Marcona mongolok
Érdekes népek ezek a mongolok. Ha valakik a múltból táplálkoznak, akkor ők egyenesen zabálják múltjukat. Van is mit - tegyük hozzá, Temüzsdin azért nem egy hétköznapi forma volt, még a történelemben sem, nemhogy Mongóliában. Miről is van szó? Elsőként is a képről, balra. Belső-ázsiás előadásaim alatt hallottam már erről a szoborról, most pedig valahogy ráakadtam, és bevillant az emlék. Ez egy 40 méter magas, kilométerekről látható, ezüstlő Dzsingisz Kán szobor, melynek a ló farkában lévő lifttel lehet felmenni a belsejébe. Ez, mármint a nemzeti büszkeség eme nagyszabású
reprezentatív megnyilvánulása nem jelent újdonságot mondjuk a jószomszéd Kína esetében, kik most szakdogatémám illusztris elvtársát, a nagy kormányost : 毛泽东 - ot, (vagy Mao Zedong-ot, ahogy tetszik) hozzák újra színre - vadi új frizkóval - szintúgy egy 30 méteres szobor formájában. Na de Kínának 4401 milliárd dolcsi a GDP-je, Mongóliának meg úgy 5 milliárd dollár, igaz, ebből azért még futhatja bőven ilyetén invesztíciókra. Ám egy honfiú keble nem a pénztől dagad, de a történelmi siker
ek büszkeségétől. (Ha már a jelenben nincsenek...) Felszínesen ismerem a mongol törit, úgy nagyvonalakban, Dzsingisz kánnál kiemelkedőbb fazont azonban nem tudnék kihalászni. Ki is volt Dzsingisz? Elsőként is így 1206-ot követően hívhatták, míg nem választották minden mongolok kánjává, addig őt Temüdzsinként nevezték. Származását tekintve - a mongolok titkos története szerint - édesapja egy kékesszürke farkas volt, ki az Ég rendeltetéséből született. Édesanyja pedig egy rőt szarvasünő volt. ( E ponton megjegyezném, hogy az általában égi motívumokat viselő nőstény szarvaspatás állat valamennyi eurázsiai totemisztikus ősmonda velejárója - úgy mint a kizárólag sajátunknak tekintett eredetmondánknak, vagyis a csodaszarvas históriájának, mely különben a Kalevalától kezdve a Rámájanán át a 1001 nap kínai mesegyűjteményben, vagy éppen a perzsa Királyok könyvében, mint Rusztem egyik kalandja éppúgy megtalálható, mint a magyar folklórban.) No de történészi spekulációk alapján Temüdzsin valamikor 1167-környékén láthattam meg a napvilágot, mint egy bizonyos Jiszügej nevű borzsdig nembeli ta
g fia. A fatert hamar eltették láb alól a törzsbéli intrikák, a kis Temüdzsinnel azonban nem tudtak mit kezdeni, s az évek során olyan szövetséges-rendszerrel bástyázta körül magát, hogy onnantól már egy lépés volt a hegemónia. S pontosan ez volt sikerének titka is: minden győzelmét követően - a betagolt szövetségeseivel -megnövekedett erőkkel látogatott be ellenségei jurtájába, hogy némi kumisz mellett eldiskuráljanak velük, hogy Temüdzsin oltalma avagy a történelem szőnyege alá kerüljenek-e. A kurultaj (törzsi gyűlés) 1187-89 között valamikor nagykánná választotta, és 1202-ben megsemmisítő vereséget mért a tatárokra. Igen, a tatárokra. Olyan, hogy tatárjárás az életben nem volt. Olyan, hogy mongol invázió, olyan volt. (Valószínűleg azért terjedt el így tévesen a köztudatban, mert a megmaradt tatár csoportokat az egye
sült mongol seregek legszopókább pozíciójába, elővédbe tolták, ami azt jelentette, hogy ők támadtak először, és őket is vágták le először egyszersmind. S talán őket láthatták így, bár ez csak találgatás, a lényeg, hogy elenyésző számban voltak tatárok a "tatárjárás" idején.) Aztán 1206-ban, mikor az összes mongol nemzetségek és törzsek kagánja is lett, akkor kapta a Dzsingisz kán nevet. (Neve vélhetően az óceán szóval állhat kapcsolatban. A Dalai Láma is kb. "tengernyi bölcsességet" jelent) E mozzanattal a 840-ben megszűnt ujgur birodalom óta első ízben lettek újra egyesítve