Ugrás a fő tartalomra

精选博文

I ♥ 侬

Food Supply and Population Growth in Southwest China, 1250-1850

Ímhol egy kósza recenzió:

James Lee: Food Supply and Population Growth in Southwest China, 1250-1850. In: Journal of Asian Studies, 41. évf. 4. sz. 1982. 711-746.p

1250 és 1850 között Kína populációja 100 millióról mintegy 450 millióra emelkedett. James Lee, a Hong Kong University of Science and Technology professzorának jelen tanulmánya a délnyugat-kínai viszonyokra fókuszálva próbál választ adni, mennyiben tekinthető a tárgyalt régió szempontjából ez a klasszikus kínai agrármodell eredményének. Kína egészének ugrásszerű változása elsősorban az élelemtermelési módszerekkel állítható párhuzamba; melyek közül az agrártermékek produktumának XIII. századtól kezdődő fokozódása, a XVII. századtól kezdődően az Újvilágból érkező élelmiszerek térnyerése, valamint a kultiválás alá eső földek területének folyamatos növekedése bizonyult döntő jelentőségűnek. A jelentősen javuló terméshozamok, a halálozási ráta lecsökkenése, továbbá ez éhínségek megszűnte egyaránt a lélekszám dinamikus emelkedését eredményezte. Kína tárgyalt időszakban való demográfiai kutatását megnehezíti a kortárs népszámlálási statisztikák feldolgozatlansága, kivált regionális szinten, ekképpen a tanulmány közvetett bizonyítékokon - a piacok expanziója, a földbirtoklás tulajdonságai, valamint az agrártermelési módszerek vizsgálatán – alapszik, eleddig nem közölt forrásokra támaszkodó térbeli összehasonlítással, az időszaki jellegzetességek és a délnyugati-kínai termelési minták analízisével.

Délnyugat-Kína alatt a mai Yunnan és Guizhou tartományokat érti a szerző, melyek az ország határterületeit képezték. Az 1250 előtti népesedési viszonyokról népszámlálásai adatok hiányában nem lehet pontos számot adni. Mindazonáltal pusztán a XIII. századtól kezdett rohamos növekedésbe, mikor a kínai állam kezdeményezéseket tett a terület betelepítésére és fejlesztésére, mely során a XIII.-XVI. század alatt több mint egymillió lakost deportáltak a belső területekről Délnyugat-Kínába. Farmokba – tuntian – szervezéssel és a termelőeszközök biztosításával ösztönözték a telepeseket új, feltöretlen területek művelésére, kiknek emelkedő száma nagymértékben hozzájárult a gazdasági változásokhoz. A lakosság számának meghatározásához különböző források állnak rendelkezésre, úgymint a régió adóösszeírási adatai – lijia –melynek viszont hátrányait képzi, hogy a lakosság csaknem felét nem érintette e regisztráció: csak a hivatalt vállaló, feleséggel és gyermekekkel rendelkező férfiakra vonatkozott a felmérés. További kalkulációkat a megművelt földterületre vonatkozó statisztikák adnak, ezek alapján példának okáért az 1605. évben Yunnan-ban közel 10 millió mu kiterjedésű földterület esett művelés alá, mely - fejenként 4-5 mu-t alapul véve - hozzávetőlegesen 2 milliós népességet indikál. Forrásnak tekinthetők a kolostoralapítási dokumentumok, melyekben a környező falvak, és azok háztartásait vették lajstromba.

Az ezekből származó adatok túlnépesedésre utalnak. Annak ellenére ugyanis, hogy Délnyugat-Kína fejlődésen ment keresztül, az egyes falvak továbbra is elmaradottak voltak: a hagyományos földművelési technikák egyszerűen nem tették lehetővé, hogy óriási invesztálások nélkül újabb földterületeket vonjanak kultiválás alá, általánosságban mezőgazdasága a XIV. század során kevésbé fejlett volt Kína más területeihez viszonyítva. Kis kiterjedésű, és nem összefüggő földek álltak rendelkezésre – a vizsgált terület pusztán 6%-a szántóterület- mely mindenekelőtt a régió földrajzi viszonyaiból eredeztethető. Ellenben az állam által betelepített földeken gyorsabb fejlődés mutatkozott, ily mód a XV.-XVI. századbeli népességnövekedés is ezeken a területeken koncentrálódott, vagyis a mezőgazdasági expanziót térbeli minták, a népesség növekedésének térbeli eloszlása határozta meg.

