A Kék-folyó tényleg kék?

Az iskolai történelmi atlaszok előszeretettel hivatkoznak Kína két nagy folyamára, a Huang-hóra [Huáng​ Hé 黄河], mint a Sárga-folyóra, valamint a Jangcekiangra [Yángzijiāng, 扬子江], mint Kék-folyóra. A Huang-ho esetében az atlasz helytálló, de mi a helyzet a Jangcével? Milyen színű egyáltalán? 

Kínában több, mint 1500 folyó van, ezek közül a 6300 km hosszú Jangce, és az 5400 km hosszú Huang-ho a legnagyobb jelentőséggel bíró. A Huang-ho, vagyis a Sárga-folyó völgyét tekintik a kínai civilizáció bölcsőjének,  ahol az első kínai faluközösségek, majd államok megalakultak, s kiknek egyik fontos problémáját képezte az állandóan áradásokkal fenyegető (valójában nem csak fenyegető, hanem rendre ki is áradó, ami egyébiránt nagymértékben befolyásolja majd a kínai világszemléletet és gondolkodást arról, hogy minden változásban van, semmi sem állandó) szabályozása. Mivelhogy a Sárga-folyó nagy mennyiségű sárga löszt hoz magával Észak-Kína löszfennsíkjairól, ebből adódik elnevezése is. 

A Jangcekiang elnevezése azonban már önmagában problematikus. Ligeti Lajos munkáiban számos alakban találkozhatunk a folyó nevével: Csangcsiang [Cháng​ Jiāng, 长江], Jangce [Yángzi, 扬子], Jangce-kiang [Yángzijiāng, 扬子江], Ta-csiang [Dà Jiāng, 大江], a Vasárnapi újság 1854-1860 jelen példányában pediglen a Yangtsekiang [Yángzijiāng, 扬子江] átírás is előfordul. Az egyik problémára, a -kiang/-csiang végződésének különbözőségének magyarázata, hogy a -king [jīng, 京, 'főváros'] és a -kiang [jiāng, 江, 'folyam'] "archaizáló forma a földrajzi nevek között, pl.: A Peking, Nanking, Csunking városnevek [a magyaros átírás szerint Pejcsing, Nancsing, Csungcsing lenne, ami nota bene újfent pontatlan volna a pinyin átírásban használt Běi​jīng, 北京; Nán​jīng, 南京; Chóng​qìng, 重庆 helyett, minekutána a pinyinbeli j- (pl.: jīng) IPA kiejtésben [t͡ɕ], egyszerre ejtett c és ty, hehezet nélküli (aspirálatlan) ty-hang, csak a magyar tudományos átírás szereti k-/c-nek ejteni. Hasonlóképp a pinyin q- hangja (pl.: Chóng​qìng), a nemzetközi fonetikai ábécé átírásával [t͡ɕʰ], ami egy egyszerre ejtett c és ty lenne hehezetesen (aspiráltan) = tyh, ami a magyar tudományos átírásban 'k-/'c-nak szerepel, ami szintúgy nem tükrözi a pinyin kiejtését], a Jangce-kiang, Heilung-kiang [Hēi​lóng​jiāng, 黑龙江] folyónevek és a -kiang 'folyó' utótagú nevek (Jangcsecsiang, Heilungcsiang, - csiang helyett)".

Mindazáltal a Jangce hivatalos kínai elnevezése 'Csangcsiang' [az pontosan Cháng​ Jiāng, 长江, hosszú folyam], az egész folyót a kínaiak gyakorta csak Csiangnak [Jiāngnak, 'a folyó'], vagy Ta-csiangnak [azaz Dà Jiāngnak, 'a nagy folyó'] nevezik. Ugyanakkor, mivel egy 6300 km hosszú folyamról van szó, nem meglepő, hogy egyes szakaszainak is külön elnevezése van, ily mód a felső folyás egy szakaszát Csinsacsiangnak [Jīn​shā​jiāng 金沙江, 'aranyhomok-folyam'], míg az alsó, Nán​jīng alatti szakaszát Jangcénak [Yángzi, 扬子] illetik. A Jangce nevében őrzi az ősi fejedelemség emlékét, melynek fővárosa Jangcsou [azaz Yáng​zhōu 扬州] volt, így a folyó a 'Jang [Yáng] ország gyermeke' (Jang-ce/Yángzi, 扬子) nevet kapta.