egyetlen forma alatt. Ezzel megszűnt a nomádok törzsek permanens válsága - ami az élelem, a víz, a legelők hiányából fakad - és az az elképesztő energia, ami korábban az egymás elleni harcok képében nyelődött el, most egyesült, és egy kifelé irányuló - a letelepült földművelő kultúrák elleni - expanziós törekvésben öltött testet. Aztán jöttek sorra a szibériai erdőségek törzsei, majd a Tangut Birodalom, aztán Nyugati Xia ellen vonultak, de nem voltak felkészülve a kismalac téglaházára, vagyis Zhongxing (a mai Yinchuan) erődjére: a Sárga-folyó eltérítésével akarták elárasztani, ez azonban visszájára fordult és magukat árasztották el. Így kiegyeztek egy döntetlenben. Innentől kezdve, 1211-től már önként jöttek a különböző népcsoportok védelmi pénzt fizetni az új fönöknek, úgy mint az ujgurok vagy a karlukok. Jöhetett Ész
ak-Kína bevétele, mely ekkor a dzsürcsi Jin-ek kezén volt, kik elfelejtettek tejelni, amiért a nagykán kissé megorrolt. Blokád alá vették Zhongdu-t, a fővárost, a Jin császár azonban aranyat, ezüstöt meg lovakat ajánlott a békéért cserébe, amit elfogadtak. A következő említésre méltó esemény a Hvárezmi Birodalommal kapcsolatos. Hvárezm Közép-Ázsia egy legendás oáziskultúrája volt, egészen az ún. otrari incidensig, 1218-ig, mikor is a meggondolatlan Mohamed sah véletlenül lemészárolta Dzsingisz egy ötszáz tagú kereskedőkaravánját, amire a válasz egy 150-200 ezer fős mongol sereg képében érkezett, és a föld színével tette egyenlővé a virágzó, gazdag Hváremet. Olyan szinten szétzúzták a hely
et, hogy azóta nincs ott semmi. Ekkortól kezdtek elterjedni a mongol agressziókat követő hírhedt koponya-hegyek. Egyebek iránt nekünk is volt közünk a hvárezmi birodalomhoz: a mi kunjaink, azok a hvárezmi birodalom politikai elitjét alkották, aztán ahogy megszűnt a cég, eljöttek szerencsét próbálni a Kárpát-medencébe, ott meg már voltak ilyen magyarok, aztán akkor beolvadtak közéjük. És egyébként a hvárezmi ostromot követően indult útjára a mongol sereg az elmenekült Mohamed sah üldözésére, ám Dzsebe és Szübötej vezérek a Kaszpi-tenger partjától nem fordultak vissza, hanem mintegy húszezer harcossal tovább mentek nyugat felé, átkeltek a Kaukázuson, és leereszkedtek a dél-orosz sztyeppére, vagyis annak keleti részére, és ott egy bizonyos Kalka menti csatában legyőzték 1223-ban a nyolcvanezres kun-orosz sereget: itt köszöntek be Európának, csoki, megjöttünk. Jóllehet végigdúlták a Krímet, de ez inkább afféle információgyűjtő-felderítő akció volt, és Volgán átkelve visszaindultak Mongóliába. (A kelet-
európai hadjárat már Dzsingisz legidősebb fiára, Jochi-ra hárult.) Ezt követően újfent atrocitások voltak ezekkel a galád Jin-ekkel, és a Nyugati Xia-val majd 1227-ben, a mongolok története szerint a disznó évében - Dzsingisz váratlanul meghalt. Ezzel úgy felidegesítették a mongolokat, hogy azok teljesen elpusztították a Nyugati Xia Birodalmat, nem is nagyon maradt fenn emlék e kultúráról. Dzsingisz örökségét Észak-Kína, Mandzsúria, Korea egy része, Afganisztán és Irán területe is magába foglalta. A birodalom nyugati határa a Kaszpi-tengernél húzódott, mag északon a Bajkál-tó felett volt a gyepű. Amennyiben jól tudom, ez hétszer akkora birodalom volt, mint Nagy Sándoré, és azért az sem volt valami szerény. Így mondhatni nem csoda, hogy ekkora tisztelettel adóznak neki még manapság is mongolok. Az egykori kán mára szinte istenné dicsőült: a képe mindenhol látható, és szinte mindent elneveztek róla, amit csak lehetett, iskolától vodkamárkáig. S ennek a kultusznak az erejét pedig mi sem fejezheti ki jobban, mint ez 40 méteres szobor.