A Ming-, és Qing-dinasztiák közötti időszak pusztításai véget vetettek a lakosság növekedésének, mely viszont a három hűbérúr leverését – 1681 – követően újfent határozott emelkedést mutatott, s 1700-ra a becslések alapján 4-5 millió főt számlált. 1775-re ez a szám 11 millió főre, 1850-re pedig több, mint 20 millióra változott, ergo másfél évszázad ötszörös növekedést produkált, mely meghaladta a Qing-dinasztia alatt a Jangce felső-folyásának növekedési ütemét. A Qing-dinasztia alatt egy újabb forrástípus jelenik meg, a baojia helyi szerveződéseknek országos hálózata, mely az eddigieknél mértékekkel részletesebb és megbízhatóbb népesség-regisztrációs rendszerként is működött, melyekből világosan látszik a demográfiai növekedés is egyúttal: Yunnan tartományban a lakosság növekedése 1845-ig nem maradt el a birodalmi átlagtól. E növekedés viszont javarészt Yunnan központi területeit érintette, hol a városi és az ipari fejlődés kibontakozott.

Mennyiben vetíthető rá a klasszikus agrármodell Délnyugat-Kínára? Pusztán a megnövekedett élelemellátásra adott válasznak, a területre irányuló belső migráció eredményének, vagy az újszerű mezőgazdasági termelési technikák elterjedésének köszönhető? A szerző megállapítása szerint nem, egyik sem tekinthető válasznak. Délnyugat-Kína demográfiai növekedése nem a mezőgazdasági termelés viszonyaitól függött.

Az 1700 és 1850 közötti népesség-növekedést elsősorban az élelemellátás megnövekedésének tekintenénk: új, korán érő rizsfajták bevezetése, hegyvidéki szántóföldek kiterjesztése, és olyan síkvidéki gabonafajták - mint az árpa, zab, hajdina - az Újvilágból érkező édesburgonyával, ír burgonyával való helyettesítése. A térbeli minták és azok időbeli eloszlása mégsem vannak korrelációban a népesség növekedésével. A megnövekedett élelemtermelés technikái már a népesség nagyarányú, XVIII. századi emelkedése előtt is ismertek: a korán érő rizsfajták a X. századtól léteztek, az amerikai haszonnövények megjelenése a XVI. század közepétől datálható Délnyugat-Kínában, noha ezek a növények nem váltak meghatározóvá az élelemtermelésben a XIX. századig. Nem az új technológiák járulnak hozzá a lakosság rohamos növekedéséhez, s csak akkor adoptálták azokat, amikor a lakosság már jelentős mértékben megnövekedett. A Qing-dinasztia érájában a populáció növekedése fordítottan arányos volt az elérhető földterület kiterjedésével. Paradox mód Yunnan-ban leginkább ott növekedett a népesség, ahol kevesebb földterület állt rendelkezésre. E területek ugyanis folyamatosan növekvő élelemimportra szorultak, a marginális területekről érkező gabonafolyamnak fokozatosan növekvő lakosságot kellett ellátnia. A gabonapiacok hálózatának kiterjedése magával vonta a populáció növekedését is. Miként központi régiók populációjának növekedése közvetve előidézte a kieső területek fejlődését is: 1825-re a Kunming-ban elfogyasztott gabonakészletet a környező Wuding prefektúrából szerezték be. 1850-re már kénytelenek voltak a gabonakereskedelmet a burmai határ menti Tengyue prefektúrára is kiterjeszteni. Az élelmiszeri javak disztribúciója, illetve redisztribúciója egyre több embert vont el a földművelésből. Vagyis nem a mezőgazdasági technológiák expanziója járult hozzá a népesség növekedéséhez mintáihoz és eloszlásához, éppen ellenkezőleg, a termelés növekedése és az élelmiszerek kereskedelmi forgalma a preindusztrializáció és az urbanizáció teremtette piacoktól függött.

Mi okozza tehát az 1700 és 1850 között végbement demográfiai robbanást? Elsősorban a migráció. A tartományon kívül születettek arányának növekedése a tárgyalt tartományokban párhuzamos a lélekszám emelkedésével. 1700-ra a bevándorlók még mindössze néhány százalékát képezték a régió teljes populációjának. Ötven éven belül ez az arány 10%-ra nőtt, 100 évvel később közel 20%-ra, ami 20 millió emberből 3-4 milliót jelent. Természetesen a korai migráció közvetlen is hozzájárult a populáció növekedéséhez, bár míg a Ming-dinasztia alatt a migráció állami irányításra ment végbe, 1700-tól a megnövekedett munkaigény váltotta ki, a jól ismert délnyugat-kínai bányászvállalkozások fellendülése, a kitárulkozó gazdasági lehetőségek vonzották az újonnan érkezetteket. Tehát Délnyugat-Kína nem termelte, de vonzotta a munkaerőt, a népesség növekedése a gazdasági viszonyok fejlődésének tudható be, nem a mezőgazdasági technológiák, vagy a termőterületek növekedésének. Kína népességének növekedésének régiónként eltérő mintákkal rendelkezik, s e sajátos, délnyugat-kínai fejlődési modell természetesen nem vetíthető rá Kína egész területére nézve, a városok fejlődésével, a kereskedelem megélénkülésével, bányáik felemelkedésével, valamint a területre irányuló migrációval egyedi esetet képez.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

百度一下,你就知道!

