Doufukuai

Boldog holdújévet minden kedves olvasónak!A kínai zodiákus jegyek sorrendjét követve a ló után ezúttal a juh, izé birka meg bárány! Nem! Kecske! A fenét, kos! - évébe megyünk. De melyikbe? Nos, egy kicsit mindegyikbe .  A felsorolt állatok között ugyanis a kínai nyelv nem tesz túl nagy különbséget, inkább rábízza az izgága külföldiekre, hogy a 羊 írásjegyhez a nekik szimpatikusabb jelentéstartalmat, ez esetben szimpatikusabb jószágot társítsák. Persze, némileg egyértelműbb különbséget lehet tenni birka és kecske között. Előbbi miányáng (绵羊 ), míg utóbbi shānyáng (山羊). A birka összetételében benne van a gyapjú (绵), míg a kecske esetében a hegy (山).  Igen ám, csak az idei állatövi jegy esetében a yángnián (羊年) összetételből nem tűnik ki világosan, hogy most akkor birka vagy kecske, vagyis ismételten, rád van bízva az interpretáció. Igazság szerint Kínában sincs konszenzus erről, az ország óriási kiterjedése végett területenként kissé eltérő jelentést társítanak a 羊 írásje

Az imént hallottam, hogy maga a 'panda' szó a tibeti nyelvből eredeztethető (bár nem bizonyított); egyes fejtegetések szerint a Nigálya-pónya nepáli-tibeti összetétel második eleméből, vagy a tibeti pōnya szóból származik, mi utóbbi bambuszevőt jelent.  Mindazonáltal pandaként  kezdetben nem a fenti képen látható Óriáspandát ( Ailuropoda melanoleuca ) nevezték (először 1834-ben) ellenben kisebb cimboráját, a Vörös pandát, vagy Vörös macskamedvét ( Ailurus fulgens ), mi utóbbival rendszertanilag távoli rokoni kapcsolatban állnak.  Egy XIX. századi  természettudós és néprajzkutató,  Brian Houghton Hodgson , valamint kortársa, a szintén természettudós (és katona)  Thomas Hardwicke ugyanakkor nem a pandát használta a vörös macskamedve elnevezésére, hanem a wah szót, mi utóbbi vélhetőleg hangutánzó szó, az állat jellegzetes vonyítása (?), vagy inkább kaffogása után.  A ma óriáspandaként ismert pandát csak 1869-ben fedezte fel Armand David atya,  francia misszionáriu

 A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子) , Lǚ ​ shì ​ Chūn ​ qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazott

Xiǎo'érjīng (小儿经 ), vagy  xiǎojīng (arabul شِيَوْ عَر دٍ), "gyermekek írása"/"kis írás", a sinitikus nyelvek  (kivált  兰银官话 ,  中原官话,   东北话 ) illetőleg a dungáni nyelv (东干语) átírására használt arab írásváltozat, melyet elsősorban Kína iszlám hitű nemzetiségei - Huí (回族), Dōngxiāng (东乡族), Salar ( 撒拉族), valamint a dungánok közép-ázsiai leszármazottai használtak.* Az írásnak területenként eltérő elnevezései lehetnek: xiāojīng (消经), xiāozì (消字), xiǎo'érjǐn (小儿锦), Dōngxiāngwén (东乡文), huíhuíwén (回回文), etc. A kínai nyelv fonetikus átírására (拼音文字) való törekvések egyik igencsak régi változatáról van szó a xiǎo'érjīng esetében, melynek története az iszlám Kínába érkezének korába - VII. század közepe, Táng-dinasztia alatt - nyúlik vissza.   Az iszlám Kínában való térnyerésével párhuzamosan ugyanis jelentős számú arab, ill. perzsa ajkú etnikumok települtek az országba, melyek az elkövetkező századok során fokozatosan asszimilálódtak a hanokkal - ilyenek a