Garnéla barbárok 蝦夷

Egy minapi beszélgetés során hallottam először az emishi (蝦夷) fogalmáról, amit garnéla barbároknak is fordíthatunk, és egy ősi népcsoport értendő alatta, akik Japán Honshū szigetén észak-keleti, vagyis a Tōhoku régióban éltek, michi no oku (道の奥), az út végén, azaz valahol távol a senki földjén. Ami viszont a legérdekesebb dolog velük kapcsolatban, hogy etnikailag se nem japánok, sem nem ainuk voltak. 

Mielőtt rátérnénk magára az 蝦夷etimológiájára, vessünk egy pillantást e szőrös-nyilazós népcsoport történetére is.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy eredetüket illetően nincs konszenzus: egyesek szerint a Jōmon-kultúra leszármazottjai, vagyis azon kőkorszaki embertípusáé, akiktől a mai japánokat is eredeztetik. Mások szerint az ainukkal lehetett rokon népség, ám sokan egy teljesen különálló népcsoportnak tartják őket. Vadászó-gyűjtögető életmódjuk mellett nem volt ismeretlen számukra a gabonatermesztés (köles, árpa) sem, sőt, egyes feltételezések szerint még a rizstermesztés sem az arra kedvező területeken. 

Nihonshoki

Az i.sz. 720-ra datálható Nihonshokiben (日本書紀), "Japán krónikája", a japán történelem egyik klasszikus krónikájában mint 愛瀰詩 azaz atejiben "emishiként" hivatkoznak eme barbárokra. A Nishonshiki stílusára nagymértékben rányomta a bélyegét a kortárs kínai történetírás, mind a történelmi események, mind az etnográfiai információkat illetően, és jóllehet a mű hasonlóan mutatja be az emishiket, mint a kortárs Tang-kori kínai történeti művek a Kína észak-keleti területein elő Mohe (靺鞨) és Sushen (肅慎) "barbár" törzseket, mégis nagyon értékes forrás az emishiket illetően, hiszen világosan különbséget tesz köztük, és a még északabbra élő ainuk között, ami nemcsak a lovas harcmodor (például a korabeli ainuk nem tenyésztettek lovat), de számos olyan kulturális karakterisztikusságot említ velük kapcsolatban, ami nem volt jellemző Hokkaidóra. 

A Nishonshiki szerint i.sz. 659-ben, a Tang Gaozong császárhoz küldött japán udvari követség　（ 毎歳入貢本国之朝）magukkal vitt egy emishi férfit és egy nőt, hogy a kínai császár a saját szemével is megvizsgálhassa Japán barbárait. 

小錦下坂合部連 さかいべのむらじ 石 いわ 布 しき(中略)を遣わして，唐国に 使 つかい せしむ。よりて道 奥 みちのおくの蝦夷男女二人をもちて，唐天子に示 み せたてまつる。

Mikor Gaozong megskubizta a két emishit, nagyon meglepődött a külsejükön. Azt kérdezte a követtől, hogy művelik-e rendesen a földet ezek a furcsa népek:

伊吉連博徳 いきのむらじはかとこが 書に曰 いわ く，「天子問いて曰く，『その国に五穀有りや』とのたま う。

A követ viszont úgy felelt, hogy nem, hús evésen tartják el magukat.

使人謹み答えて，『無し。肉を食いて存活わたら う』という。

Az Ég fia (Gaozong) aztán afelől érdeklődött, hogy rendesen házakban laknak-e ezek a népek. 

天子問いて曰 く，『国に屋舎有りや』とのたまう。使人謹み答えて，『無し。深山の中にし て樹本 このもとに止 す 住 ま う』という」という。 

『日本書紀』斉明天皇 5 (659) 年 7 月戊寅(3 日)条)

A követ viszont elmondta, hogy még azt sem, ezek ott laknak fenn a hegyek mélyén elterülő vadonban. Azaz totál barbárok.