A számítógépes nyelvészet blog kezdeményezése kapcsán született az alábbi poszt:

Bǎi​dù yī​xià, nǐ jiù zhī​dào! (百度一下,你就知道!) –vagyis „Baidu-zz egy kicsit, és máris megtudod!- szól a Baidu - Bǎidù (百度) - 2000 januárja óta jegyzett pekingi központú, vezető kínai keresőportál szlogenje. Az Alexa Internet, Inc., az internetes oldalak forgalmának megbecsülése és rangsorolása alapján 2011 júniusában összesítésben a Baidu 6. helyen végzett, ami nem meglepő – pusztán a kínai internetfelhasználók rohamosan növekvő számából adódóan sem, mely mára kalkulációk szerint a négyszázötvenmilliót is meghaladta. A Baidu Kína vezető internetes keresőmotorja, a Google kivonulását követően folyamatosan növekvő piaci részesedéssel rendelkezik, 2011. márciusi adatok szerint már 75,5%-os dominanciával.
Számos szolgáltatással bír, ezek közül a legfontosabb a kínai nyelvű keresőmotor, mely által weblapokra, képekre, videókra kereshetünk rá. Néhány adatot tekintve a Baidu 740 millió weboldal, 80 millió kép, és köz…

A kínai írásjegyek

A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子), Lǚ​shì​ Chūn​qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazottak régi írás…

上网了没有?

Szakszemináriumi matéria, a kínai internetes nyelvhasználatból.

When the society changes, language as a sign that the society will also undergo transformation. The digital age in China is the beginning of computer-mediated communication, and recent dramatic social, economic, and political changes that have taken place in China should lead to a change in the Chinese language as well.
The computer-mediated communication (CMC) has become increasingly widespread throughout the world, thanks to the rapid development of the computer technology. In mainland China, since the Internet service started in 1994, it has been developing very quickly. As early as October 1997 there were around six hundred and twenty thousand Chinese netizens. And approximately thirty hundred thousand computers were connected with the Internet.
In January 2007 there were approximately 137 million netizens in mainland China. Around 59 million computers were connected with the Internet. And China had about 843 thousan…

Edo-kori fingbakok

Az Edo-kori (1603-1868) Japánnal kapcsolatos bejegyzéseimmel kapcsolatosan az olvasó már bizonyára jó előre felhúzott szemöldökkel veselkedik neki, miszerint már megint miféle aberrált téma kerül terítékre...Ezúttal sem lesz másképp persze: a kortárs japán arisztokrácia egyik sajátos munkakört betöltő alkalmazottjáról, a bűnbakról, avagy ez esetben nevezzünk fingbaknak, ergo a fingbakról lesz szó.  Mármost az Edo-korról érdemes tudni, hogy valódi fordulópont volt a Japán történelemben: a több száz évszázados káosz és véres polgárháborúkat követően végre egy erős központi kormány irányítása alá került az ország. Már nem kellett a környező hegyekből lezúduló szomszédos szamuráj-klánok portyáitól tartani, megszűnt az örökös harcok miatti készültség és félelem, s az ezzel felszabaduló energiát a japánok sokkal szofisztikáltabb tevékenységekbe, mintegy kultúrafejlesztésbe invesztálhatták - avantgárd divat, új képzőművészeti irányzatok megteremtése, vagy éppen annak a látszatnak fenntartás…

