A 了 története

A mai kínaiban használt le 了 partikulát illetően két változata ismeretes. A le1 egy cselekmény egészének végbe mentét, mondatbeli állítás lezárását jelöli, míg a le2 a cselekvés teljességét/lezárását, új állapot beálltát, állapotváltozást fejez ki.


我吃了饭了 - az első le perfektív aspektusjelölő (perfective-aspect suffix), a mondatvégi le perfektum aspektusjelölő (perfect marker): az 'evés' cselekvése végbement, a szituáció megváltozott.

吃饭了 - az állapot megváltozott, de a cselekvés nem feltétlenül záródott le (lehet, hogy folytatja az evést, lehet, hogy befejezte)

吃了饭  - 'evett' a 吃了饭 mondatvégi le nélkül nem hangzik teljes állításnak.


Aspektusjelölőként a le1 közvetlenül az ige után kell kerüljön, míg a le2 előfordulhat ige, főnév, vagy határozói elem után is mondatvégi pozícióban (vö. igei-mondatvégi le). 

le1 

A 了 partikula használata feltehetően a 了 közép-kínai szóbeli használatára vezethető vissza, egészen addig nem volt elterjedt. Forrásának, vagy előzményének egyrészről a liǎo 'végrehajt' / 'megért' értelmű igét tekintik. A X. századtól kezdődően a le 了 kizárólag a 'végbement' értelmű igévé változott. 

管事未易了也 (guǎn shì wèi yì liǎo yě) - a kormány dolgait nem egyszerű befejezni 

遇目則了 (yù mù zé liǎo) - amint elolvassa, megérti 

A korai mandarinban (X.-XV. század) le előfordulása a közvetlen ige utáni pozícióban egyre gyakoribbá vált, és a V-LE-O mondatszerkezet vált meghatározóvá:

喫了酒也 - bort ivott

A le partikulává válása a XV. századra gyakorlatilag befejeződött. 

Hasonló jelentéstartalommal rendelkező igék a kései közép-kínaiban:  

A közép-kínai szövegeiben az ige-tárgy szerkezetet további igék követhették, melyek a cselekvés végbemenetelére utaltak : jìng 竟  bì 畢  qì 訖  yǐ 已 

食竟 'befejezett evés'

食畢 'befejezett evés'

飲訖 'befejezett ivás'

食已 'befejezett evés' 

A közép-kínai egy általános használt szerkezete az ige (tárgy) befejezettségség-re utaló ige V-(O)-complete V. Egy X. századi szövegben azonban a le nem fordulhatott elő mondavégi pozícióban, vagy igei állítmányi szerkezetnek, vagy a mondatvégi yě 也 partikulának kellett követnie. Ez feltételezi, hogy a közép-kínai 'befejezettséget/teljességet kifejező le a  mai modern mandarin le1 partikulájával releváns.

A korai mandarinban azonban a le  fokozatosan kiszorított valamennyi hasonló jelentésű igét a tárgy utáni pozícióból.

Megemlítendő a  hasonló funkcióval rendelkező què 卻 szerepe is, mely mind ige-què szerkezetben, mind ige-què-tárgy mondatszerkezetben egyaránt csak tárgy előtti pozícióban helyezkedhetett el. 

對汝道卻  - (én) megmondtam neked 

過卻多少木林 - sok erdőn áthaladt  

A Sòng-dinasztia korának (960-1279) szövegeitől kezdve kimutatható, hogy a 卻 és a 了 a mondatbeli tárgy előtt, és közvetlen az ige után jelenik meg. Ettől az időtől kezdve a viszont a 了 akkor is  közvetlen az ige után kapott helyet, ha a mondatban nem volt tárgy, s kezdett aspektusjelölő szerepet betölteni. A közép-kínaiban még találhatunk olyan mondatrészeket, melyekben ige-le, és ige-què szerkezet egyszerre előfordult. 

軍官食了使卻渡江 - a (katonai) hivatalnok miután befejezte az evést, átkelt a folyón  

A le azonban fokozatosan kiszorította a què-t is, és egyre inkább aspektusjelölő funkciót látott el:

梳頭洗面了 - megfésülte fejét s megmosta arcát 

le2 

A két, eltérő funkciójú le a Míng-dinasztia (1368-1644) korszakában válhatott ketté a le1 a cselekvést egységes egészként ábrázoló (PVF) perfektív aspektusjelölőre, valamint a le2 a befejezettségre utaló (PRF/PERF) perfektum aspektusjelölőre (vö. perfective-perfect). 

