A kínai nyelvjárások - 中国方言

A kínai nyelv mintegy 1.3 milliárd ember anyanyelve, a kínai Népköztársaság, a Kínai Köztársaság (Taiwan), Szingapúr hivatalos nyelve, mi több az ENSZ hivatalos nyelveinek egyike is egyúttal. Standard változata - pǔtōnghuà (普通话) - az egykori hivatalnoknyelv mintájára kialakított, javarészt az északi nyelvjárásokon alapuló nemzeti nyelv. Kína nyelvi egységének nagy kérdése, hogy regionális változatait pusztán nyelvjárásként, vagy önálló nyelvként kell-e tekinteni: számos kutató önálló nyelvként kezeli Kína nyelveit, melyeket összefoglalóan sinitikus nyelveknek nevezünk. 

A kínai nyelvet története során elsősorban a Kína területén élő han népesség használta, mivel azonban a kínai kultúra igen nagy hatást fejtett ki mind a kelet-ázsiai, mind a délkelet-ázsiai régióra, ezért a Kína területén élő egyéb népek (köztük a mai nemzetiségek is) gyakorta második, vagy akár első nyelvként beszélték. Ezen túlmenően számos környező nép (japán, koreai, vietnami) írástudó elitje számára évszázadokon keresztül elengedhetetlen volt a (klasszikus) kínai nyelv ismerete. A XIX. századtól kezdődő kínai diaszpóra miatt ma már Kínán kívül is jelentős kínai nyelvű közösségeket találhatunk.  

A kínai írásbeliség három évezredes folytonosságának ellenére a sinitikus nyelvek beszélt formái egymással nem (minden esetben) kölcsönösen érthetőek: egy fúzhōui - ki a déli mǐn nyelvjárás beszélője - aligha fog szót érteni a Jiāngsū tartománybeli Tài-tó környékéről származó honfitársával, ki utóbbi a wú egyik nyelvjárásának beszélőjét reprezentálja. Még egyes nagy nyelvjárásokon belül is - mǐn, yuè - igen nagy különbségek fedezhetők fel, úgymint a taiwani és a szárazföldi mǐn, vagy éppen a Guǎngxī/nyugati yuè és a Hong Kongban beszélt kantoni nyelvjárások között. Az egységes írás használata a hivatali életben, s az oktatásban az egység megőrzését volt hivatott elérni az évszázadok folyamán. Annak ellenére, hogy az írott, klasszikus nyelv  - wényán (文言) - meglehetősen eltért a beszéd nyelvtől, és jobbára csak az aktuális társadalmi elit által volt használt, kohéziós ereje - mint írott médium - ad táptalajt azoknak a nézeteknek, miszerint a kínai nyelvjárások egy nyelv változatai, mintsem önálló nyelvek.  

Közös tipológiai tulajdonságaikhoz tartozik a monoszillabikusság, az erősen izoláló jelleg (noha az archaikus kínai nyelv inflexiós morfológiával rendelkezhetett), nagyon kötött szótagszerkezet, a mondatösszetevők sorrendjének kötöttsége, valamint a tonalitás.  

A kínai nyelvjárások fejlődését alapvetően határozták meg az északról délre történő migrációk, valamint az újonnan betelepített területeken a különböző népcsoportokkal való nyelvszomszédságba kerülés. Az évszázadokon keresztül, északról érkező népvándorlás során északi nyelvjárások kerültek a fejlődő déliek közé, így a sinitikus nyelvek/kínai nyelvjárások eredeti örökségükön túl sajátos nyelvi konvergencia, illetve areális kölcsönhatások eredménye. 

Az első fennmaradt forrás, mely említést tesz a különböző nyelvjárásokról,  Hàn-dinasztia idejében szerkesztett Lǐjì (禮記) - Szertartások feljegyzései című kompiláció, benne a Zhōu-dinasztia különböző társadalmi és vallási szertartásainak, valamint etikettjének leírásával: 五方之民，言語不通，嗜欲不同 - "az öt irány [észak, kelet, dél, nyugat, + a kínai sajátosság: közép] népeinek nyelve nem kölcsönösen érthető, vágyaik nem egyformák". A Szertartások feljegyzései a barbárok nyelvei közül megemlíti a jī-t (奇) keleten, a xiàng-ot (象) délen, a dídī-t (狄鞮) nyugaton, valamint a yì-t (譯) északon. Mindazonáltal, az nem derül ki a műből, hogy ezek a nevek a xià (夏) nyelv, ergo a Nyugati Zhōu-dinasztia nyelvének dialektusai voltak-e, vagy teljesen különálló nyelvek.  

Legalább négy nagy migráció zajlott le Kínán belül, melyek egy 1500 éves intervallumot ölelnek át. Az elsőre Kína Qín Shǐhuáng (秦始皇) általi egyesítésekor, i.e. 221-ben került sor, mikor is az Első Császár mintegy fél millió katonát vezényelt Dél-Kína meghódítására, kik helyőrségeket hoztak ott létre. A betelepülés folytatódott ezeken a területeken, kivált a Keleti  Hàn-korban (i.sz. 25-220). Ezek a népmozgások alapozták meg a hat legkorábbi nyelvjáráscsoportot: mǐn (闽), wú (吴), yuè (粤), gàn (赣), hakka/kèjiā (客家), xiāng (湘). Egyes nézetek szerint az ezeken a területeken élő ausztro-ázsiai nyelveket beszélő nyelvszomszédok erőteljes hatást fejlettek ki a dél-kínai nyelvjárások fejlődésére.  

