Food Supply and Population Growth in Southwest China, 1250-1850

Ímhol egy kósza recenzió:

James Lee: Food Supply and Population Growth in Southwest China, 1250-1850. In: Journal of Asian Studies, 41. évf. 4. sz. 1982. 711-746.p

1250 és 1850 között Kína populációja 100 millióról mintegy 450 millióra emelkedett. James Lee, a Hong Kong University of Science and Technology professzorának jelen tanulmánya a délnyugat-kínai viszonyokra fókuszálva próbál választ adni, mennyiben tekinthető a tárgyalt régió szempontjából ez a klasszikus kínai agrármodell eredményének. Kína egészének ugrásszerű változása elsősorban az élelemtermelési módszerekkel állítható párhuzamba; melyek közül az agrártermékek produktumának XIII. századtól kezdődő fokozódása, a XVII. századtól kezdődően az Újvilágból érkező élelmiszerek térnyerése, valamint a kultiválás alá eső földek területének folyamatos növekedése bizonyult döntő jelentőségűnek. A jelentősen javuló terméshozamok, a halálozási ráta lecsökkenése, továbbá ez éhínségek megszűnte egyaránt a lélekszám dinamikus emelkedését eredményezte. Kína tárgyalt időszakban való demográfiai kutatását megnehezíti a kortárs népszámlálási statisztikák feldolgozatlansága, kivált regionális szinten, ekképpen a tanulmány közvetett bizonyítékokon - a piacok expanziója, a földbirtoklás tulajdonságai, valamint az agrártermelési módszerek vizsgálatán – alapszik, eleddig nem közölt forrásokra támaszkodó térbeli összehasonlítással, az időszaki jellegzetességek és a délnyugati-kínai termelési minták analízisével.

Délnyugat-Kína alatt a mai Yunnan és Guizhou tartományokat érti a szerző, melyek az ország határterületeit képezték. Az 1250 előtti népesedési viszonyokról népszámlálásai adatok hiányában nem lehet pontos számot adni. Mindazonáltal pusztán a XIII. századtól kezdett rohamos növekedésbe, mikor a kínai állam kezdeményezéseket tett a terület betelepítésére és fejlesztésére, mely során a XIII.-XVI. század alatt több mint egymillió lakost deportáltak a belső területekről Délnyugat-Kínába. Farmokba – tuntian – szervezéssel és a termelőeszközök biztosításával ösztönözték a telepeseket új, feltöretlen területek művelésére, kiknek emelkedő száma nagymértékben hozzájárult a gazdasági változásokhoz. A lakosság számának meghatározásához különböző források állnak rendelkezésre, úgymint a régió adóösszeírási adatai – lijia –melynek viszont hátrányait képzi, hogy a lakosság csaknem felét nem érintette e regisztráció: csak a hivatalt vállaló, feleséggel és gyermekekkel rendelkező férfiakra vonatkozott a felmérés. További kalkulációkat a megművelt földterületre vonatkozó statisztikák adnak, ezek alapján példának okáért az 1605. évben Yunnan-ban közel 10 millió mu kiterjedésű földterület esett művelés alá, mely - fejenként 4-5 mu-t alapul véve - hozzávetőlegesen 2 milliós népességet indikál. Forrásnak tekinthetők a kolostoralapítási dokumentumok, melyekben a környező falvak, és azok háztartásait vették lajstromba.

Az ezekből származó adatok túlnépesedésre utalnak. Annak ellenére ugyanis, hogy Délnyugat-Kína fejlődésen ment keresztül, az egyes falvak továbbra is elmaradottak voltak: a hagyományos földművelési technikák egyszerűen nem tették lehetővé, hogy óriási invesztálások nélkül újabb földterületeket vonjanak kultiválás alá, általánosságban mezőgazdasága a XIV. század során kevésbé fejlett volt Kína más területeihez viszonyítva. Kis kiterjedésű, és nem összefüggő földek álltak rendelkezésre – a vizsgált terület pusztán 6%-a szántóterület- mely mindenekelőtt a régió földrajzi viszonyaiból eredeztethető. Ellenben az állam által betelepített földeken gyorsabb fejlődés mutatkozott, ily mód a XV.-XVI. századbeli népességnövekedés is ezeken a területeken koncentrálódott, vagyis a mezőgazdasági expanziót térbeli minták, a népesség növekedésének térbeli eloszlása határozta meg.