A mai modern mandarinban használt le2 ó-kínai megfelelője az yǐ 矣 partikula. 

吾聞其語矣 - én hallottam szavait

Az ó-kínaiban létezett még egy mondat végi partikula, mely az állító jellegre utaló partikulaként működött: yě 也

未可知也 - nem lehet tudni

Mindazonáltal az yǐ és yě funkciói nem mindig voltak teljesen egyértelműek, kivált a közép-kínaiban. Példának okáért a yě nem egyértelműen az állítójelleg kifejezésére szolgált, hanem jobbára a befejezettséget jelölte. A közép-kínaiban tehát a yě egyaránt utalhatott az állítójellegre, és a befejezettségre is. 

僧問居此多少年也 - a szerzetes megkérdezte hány évet éltél itt

Az yǐ és yě kimutathatóan egyszerre léteztek, s voltak befejezettségre utaló partikulaként használva, ám a XV. századi, és későbbi Míng-kori drámák szövegeiben az yǐ nagyon ritkává vált: a XIII.-XV. század között a yě kezdte felváltani az yǐ-t, mint befejezettségre utaló partikula.

A 喫了酒也 mondatban a le-t és a yě-t elválasztja a mondat tárgya, és ez a XV. században is folytatódott, a yě gyakran a le után fordult elő a le-yě mondatokban, s ez esetben a le-t a mai mandarin le1-nek megfelelő aspektusjelölőnek, míg a yě-t a modern mandarin le2-nek megfelelő mondatvégi partikulának megfelelő elemként tekinthetjük. 

A le2 etimológiáját illetően egyesek a lái 來 'jönni' igéből eredeztetik, melyre a korai mandarinban szintén vannak nyomok, hogy befejezettségre utaló aspektusjelölőként működött. Lehetséges, hogy ebben a befejezettségi aspektusjelölő lái-ban lévő diftongus hangtani változáson (ez esetben redukción) esett át (a XII.-XVIII. század között), és egy „schwa”-vá [ə] alakult (hangsúlytalan, semleges magánhangzó).

A lái specifikus használta aspektusjelölőként valószínűleg az ó-kínaiban összetett yǐlái-jal 以來 'amíg, eddig' hozható párhuzamba. Később, a közép-kínaiban a kezdőszótag yǐ eltűnt, az egy szótagú lái-t eredményezve. Mondattanilag az yǐlái és a lái egyaránt két tagmondat összekötése használt: 

自生民以來未有孔子也  - az emberiség születésétől kezdve (mostanáig) nem volt még olyan, mint Konfuciusz 

顧長康畫有蒼生來所無 - az emberiség kezdetétől fogva (mostanáig) nem volt még olyan, mint Gù Chángkāng festményei. 

az (yǐ)lái mindig egy múltbeli cselekményt/időpontot köt össze a beszédidővel 

a lái specifikus használatában gyakorlatilag ugyanazt a funkciót töltötte be, mint a modern kínai l2-je: 

甚摩處去來 - hol jártál?

大雄山下采菌子來 - a Dàxióng-hegy lábánál gombát szedtem 

további bizonyítékként hozzák fel, hogy a wú dialektushoz tartozó Níngbō városának nyelvjárásában a lái ige homofón a le-vel. 

a lái, mint befejezettségre utaló aspektusjelölő ebbéli használatában a XVIII. századra kiveszett. 

summázva: 

a le1 a liǎo-ból eredeztethető, segédigeként szerepelt a közép-kínaiban, majd a kései közép-kínaiban más igékkel együtt kezdett megjelenni, majd kiszorította azokat - V-O-LE, a korai mandarinban pedig az ige aspektusjelölő szuffixumává vált.  

a le2 feltételezhetően az ó-kínai lái 'jönni' igéből, illetve specifikus használatából eredeztethető, mely két időpont összekapcsolására szolgált; és elképzelhető, hogy a lái hangtani redukciójának eredménye lett a le 

Sun Chaofen (1996): The history of LE