reprezentatív megnyilvánulása nem jelent újdonságot mondjuk a jószomszéd Kína esetében, kik most szakdogatémám illusztris elvtársát, a nagy kormányost : 毛泽东 - ot, (vagy Mao Zedong-ot, ahogy tetszik) hozzák újra színre - vadi új frizkóval - szintúgy egy 30 méteres szobor formájában. Na de Kínának 4401 milliárd dolcsi a GDP-je, Mongóliának meg úgy 5 milliárd dollár, igaz, ebből azért még futhatja bőven ilyetén invesztíciókra. Ám egy honfiú keble nem a pénztől dagad, de a történelmi siker
ek büszkeségétől. (Ha már a jelenben nincsenek...) Felszínesen ismerem a mongol törit, úgy nagyvonalakban, Dzsingisz kánnál kiemelkedőbb fazont azonban nem tudnék kihalászni. Ki is volt Dzsingisz? Elsőként is így 1206-ot követően hívhatták, míg nem választották minden mongolok kánjává, addig őt Temüdzsinként nevezték. Származását tekintve - a mongolok titkos története szerint - édesapja egy kékesszürke farkas volt, ki az Ég rendeltetéséből született. Édesanyja pedig egy rőt szarvasünő volt. ( E ponton megjegyezném, hogy az általában égi motívumokat viselő nőstény szarvaspatás állat valamennyi eurázsiai totemisztikus ősmonda velejárója - úgy mint a kizárólag sajátunknak tekintett eredetmondánknak, vagyis a csodaszarvas históriájának, mely különben a Kalevalától kezdve a Rámájanán át a 1001 nap kínai mesegyűjteményben, vagy éppen a perzsa Királyok könyvében, mint Rusztem egyik kalandja éppúgy megtalálható, mint a magyar folklórban.) No de történészi spekulációk alapján Temüdzsin valamikor 1167-környékén láthattam meg a napvilágot, mint egy bizonyos Jiszügej nevű borzsdig nembeli ta
g fia. A fatert hamar eltették láb alól a törzsbéli intrikák, a kis Temüdzsinnel azonban nem tudtak mit kezdeni, s az évek során olyan szövetséges-rendszerrel bástyázta körül magát, hogy onnantól már egy lépés volt a hegemónia. S pontosan ez volt sikerének titka is: minden győzelmét követően - a betagolt szövetségeseivel -megnövekedett erőkkel látogatott be ellenségei jurtájába, hogy némi kumisz mellett eldiskuráljanak velük, hogy Temüdzsin oltalma avagy a történelem szőnyege alá kerüljenek-e. A kurultaj (törzsi gyűlés) 1187-89 között valamikor nagykánná választotta, és 1202-ben megsemmisítő vereséget mért a tatárokra. Igen, a tatárokra. Olyan, hogy tatárjárás az életben nem volt. Olyan, hogy mongol invázió, olyan volt. (Valószínűleg azért terjedt el így tévesen a köztudatban, mert a megmaradt tatár csoportokat az egye
sült mongol seregek legszopókább pozíciójába, elővédbe tolták, ami azt jelentette, hogy ők támadtak először, és őket is vágták le először egyszersmind. S talán őket láthatták így, bár ez csak találgatás, a lényeg, hogy elenyésző számban voltak tatárok a "tatárjárás" idején.) Aztán 1206-ban, mikor az összes mongol nemzetségek és törzsek kagánja is lett, akkor kapta a Dzsingisz kán nevet. (Neve vélhetően az óceán szóval állhat kapcsolatban. A Dalai Láma is kb. "tengernyi bölcsességet" jelent) E mozzanattal a 840-ben megszűnt ujgur birodalom óta első ízben lettek újra egyesítve egyetlen forma alatt. Ezzel megszűnt a nomádok törzsek permanens válsága - ami az élelem, a víz, a legelők hiányából fakad - és az az elképesztő energia, ami korábban az egymás elleni harcok képében nyelődött el, most egyesült, és egy kifelé irányuló - a letelepült földművelő kultúrák elleni - expanziós törekvésben öltött testet. Aztán jöttek sorra a szibériai erdőségek törzsei, majd a Tangut Birodalom, aztán Nyugati Xia ellen vonultak, de nem voltak felkészülve a kismalac téglaházára, vagyis Zhongxing (a mai Yinchuan) erődjére: a Sárga-folyó eltérítésével akarták elárasztani, ez azonban visszájára fordult és magukat árasztották el. Így kiegyeztek egy döntetlenben. Innentől kezdve, 1211-től már önként jöttek a különböző népcsoportok védelmi pénzt fizetni az új fönöknek, úgy mint az ujgurok vagy a karlukok. Jöhetett Ész
