A Távol-Kelet harcászata vol.2. - középkori kínai tűzfegyverek

Az előző posztban a középkori kínai lángszóróról esett szó, mely a középkori kínai tűzfegyverek palettájának csupán egy szeletét képviseli, korántsem az egyetlent. Maradva a Sòng​-dinasztiánál (960-1279):

tűzbomba (huǒqiú 火球 - tűzgolyó vagy huǒ​yàodàn 火药弹 - puskaporos golyó): vasból/papírból/kenderből/ vékony porcelánból gömbölyűre vagy kocka alakúra formázott, kézi erővel is elhajítható közelharci robbanószer. A puskapor mellé időnként mérgező anyagokat kevertek, melyek robbanáskor szabadultak fel. A tűzbombákat elhajítás előtt olajban is megforgatták, így víz nem hatástalaníthatta azokat. 

'isteni tüzet reptető varjú' (shénhuǒ fēi yā (神火飞鸦) egy varjú alakúra faragott (vagy díszített) bambuszcső, melyet puskaporral töltöttek meg, és több, mint 100 zhàng (丈) [1 zhàng = 1 öl = 1,89 m] messzire kézbesítették az ellenség táboraiba/vagy hajókra, gyakorta többet is egyszerre. 

   

'levegőben repülő eget rengető mennykő' (fēikōng zhèntiān ​léipáo 飞空震天雷炮): a tüzes nyíl és a papírsárkány sajátos fúziója, ostromkor csak némi jó szélre volt szükség, és máris a bevétel előtt álló várfal mögé került, a meggyújtott kanóc pedig robbantotta a puskaport. (Ez utóbbi inkább Míng-kor első éveitől használt).

tűzmadarak (huǒqín 火禽): az ellenség területén befogott madarak voltak, melyeknek nyakába vagy lábára robbanószerkezetet erősítettek. A madarak persze visszarepültek lakhelyükre, ott pedig fel találtak robbanni, ill. tüzet okozni.

tűzhajó (huǒchuán 火船): egy teknő vagy tutaj volt, melyen tűzmáglyát gyújtottak, s az ellenség hajói közé invitálták. Ennek szárazföldi változata volt a tűzszekér (huǒ​chē 火车, a mai nyelvben vonatot értünk alatta)

 

tűzlándzsa (huǒ​qiāng 火枪): Sòng Gāo​zōng (宋高宗) császár uralkodása alatt, 1132-ben vetették be először, kezdetben csupán egy összecsavart papírcső volt, melyet faszán, vasreszelék, porcelántörmelék, puskapor s némi arzén keverékével töltöttek meg; ezt pedig egy hosszú fanyélre erősítették, tíz lépésen belül nem volt ajánlatos közelében tartózkodni. A Déli Sòng-dinasztia korában továbbfejlesztették (突火枪) bambuszcsőre, ebből lett a lángszóró lándzsa, két ember volt szükséges működtetéséhez. A bambuszcső hatalmas előrelépést jelentett, ugyanis jelentős megnőtt vele a célzás pontossága, s mintául szolgált ezzel a későbbi tűzfegyvereknek, így az ágyúnak is.

 

vaságyú (tiě huǒ​pào 铁火炮 vagy zhèntiān léi 震天雷 - 'eget rengető mennykő'): a Sòng- és Yuán-dinasztiák alatt használt kezdetleges ágyú, amiből feljegyzések szerint egy 1236-os ostromnál már 400 darabot vetettek be a különböző nagy hatótávolságú katalpultok, s másegyéb ostromgépek mellett. Kezdetben az ágyúk elsődleges funkciója testi sérülés okozása volt, ám addig nem tapasztalt nagy erejük miatt rövidesen a városfalakra irányították őket: az 1273-as xiāngyángi csatánál (襄阳之战) már olyan ágyút is felvonultattak, mely egy 90 kg-os kőgolyóbis kilövellésére volt képes (bár a lövedék célt tévesztett, és 2 méter mélyre fúródott a talajban).  

tüzes nyilak (火箭 huǒ​jiàn): tüzes nyilakat már a Három királyság (220-280) korától kezdve alkalmaztak, a Sòng-korban puskaporral hintették meg, a nyílhegyre pedig lassan égő puskaport (olykor robbanótölteteket) rögzítettek. Példának okáért az ellen gabonaraktáraiba küldve szépséges felfordulást lehetett vele okozni.

Tokaji Zsolt: A régi Kína fegyverei. Bp., 1997. 93-95.p.
baidu