rendkívül tetszetősnek, és ezen okból az anyák rendszerint olyan szorosan bepólyálják leányaik lábát, hogy azok növekedni semmiképp se tudjanak". 

Yán Fù (严复, 1853-1921) kínai író és fordító szerint: 

"至于缠足，本非天下女子之所乐为也，拘于习俗，而无敢畔其范围而已" 

"A lábelkötés szokása eredendően nem az asszonyok boldogságát szolgálta, [ám] ragaszkodtak a szokáshoz, s nem lehetséges annak elterjedtségét felmérni" 

A késő Qīng-kori író, Xuān Dǐng (宣鼎, 1832－1880)  Őszi esős éjek lámpafénynél való feljegyzése (夜雨秋燈錄) című művében a következőket írja: 

"人間最慘的事，莫如女子纏足聲，主之督婢，鴇之叱雛，慘尤甚焉。"

"Az emberiség legkegyetlenebb tettével sem ér fel a nők lábelkötésének hangja, [kik] gazdáik irányította szolganők, s vén szajhák pityergő fiókái"

Xià Yǎn (夏衍, 1900-1995), író, drámaíró egyik művében: 

"她今年六岁，在过去，也正是哭哭啼啼地被逼着缠足的年纪了" 

"Idén hat éves,  a múltban éppen az örökkön sírdogáló,  lábelkötésre kényszerített életkorba lépett [volna]" 

A lányok ugyanis 5-8 éves korukban kezdték a lábelkötés gyakorlatát. Először egy kb. 5 centiméter széles, és 3 méter hosszú kötést helyeztek mindkét lábfejre. Ennek során a négy kisebbik lábujjat a talp alá szorították, míg a nagylábujjat szabadon hagyták. A kötést ezután olyan erővel csavarták a sarkak köré, hogy a lábujjak a lehető leghátrébb feszüljenek, miáltal a normális lábméret mindössze 7-8 centire csökkent. A nagylábujjat gyakorta felfelé álló helyzetben erőltették, hogy az az újhold alakját vegye fel. A többi lábujj teljesen belenyomódott a talpba, vagy egyszerűen elhalt, és leesett a lábfejről. 

A kínokkal teli procedúrát elviselő nők ugyanakkor módfelett büszkén tekintettek aranylótuszukra: minthogy arról volt szó, a menyasszony lábformájának és méretének óriási jelentőséget tulajdonítottak. 

A Tàipíng-felkelés (太平天囯; 1850–1864) korában már újfent tiltott szokások közé tartozott, valószínűleg a  XIX. században Kínába érkező európai és amerikai misszionáriusok közbenjárása miatt is. Mindazáltal csak az utolsó császári dinasztiát megbuktató  1911-es Xīnhài-forradalom (辛亥革命) után kezdett végleg kihalni e szokás, mikor a misszionáriusok a kínai reformerekkel karöltve szorgalmazni kezdték a nők felszabadítását ezen ősi szokás alól, mely egyúttal a társadalmi egyenlőtlenség szimbólumát is jelentette egyszersmind. A lábelkötést végül hivatalosan is betiltották, ám a XX. század első évtizedeiben még akadtak aranylótusz-reprezentánsok.