Martino Martini olasz jezsuita 1654-ben azt írta a Jangcéről, hogy nevének jelentése: a Tenger fia. A tévedés oka vélhetően az, hogy a Jang-fejedelemséget jelölő írásjel [Yáng, 扬] kiejtése azonos a szintúgy jang olvasatú 'tenger, óceán' írásjegyével [yáng, 洋], Martini e kettőt keverhette össze az azonos hangzás miatt. (Kevésen múlott, hogy a mai iskolai atlaszokban nem a 'Tenger-fia-folyó' fordítás szerepel...)

Ergo a Jangce elnevezés sosem hivatkozott a teljes folyamra, tévesen csontosodott meg számos nyelven, így a magyarban is; csak az első európaiak vélték így, akik a tengerről érkezve először ugyebár a folyó torkolatával találkoztak, az ottaniak pedig azt mondták nekik, hogy Jangcénak hívják ezt a folyót. (Holott az ottaniak csak a teljes folyam egy szakaszára használták ezen illetést.) Minderre már a XVI.-XVII. században sor került, a korabeli jezsuitáknak, így Martino Martininek vagy éppen Matteo Riccinek, Louis Le Comtének köszönhetően, akik felváltva használták műveikben a Csiang és a Jangce elnevezést.

A Csang-csiang [Cháng​ Jiāng], mint Kék-folyó elnevezés pontatlansága Lóczy Lajos művében [A Khinai Birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása. Budapest, 1886] is megjelenik: "a folyó torkolata folyamatosan változik, folyvást új homoszigetek keletkeznek, a meglévő homokzátonyok pedig elmosódnak. A franciáktól kapott »Kék folyó« név a Jangcze-kiang torkolatára csakugyan nem illik rá, mivel a tenger nemcsak a folyó torkolatában, hanem messze tőle szőkére van festve az iszaptól". A Jangce tehát nem éppen kék, de mondjuk sárga. Lóczy szerint a Kék-folyó elnevezés a franciáktól származik. Ez igaz is lehet, miképp a franciák igen gyakran használják a fleuve Bleu kifejezést a Jangcéra. Az olaszok is elvétve, de használják a Fiume Azzurro, a spanyolok pedig a Rio Azul névelakot, ám mindig a Jangce mellett, nem pedig annak helyettesítésére. A francia, olasz és spanyol lexikonok szerint a Kék-folyó elnevezést európai hajósok, vagy a már említett jezsuiták ragaszthatták rá a Jangcére, vagy szarkasztikusan (hiszen bárminek nevezhető, csak kéknek nem); vagy csak hogy egyszerűen megkülönböztethessék az ugyancsak sárga színű Huang-hótól. 

A történelmi atlaszokból talán éppen Lóczy könyvéből került be a Kék-folyó elnevezés, annyi azonban biztosra vehető, hogy a kínaiak soha nem hivatkoztak leghosszabb folyamukra Kék-folyóként; e kifejezés csak az újlatin nyelvekben, a XVII.-XVIII.-XIX. századi művek egy bizonyos részében szerepel önkényesen, a tudományos jellegű munkák igyekeznek elkerülni ennek használatát. A nemzetközi sinológiai irodalom is az esetek túlnyomó többségében a Jangce (vagy a Csang-csiang/Cháng​ Jiāng) elnevezést használja, de mint azt láthattuk, Jangce esetében is egy félreértésen alapulva. A Jangce név viszont Kínán kívül teljesen általánossá vált, így nem lenne túl sok értelme bármit is változtatni rajta. Ám a Kék-folyó illetésnek sem a magyarban, sem a nemzetközi használatban nincs semmi értelme, már csak azért sem, mert a Jangcéval ellentétben még a folyam kínai nevéhez sincsen semmi köze. 

Németh György: Karthágó és a só. Az ókortörténet babonái. Bp., 2002. 47-48.p.