ak-Kína bevétele, mely ekkor a dzsürcsi Jin-ek kezén volt, kik elfelejtettek tejelni, amiért a nagykán kissé megorrolt. Blokád alá vették Zhongdu-t, a fővárost, a Jin császár azonban aranyat, ezüstöt meg lovakat ajánlott a békéért cserébe, amit elfogadtak. A következő említésre méltó esemény a Hvárezmi Birodalommal kapcsolatos. Hvárezm Közép-Ázsia egy legendás oáziskultúrája volt, egészen az ún. otrari incidensig, 1218-ig, mikor is a meggondolatlan Mohamed sah véletlenül lemészárolta Dzsingisz egy ötszáz tagú kereskedőkaravánját, amire a válasz egy 150-200 ezer fős mongol sereg képében érkezett, és a föld színével tette egyenlővé a virágzó, gazdag Hváremet. Olyan szinten szétzúzták a hely
et, hogy azóta nincs ott semmi. Ekkortól kezdtek elterjedni a mongol agressziókat követő hírhedt koponya-hegyek. Egyebek iránt nekünk is volt közünk a hvárezmi birodalomhoz: a mi kunjaink, azok a hvárezmi birodalom politikai elitjét alkották, aztán ahogy megszűnt a cég, eljöttek szerencsét próbálni a Kárpát-medencébe, ott meg már voltak ilyen magyarok, aztán akkor beolvadtak közéjük. És egyébként a hvárezmi ostromot követően indult útjára a mongol sereg az elmenekült Mohamed sah üldözésére, ám Dzsebe és Szübötej vezérek a Kaszpi-tenger partjától nem fordultak vissza, hanem mintegy húszezer harcossal tovább mentek nyugat felé, átkeltek a Kaukázuson, és leereszkedtek a dél-orosz sztyeppére, vagyis annak keleti részére, és ott egy bizonyos Kalka menti csatában legyőzték 1223-ban a nyolcvanezres kun-orosz sereget: itt köszöntek be Európának, csoki, megjöttünk. Jóllehet végigdúlták a Krímet, de ez inkább afféle információgyűjtő-felderítő akció volt, és Volgán átkelve visszaindultak Mongóliába. (A kelet-
európai hadjárat már Dzsingisz legidősebb fiára, Jochi-ra hárult.) Ezt követően újfent atrocitások voltak ezekkel a galád Jin-ekkel, és a Nyugati Xia-val majd 1227-ben, a mongolok története szerint a disznó évében - Dzsingisz váratlanul meghalt. Ezzel úgy felidegesítették a mongolokat, hogy azok teljesen elpusztították a Nyugati Xia Birodalmat, nem is nagyon maradt fenn emlék e kultúráról. Dzsingisz örökségét Észak-Kína, Mandzsúria, Korea egy része, Afganisztán és Irán területe is magába foglalta. A birodalom nyugati határa a Kaszpi-tengernél húzódott, mag északon a Bajkál-tó felett volt a gyepű. Amennyiben jól tudom, ez hétszer akkora birodalom volt, mint Nagy Sándoré, és azért az sem volt valami szerény. Így mondhatni nem csoda, hogy ekkora tisztelettel adóznak neki még manapság is mongolok. Az egykori kán mára szinte istenné dicsőült: a képe mindenhol látható, és szinte mindent elneveztek róla, amit csak lehetett, iskolától vodkamárkáig. S ennek a kultusznak az erejét pedig mi sem fejezheti ki jobban, mint ez 40 méteres szobor. 
"Tangut Birodalom, aztán Nyugati Xia "
VálaszTörlésA kettő nem ugyanaz volt?
Valamiért úgy emlékeztem, hogy különböző volt, de most, hogy utánanéztem, neked van igazad, a tangutok alapították meg a Nyugati Xia birodalmat.
VálaszTörlés