A közelmúlt kutatásai szerint az emishik számos különböző törzset foglaltak magukba, melyek rendre ellenálltak a japán Yamato császári fennhatóságnak a kései Nara-korszaktól kezdve a Heian-éráig (i.sz. 7-10. századok, a kialakulóban lévő új japán birodalomhoz ekkoriban ugyanis még nem tartozott hozzá Hokkaidō szigete, valamint az említett Tōhoku régió sem, és időbe telt, mire az egész szigeten meghonosították a buddhista - konfuciánus Ritsuryō (律令) politikai illetve jogrendszert). Nyelvüket illetően azt feltételezik, hogy a japán nyelv egy divergens nyelvjárását beszélték, ami hasonult a történelmi Izumo (出雲) -dialektussal. 

Ezek a korabeli gerilla-szerű harcmodort alkalmazó emishi törzsek képzett lovasok, mi több lovasíjászok voltak, rajtaütés-szerű támadásokkal idegelték az elsősorban kínai mintánkon alapuló. nehézgyalogságra építő japán császári hadakat. Ebből adódóan kezdetben nem is voltak túl sikeresek a leigázásukra indított hadjáratok, később azonban a császári seregek is adoptálták az emishik lovasíjász-rajtaütő stílusát, és fokozatosan leamortizálták őket - nem mellesleg, e lovas-harcmodor később a szamurájok harci művészetének egyik alapvető pillére lesz. Az első nagy császári győzelemben az i.sz. 790-es években került sor egy bizonyos Sakanoue no Tamuramaro (坂上 田村麻呂, i.sz. 758 – 811) tábornok vezetése alatt. 

Leigázásukat követően az emishik vagy fushuként (俘囚), vagy ifuként (移封) integrálódtak a japán társadalomba, egy bizonyos szintig: a fushu egyfajta viszonylagos autonómiával megáldott emishi hadifogoly titulust jelöl, akik az eredeti szállásterületükön, a történelmi Dewa (出羽) és Mutsu (陸奥) megyékben, vagyis a mai Yamagata, Fukushima, Iwate, Miyagi tartományok, ergo Tōhoku területén maradtak, míg az ifukat erőszakosan áttelepítették más országrészekre. Szemben az átlag korabeli japán földművesekkel, a fushukat meghagyták vadászó-gyűjtögető, valamint fegyverforgató, azaz hogy harcokba bevethető mivoltukban, ami talán kicsit hasonló lehetett a magyarországi szabad hajdúk funkciójához (saját fejtegetés). 

Az i.sz. 9. század közepére az emishi szállásterületek nagy része már Yamato fennhatóság alá került, egyúttal az emishik asszimilációja is folytatódott: jóllehet továbbra is egyfajta fél-autonóm státuszban éltek, egyre kiterjedtebb önrendelkezéssel, például helyi bíráskodási joggal is felruházták őket. A Tōhoku régió nagyhatalmú családjai gōzoku (豪族) közül az Északi Fujiwara klánt (奥州藤原氏) az Emishik leszármazottjainak vélték, míg a Mutsu és Dewa történelmi tartományokb később betelepült Abe (安倍氏) és Kiyowara (清原氏) klánok eredetét bár japánnak vélik, bizonyára keveredtek a fushu emishikkel. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az emishik végül teljesen beleolvadtak a japán társadalomba, ezzel egyidejűleg elvesztve saját kultúrájukat is. 

Az elnevezésüket illető etimológia kapcsán a régi Kínába kell visszamennünk, nevezetesen a Sòng Shū (宋書), a Sòng-dinasztia könyvéhez (nota bene ez a Liú Sòng 刘宋 dinasztia, a Déli és északi dinasztiák korából 南北朝, i.sz. 420-589, amikor is Nanjing volt a dinasztia fővárosa!) hiszen ez a mű tesz említést először ezekről az észak-japáni barbárokról i.sz. 478-ból. E történeti mű szerint, Wa öt királya (倭の五王) - vagyis a régi Japán királyai, akik követjárásokat indítottak a korabeli Kínába hatalmuk legitimizálása végett (lévén e királyok saját magukra mint a Japán civilizáció vezetőjére tekintettek szemben az ellenszegülő, vagyis barbár népcsoportokkal, és ezt kellett a regionális kulturális központ, vagyis a kínai birodalommal validáltatni), név szerint San (讃), Chin (珍), Sai (濟), Kō (興) valamint Bu (武) - ezek közül Bu követe arról számolt be, hogy: 