További fontos népmozgásokra került sor az elkövetkező századokban. Ilyennek tekinthetőek a Keleti Han-kor vége, illetve a Suí-dinasztia (i.sz. 581-618) közötti periódusban zajlott migráció, ezen belül is meghatározónak bizonyult a Jìn-dinasztia (晋) fővárosának, Luòyángnak (洛阳) a xiōngnúk nyomására Jīnlíngbe (金陵), azaz a mai Nánjīngba (南京) való költözése 311-ben. 

A harmadik nagy népmozgásra a Táng-dinasztia (618-907) alatt került sor, mind betelepítési szándék, mind hadműveletek által vezérelve, míg a negyedik jelentős migráció az Északi Sòng-dinasztia korában (960-1127) zajlott, mikor az uralkodó osztály ismét délre költözött, és alapította meg új fővárosát Hángzhōuban (杭州). A népmozgások főbb tengelyeinek a Húnán tartománybéli Xiāng-folyó mente, a Jiāngxī tartomány Gàn-folyójának mente, valamint a Jangce alsó folyásának mente számított. 

Az északi nyelvjárások - mandarin (北方话): 

A legnagyobb beszélőközönséggel rendelkező dialektus, Kína lakosságának 70%-a által beszélt nyelv. Öt főbb csoportosítása: 

északi (北): Héběi, Běijīng, Shāndōng északi része, Mandzsúria, illetve az ujgur autonóm régió egyes területei.

a Sárga-folyó középső és alsóbb folyásának területei (中原): Shāndōng déli része, Hénán, Ānhuī északi része, Shānxī egyes részei, Gānsù, Qīnghǎi, Níngxià, valamint az ujgur Xīnjiāng tartományokban.

északnyugati (西北): Gānsù, Níngxià, Xīnjiāng részein.

a Jangce alsóbb folyása (下江): Jiāngsū tartomány északi része és Nánjīng, Ānhuī középső területei, továbbá Húběi tartomány részein 

délnyugati (西南): Húběi, Húnán délkeleti területei, Sìchuān, Yúnnán, Guìzhōu, Guǎngxī északnyugati részei. 

Az északi nyelvjárások közös jellemzői: nincs zöngés obstuens, palatális szótagkezdők, kevés tónus, csak nazális szótagzárlat. 

A běifānghuà elgondolását először Guō Pú vetette fel (郭璞) Fāngyán zhù (方言注) - a  Fāngyán kommentárja című művében. Bizonyos nyelvjárási szavakat, melyek a Yáng Xióng (扬雄) által szerkesztett Fāngyánban találhatóak Guō Pú běifānghuà terminussal illetett. Ezen titulus már feltételezi az északi nyelvjárások viszonylagos egységességét, melyre a IV.-V. században kerülhetett sor. Azokban a tartományokban, hol a han kínaiak települései egységes tömegeket képeztek, a Sòng-dinasztiától kezdődően a kínai nyelv régebbi változatait, valamint a nem-sinitikus nyelveket fokozatosan kiszorította a mandarin a Yuán-, és Míng-, és Qīng-dinasztiák alatt. Sokszor olyan tartományokban is, melyekben a han kínaiak előbb megjelentek, mint más nemzetiségek, par exemple Qīnghǎi nyugati részein, nem alkottak többséget egészen a Míng-korig (1368-1644). 

Átmeneti nyelvjárások:

A Jangcétől délre eső tartományok nyelvjárásai értendőek alatta, úgymint:

wú: Jiāngsū tartomány nagy része, Zhèjiāng északi része, Shànghǎi. Az egyik legősibb nyelvjáráscsoport, az archaikusabb változatait Zhèjiāng tartományában találhatjuk, egyes feltételezések szerint a déli mǐn is a wú dialektusokon alapulhatott, amit lexikális és fonológiai összefüggések példáival támasztanak alá. 

gàn:  Jiāngxī, Húběi kisebb, Húnán nagyobb része. Megkülönböztetünk északi és déli variánsait, az északi valószínűleg a Keleti Han-kor, valamint a Táng-dinasztia közötti időszakban fejlődhetett ki, mikor a különböző északi nyelvjárásokat beszélő embercsoportok áramoltak  Jiāngxī tartományba a Gàn-folyó völgyén keresztül. Az északi gàn elkerülte a Táng főváros, Cháng'ān hatásait, míg a déli gàn jobbára Cháng'ān hatása alatt fejlődött, mikor egy migrációs hullám eredményeként az uralkodóosztály nyelve az egyes déli területeken is elterjedt. 

xiāng: Húnán tartomány nagy része, illetve Húběi. Az egykori Chǔ királyság nyelve volt - legalábbis azt tekintik a régi-xiāng alapjának, elnevezését a régió Xiāng-folyójáról kapta. Szókészletét erős északi hatások érték.

