Doufukuai

Eljött hát az idő, hogy kiválasszam az idei 15 kedvenc fotómat , immáron kilencedik alkalommal. Voltak évek, amikor azért lamentáltam, mert túl sok fotót készítettem és malenkij robot volt szortírozni is, voltak olyan évek, amikor meg olyan keveset , hogy még 15 darabot is nehéz volt összekotorni. Idén afféle semmilyen év volt, fotóztam is meg nem is, egy kicsit Tōkyōt, egy kicsit Kyōtōt, jártunk erre-arra, ergo van bőven anyag. Meglehetősen mediokratikus anyag bár, semmi kiemelkedő, amire elégedetten tudnék csettinteni, de már a szart is megtanultam értékelni. Na mindegy, vágjunk bele: Az újévi Hold. Ezt idén újév napján készítettem, valami zsigeri intuíció arra biztatott, hogy jó ötlet magammal vinnem a 200-500 f5.6-os obimat a  hatsumodéra , vagyis az újévi szentélylátogatásra. Estefelé mentünk, hogy elkerüljük a tömeget, és éppen a kékóra végezetével kezdett izzani a Hold, simán kézből állvány nélkül, a hihetetlenül tiszta újévi időben sikerült pár jó képet készíteni a Holdról,  a

Fotóm Mizonokuchinál A testem a zenére hangolom. Még mielőtt kipukkadt volna a japán gazdasági buborék, egy új kifejezés jelent meg a köztudatban, ami a keményen átdolgozott munkás hétköznapok lezárását jelentő péntekre asszociált, ez volt a hanakin . Fotóm Sanchában   花の金曜日 Úgy tartják, hogy a kifejezés maga a Hana no Kin'yōbi (花の金曜日) " virág péntek " összetétel rövidítéséből származik az 1980-as évekből, amikorra már Japánban is kezdett elterjedtté válni az ötnapos munkahét koncepciója, és az emberek (egyébiránt a Panasonic volt az első nagy japán cég, ami bevezette az öt napos munkahetet, 1965-ben, de csak az 1990-es években vált széles körben elterjedt gyakorlattá) megtanultak mulatni péntek esténkként. Miután az a bizonyos buborék kipukkadt, sokáig mintegy feledésbe meredt a hanakin koncepciója, de azért manapság sem tűnt el a köztudatból, sőt. Fotóm a fene tudja hol, valahol Tōkyōban Egyébiránt a 花金 klasszikus írásjegyváltozatban 華金 is feltűnik, utóbbit azzal magya

Ha pusztító betegségek után kutat az ember a történelemben , nagyjából arra a megállapításra juthat, hogy azok mindig a társadalom legszegényebb, marginális csoportosulásait sújtották leginkább. Az előkelő, vagyonos társadalmi csoportok ugyanis egyrészt sokkal magasabb minőségű élelemhez, illetve az adott korszak legfejletettebb orvosaihoz juthattak hozzá. A XVIII. század végén Japánban azonban egy olyan nyavalya jelent meg, amely kezdetben kizárólag az akkori társadalom csúcsát képző, fővárosi elit tagjait támadta meg. Még a császár és annak családja sem volt immunis a titokzatos kórral szemben.  Ennek kapcsán történhetett az 1877-ben, hogy a Meiji császárnak  tehetetlenül kellett végignéznie nagynénje, Kazu hercegnő lassú halálát. A halál oka a rettegett kakke (脚気) betegség, mely fokozatosan, könyörtelenül leépítette a beteg szervezet: kezdődött beduzzadó lábakkal, majd a belassult beszéddel. Fokozódott a részleges bénulással, görcsrohamokkal, heveny hányással. Végül a halál végső

Jóllehet a blogon vissza-visszatérő téma a kocsmológia témaköre, a fajin dájning műfaját sem vetem meg, Tōkyōban pedig az főre eső Michelin csillagos éttermek száma toronymagasan vezet a világon. Szóval alkalmasint bemutatok majd 1-2 helyet jelen hasábokon is eme témakörben, kezdjük a Mazzal. 御持成 Tōkyō egy foodie főváros, szinte bármit ehetünk itt, bármilyen minőségben, egyszerűen jók az alapanyagok, képzettek a szakácsok, végtelen a kipróbálható lehetőségek tárháza, s mindehhez társul az omotenashi (おもてなし / 御持成) fogalma, amit úgy fordítunk mint vendégszeretet, de ez egy összetettebb fogalom annál, egyfajta princípium. Maga a kifejezés egyes fejtegetések szerint a mono o motte nashi togeru (モノを持って成し遂げる) rövidítéséből származhat, ami valami olyasmi értelmet hordoz, hogy a vendéget a lehető legnagyobb empátiával fogadd s szolgáld ki. Olyan, érzésem szerint némi belemagyarázás is van, miszerint az általában hiraganával leírt fogalomhoz tartozó írásjegy kombináció az omote-nashi 表裏なし

Most hogy már végre ősz van, bemutatok pár jobb fajta kraftsör kocsmát Tōkyōban , amik bár nyáron se rosszak, sőt azt gondolná az ember nyáron jó ilyen helyekre menni, de az az ember még a globális felmelegedés előtti korszakban él vélhetően, amikor még ki lehetett mozdulni nyáron az ázsiai nagyvárosokban. Volt már egyébiránt szó szeszcentikus elukubrációimban fővárosi kocsmáról, lásd Vertere, de az oly messzi van Tōkyōtól, mint Makó Jeruzsálemtől.  Na de kezdjük mindjárt egy homályos emlékfoszlánnyal február havából. Történt az, hogy fiatalabbik sógorom shakaijin (社会人) lett, a vagyis a munkásosztály teljes jogú tagja. Az itteni fiatalok azonban végtelenül tudatlanok. Semmit nem tudnak semmiről, Gaikoku egy ismeretlen, nem is létező vidék tán, teli tökkelütött bunkó fráterekkel, furcsa ételekkel-italokkal, nem japánul beszélnek, a hajuk is milyen.    Gaikoku egy japán fiatal fantazmagóriájában   Mikkeller  Fiatalabbik sógor azt hitte, tudja mi az a sör, de én pontosan tudtam hogy csa