《宋书·倭国传》载：“顺帝昇明二年，遣使上表曰：‘自昔祖祢， 躬擐甲胄，拔涉山川，不遑宁处。东征毛人五十五国，西服众夷六十六国，渡平海北九十五国。

"A kezdetektől fogva Sodei király (祖禰 - ami Bu király titulusa) maga is vértet öltvén hágott át hegyeken s folyamokon, megnyugvást sosem lelvén. Keleten leigázta az Emishik (毛人) ötvenöt nemzetét, Nyugaton a Shuik (众夷 / 衆夷, "nyugati barbárok") hatvanhat nemzetét, majd a tengeren átkeltvén meghóditotta az Északi-tenger kilencvenöt nemzetét".

Szóval láthatjuk, hogy az első emishiket említő kínai szöveg mint szőrös emberekre - 毛人, kínai olvasatban máorén utal - a Bu király által leigázott keleti-barbárokra (ami egyes nézetek szerint e törzsek öltözködésére utal semmint testszőrzetére), és kutatások valószínűsitik, hogy az i.sz. 7.századig a japán szövegekben is így hivatkoztak rájuk. 

Később a "Tangok új történetében" - Xīn Tángshū (新唐書), a kínai Tang- adminisztráció egyik hivatalos történeti műve azonban már mint mint garnéla barbárokra - kínaiul xiāyí 蝦夷 - hivatkozik a japán Honshū sziget északkeleti részén élő népcsoportra:

蝦夷国｡海島中小国也｡其使至寮長四尺.尤善弓箭｡挿箭於首｡尤善弓箭、插於首、令人戴瓢而立、數十歩射之無不中者。

"A garnéla barbárok országa országa egy tengeren fekvő sziget kis földje. Követeinek szakállá négy chǐ hosszú (=egy chǐ hozzávetőlegesen 30 centi). Jártasak az íjászatban. Fejük mögé húzva a nyílvesszőt, több tucat lépés távolságból is hiba nélkül eltalálják az ember fejére tett lopótököt."

Vagyis elképzelhető, hogy magát a kanjikat újfent kínai kútfőből kölcsönözték, viszont a hozzájuk társított emishi sajátosan japán olvasat, ami szintén feltételezések szerint az ójapán yumishi (弓師), azaz íjászmester szóból eredeztethető (mivel ez volt a legfontosabb fegyverük, talán logikusabb, mint az a következtetés, hogy az ainu emushi, vagy kard szóban kell keresni az eredetét).

Nagyobb fejtörésre ad okot azonban a kínai karakterek, ugyanis nem tisztázott, hogyan jön ide a garnéla, egyes fejtegetések szerint abból a képzetből, hogy a garnéla hosszú csápjai épp olyan hosszúak, mint ezek torzonborz barbárok szakálla, vagyis egyszerűen a császári kormányzat szemszögéből egy derogáló kifejezés volt a barbár népekre. 

Tovább tetőzvén a nyelvi zűrzavart, a XII. századot követően, miután a japán császári adminisztráció felfedezte, hogy Hokkaidō szigetén az emishikhez hasonló népek - az ainuk - élnek, fokozatosan elkezdte rájuk alkalmazni az Ezo elnevezést, ugyanazokkal a kanjikkal, amik korábban az emishikre vonatkoztak - 蝦夷, vagyis összemosott két, etnikailag nem japán, ugyanakkor egymástól is különböző etnikumot. 

Kapcsolódó bejegyzések:

A kínai írásjegyek rövid története

Szamuráj-szellem-rákok 

Császárok és sztorijaik

A hanok

Kínai ismétlő számszeríj

支那 vs. 中国 - miért borzolja a kínaiakat a Shina elnevezés az országukat illetően?

A panda etimológiája - medvemacska vagy macskamedve, vagy vasevő vadállat?

Zainichi koreaiak nyomában 

Shirasagi-no-mai -  táncika a Heian érából