A Ming-, és Qing-dinasztiák közötti időszak pusztításai véget vetettek a lakosság növekedésének, mely viszont a három hűbérúr leverését – 1681 – követően újfent határozott emelkedést mutatott, s 1700-ra a becslések alapján 4-5 millió főt számlált. 1775-re ez a szám 11 millió főre, 1850-re pedig több, mint 20 millióra változott, ergo másfél évszázad ötszörös növekedést produkált, mely meghaladta a Qing-dinasztia alatt a Jangce felső-folyásának növekedési ütemét. A Qing-dinasztia alatt egy újabb forrástípus jelenik meg, a baojia helyi szerveződéseknek országos hálózata, mely az eddigieknél mértékekkel részletesebb és megbízhatóbb népesség-regisztrációs rendszerként is működött, melyekből világosan látszik a demográfiai növekedés is egyúttal: Yunnan tartományban a lakosság növekedése 1845-ig nem maradt el a birodalmi átlagtól. E növekedés viszont javarészt Yunnan központi területeit érintette, hol a városi és az ipari fejlődés kibontakozott.

Mennyiben vetíthető rá a klasszikus agrármodell Délnyugat-Kínára? Pusztán a megnövekedett élelemellátásra adott válasznak, a területre irányuló belső migráció eredményének, vagy az újszerű mezőgazdasági termelési technikák elterjedésének köszönhető? A szerző megállapítása szerint nem, egyik sem tekinthető válasznak. Délnyugat-Kína demográfiai növekedése nem a mezőgazdasági termelés viszonyaitól függött.

Az 1700 és 1850 közötti népesség-növekedést elsősorban az élelemellátás megnövekedésének tekintenénk: új, korán érő rizsfajták bevezetése, hegyvidéki szántóföldek kiterjesztése, és olyan síkvidéki gabonafajták - mint az árpa, zab, hajdina - az Újvilágból érkező édesburgonyával, ír burgonyával való helyettesítése. A térbeli minták és azok időbeli eloszlása mégsem vannak korrelációban a népesség növekedésével. A megnövekedett élelemtermelés technikái már a népesség nagyarányú, XVIII. századi emelkedése előtt is ismertek: a korán érő rizsfajták a X. századtól léteztek, az amerikai haszonnövények megjelenése a XVI. század közepétől datálható Délnyugat-Kínában, noha ezek a növények nem váltak meghatározóvá az élelemtermelésben a XIX. századig. Nem az új technológiák járulnak hozzá a lakosság rohamos növekedéséhez, s csak akkor adoptálták azokat, amikor a lakosság már jelentős mértékben megnövekedett. A Qing-dinasztia érájában a populáció növekedése fordítottan arányos volt az elérhető földterület kiterjedésével. Paradox mód Yunnan-ban leginkább ott növekedett a népesség, ahol kevesebb földterület állt rendelkezésre. E területek ugyanis folyamatosan növekvő élelemimportra szorultak, a marginális területekről érkező gabonafolyamnak fokozatosan növekvő lakosságot kellett ellátnia. A gabonapiacok hálózatának kiterjedése magával vonta a populáció növekedését is. Miként központi régiók populációjának növekedése közvetve előidézte a kieső területek fejlődését is: 1825-re a Kunming-ban elfogyasztott gabonakészletet a környező Wuding prefektúrából szerezték be. 1850-re már kénytelenek voltak a gabonakereskedelmet a burmai határ menti Tengyue prefektúrára is kiterjeszteni. Az élelmiszeri javak disztribúciója, illetve redisztribúciója egyre több embert vont el a földművelésből. Vagyis nem a mezőgazdasági technológiák expanziója járult hozzá a népesség növekedéséhez mintáihoz és eloszlásához, éppen ellenkezőleg, a termelés növekedése és az élelmiszerek kereskedelmi forgalma a preindusztrializáció és az urbanizáció teremtette piacoktól függött.

Mi okozza tehát az 1700 és 1850 között végbement demográfiai robbanást? Elsősorban a migráció. A tartományon kívül születettek arányának növekedése a tárgyalt tartományokban párhuzamos a lélekszám emelkedésével. 1700-ra a bevándorlók még mindössze néhány százalékát képezték a régió teljes populációjának. Ötven éven belül ez az arány 10%-ra nőtt, 100 évvel később közel 20%-ra, ami 20 millió emberből 3-4 milliót jelent. Természetesen a korai migráció közvetlen is hozzájárult a populáció növekedéséhez, bár míg a Ming-dinasztia alatt a migráció állami irányításra ment végbe, 1700-tól a megnövekedett munkaigény váltotta ki, a jól ismert délnyugat-kínai bányászvállalkozások fellendülése, a kitárulkozó gazdasági lehetőségek vonzották az újonnan érkezetteket. Tehát Délnyugat-Kína nem termelte, de vonzotta a munkaerőt, a népesség növekedése a gazdasági viszonyok fejlődésének tudható be, nem a mezőgazdasági technológiák, vagy a termőterületek növekedésének. Kína népességének növekedésének régiónként eltérő mintákkal rendelkezik, s e sajátos, délnyugat-kínai fejlődési modell természetesen nem vetíthető rá Kína egész területére nézve, a városok fejlődésével, a kereskedelem megélénkülésével, bányáik felemelkedésével, valamint a területre irányuló migrációval egyedi esetet képez.