Az átmeneti nyelvjárások eredetileg délinek tekinthetőek, ám domináns tendencia az "északiasodás", a tónusok száma az északiakhoz képest több, 5 és 8 között változhat. Az északi nyelvjárásokat beszélők száma hozzávetőlegesen a lakosság 15%-át teszi ki. 

Déli nyelvjárások: 

Három nagy nyelvjáráscsoport tartozik ide: 

mǐn: Fújiàn tartomány, illetve Taiwan helyi változatai, valamint Guǎngdōng (kanton) egyes területei. Fújiàn tartomány igen későn sinizálódott, elsősorban nehezen megközelíthető földrajzi adottságaiból adódóan (a földrajzi adottságok is magyarázatai a nyelvcsoporton belüli változatosságnak). A legnagyobb ide érkező népmozgások a VII. században zajlottak le, többségében földműves népesség, mintsem katonák alkotta a migrációs hullámot, így Fújiàn "elkínaisodása" békésen ment végbe. Az elképzelés alapját, hogy a mǐn a wú nyelveken alapulhatott, a Han-korban lezajló betelepüléssel magyarázzák, melynek során wú nyelvterületekről vándoroltak lakosok Fújiànbe a Három-királyság korában. A déli mǐn nyelvekben jelentős különbség adódik az irodalmi, és a beszélt nyelv között - wénbáiyìdú (文白異讀). Erősen izolálódott, nem követte a standard fejlődést. 

kèjiā/hakka: a mǐn és gàn nyelvjáráscsoportjaival egyaránt rokonítják, két ellentétes nézet áll szemben formálódására vonatkozólag: egyesek szerint a mai Hénán tartományban alakult ki, még a Nyugati Jìn-dinasztia elestét megelőző népmozgások előtt a IV. században, ami feltételezi, hogy külön hakka migráció is zajlott a han kínaiaké mellett. A hakka folklór is támogatja ezt az elképzelést. A második, talán meggyőzőbb magyarázat szerint a hakkák a Déli Sòng-dinasztia idején jelentek meg délen, Jiāngxī délkeleti, valamint Fújiàn nyugati területein, északkelet-Guǎngdōngból vándorolhattak szét. Ma sporadikusan egész Dél-Kínában megtalálhatóak. 6-7 tónussal rendelkezik, a szótagzárlatot illetően általában megtalálható a 6 ókínai mássalhangzó.

yuè: Guǎngdōng, Guǎngxī tartományokban - melyekre együttesen Lǐngnán-ként (岭南) is szoktak referálni, Guǎngzhōu/Kanton városában, Hong Kongban. A Han-kori feljegyzései szerint e területek eredetileg számos barbár törzs - Bǎi Yuè (百越) - által lakott terület volt, a yuè nyelvet is igen erős hatások érték a határterületeken élő különböző népcsoportokkal való érintkezésből, miután Qín Első Császára meghódította a déli területeket. A Kantonban és Hong Kongban beszélt yuè hangrendszere meglepő hasonlóságokat mutat a Táng-kori közép-kínaival (a beszélők magukat gyakran, mint tángrén-ként (唐人) illetik). Utolsó formálódása a Sòng-dinasztia korszakában mehetett végbe, mikor Észak-Kínából menekültek özönlöttek a belső-ázsiai hódítók - a kitaj Liáo, valamint a dzsürcsi Jīn - elől ezekre a területekre, mely e tartományok populációjában is jelentős emelkedést eredményezett. A Hong Kongban beszélt yuè ma egyike azon kevés dialektusnak, melynek önálló és virágzó irodalma van. Saját, speciális karakterekkel rendelkezik (沒有→ 冇; 不→ 唔, etc.), illetve olyan morfémákkal, amik a mandarinban nem léteznek. 8-9 tónussal is rendelkezhet akár, van rövid kontraszt a magánhangzók között, az összetételekre gyakran a jelzett szó-jelző sorrend érvényes (客人→人客), a magában álló osztályozószó a határozott névelő szerepét tölti be (本书- a könyv), egyes határozószók az ige után állnak (我去街卖货先). A kantonit tekintik a legrégebbi önálló nyelvnek. 

A déli nyelvjárások őrizték meg leginkább a közép-kínai hangrendszerét, emellett bizonyíthatóan közös gyökérrel rendelkeznek ("ó-dél-kínai"), és szintén a déli nyelvjárások rendelkeznek a legbonyolultabb tónusrendszerekkel. A déli területek földrajzi adottságai miatt nemigen érték e nyelveket északi hatások.  Ugyancsak a földrajzi körülmények miatt erőteljesen fragmentáltak, egymással nem kölcsönösen érthető nyelvekről van szó.

Bartos Huba jegyzetei 

Chappell, H. (2001): Synchrony and diachrony of Sinitic languages: A brief history of Chinese dialects. In: Chappell, H. (szerk.), Chinese Grammar -- Synchronic and diachronic perspectives. (Oxford U.P., Oxford, U.K.) 3-28.

李如龙（2001): 汉语方言学：汉语方言的形成和发展