Japán kocsmológia vol. 3. - Yokochō sikátorok - Nonbe Yokochō

A japán kocsmológia áltudományos bejegyzéssorozat soron következő epizódjában jó messzire mentünk, mégpedig a Tateishi (立石) állomáshoz, ami a Keisei-vonalon (京成) a Skytreetől kb. tiz percnyire van, mintegy a civilizáció határmezsgyéjén, hiszen ott található a Nonbe Yokochō (呑んべ横丁). Igazából jártunk már itt pár évvel ezelőtt, amikor még csak kirándulóban jártam át Shàng​hǎi​ból, és az isten sem tudja miért, de Taito-kuban kellett szállást foglalnom, hiszen fingom nem volt mi hol van Tōkyōban.  1955-ben nyitották meg a Tateishi áruházat, aztán azóta itt nagyjából meg is állt az idő. Az állomást környékező kis sikátorok hálózatában rendesen időutazhatunk valami képzeletbeli, régmúlt Tōkyōba. Szóval masszivan retrós hangulata van, de én imádom az ilyen helyeket, a szineket, a szagokat, az árusok kiabálását, a szünhetetlen sürgés-forgást. És itt van maga a Nonbe Yokochō bejárata, enyhén cyberpunkos miliőben. Nem túl nagy kiterjedésű maga a cimben szereplő yokochō, mindössze pár szűk utcác…

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 2 - Kozukappara vesztőhelye

Minami senju (南千住) számos jelentős történelmi esemény emlékét őrzi, talán több olyat is, amire nem szívesen szoktak volt visszaemlékezni. Ilyen példának okáért a Kozukappara vesztőhelye (小塚原刑場), mely egyike volt az Edo-kori Tōkyō három nagy kivégzőhelyének - Nishikigamori - a mai Shinagawa közelében, valamint Odawa mellett - utóbbi Hachioji külvárosában. A vesztőhelyre a Edo-korszak legsúlyosabb halálnemeinek elszenvedői - fővesztés (斬首刑), keresztre feszítés (磔), máglyán elégetés (火罪) nyertek belépőt, de itt voltak közszemlére téve a gokumon 獄門 - 'börtönkapu' a testtől megválasztott koponyák (mint Masakado fejének esete) is. A hagyományos geomanciai képzetek alapján a rontás/negatív energiák a város északkeleti sarkából érkeztek, s mivel a város ezen kerülte Edo várától (江戸城) pontosan északkeleti irányban helyezkedett el, valamennyi kelletlen de szükséges intézmény - mint a kivégzőhely, vágóhidak, vagy éppen Yoshiwara vöröslámpás negyede is ezen a területen kapott helyet. Ara…

A japán vonatokról

"Japánban a vonatok olyan elbaszottul fejlettek, hogy hangsebességgel közlekednek és androidok irányítják őket, soha a büdös életbe nem késnek. Optimusz fővezérben tótágast áll a genitális szerelem a japán csodát szemlélve: hejj de high-tech vagy bébi" - hallhatjuk a Blikk tudósítóját Tokióból. 
Köztudottan sok van, mi csodálatos, ezek egyike pediglen az a bizonyos japán vonat. Amiről bizonyára a fentebbi fantazmagóriáink vannak, s mi több furtonfurt visszaöklendezi magát a toposz, hogy a japán közlekedési miniszter lemond, ha egy percet késik a vonat, et cetera.

Nos, amire te gondolsz, az nagy valószínűséggel a shinkansen, ami valóban egy módfelett előrehaladott jószág, azonban a japán fővárosban élve a napi ingázásban aligha találkozni vele. Közlekedni vele pedig, még annyira se. A magam részéről két vonalat használok a mindennapi közlekedésben, a Den-en-toshit (田園都市線) s a Yamanotét (山の手線), így pusztán e kettőről van tapasztalatom, ám elöljáróban annyit, hogy felejtsük el…

Obon お盆 és a japán túlvilági képzetek

Július végétől kezdve kezdődik Japánban az Obon (お盆) ünneplése, mely a voltaképpeni japán halottak napja, pontosabban ünnepségsorozata, mely során a az emberek meglátogatják s rendbe rakják elhunyt családtagjaik sirját (ohakamairi, 御墓参り) avagy tiszteletüket róják le eltávozott hozzátartozóiknak. Itt Tōkyōban az ünnepléssorozat főként Augusztus hónapjára esik. Ezzel egyidejűleg az obon ideje egy félhivatalos nyáriszünet is, a legtöbb japán cégnél ilyenkor szabadságra mennek, sokan használják fel ezt az időt arra, hogy hazalátogassanak.


Az obon hagyományának története igencsak hosszú és szerteágazó gyökerekre vezethető vissza. A korabeli Edo-korban használatos holdnaptár eredetileg júlis 15-re tette az ünnep napját  (kinai példa nyomán, amiről a kinai szellemünnep és túlvilági képzetek bejegyzésben irtunk már korábban) a modern naptár pedig augusztus 15-re updatelte. (Egyébiránt ugyanerre a napra esik Hirohito császár beszéde is, melyben bejelentette Japán fegyverletételét a második vi…