Összekenem az ikigaiodat!
Tény és való, számos olyan japán fogalom létezik, amelyeket a nyugati populáris kultúra hajlamos kiszakítani eredeti kontextusukból és gyakran misztikus, mély filozófiai tartalommal ruháznak fel, a "különleges, megismerhetetlen japán lélek" esszenciájaként mutatnak be.
Az ikigaitól a shinrin-yokuig minden japán szó olyan, mintha egy extra erős gésakávéból született volna: mély, titokzatos, és csak beavatottak érthetik, igaz, Anjin-san?
Bár ezek a fogalmak valóban a japán kultúra részei, jelentésük a mindennapokban sokszor egyszerűbb és pragmatikusabb, mint ahogyan azt a nyugati önfejlesztő irodalom és média bemutatja. Számos ilyen szándékosan vagy éppen pont tudatosan félremarketingel fogalom létezik. Hirtelen felindulásból ilyenek jutnak eszembe:
Par exemple az ikigai (生き甲斐) fogalmát gyakran egy Venn-diagrammal magyarázzák: amit szeretsz, amiben jó vagy, amire a világnak szüksége van, és amiért fizetnek neked. Ezzel szemben Japánban az ikigai sokkal hétköznapibb és személyesebb: lehet a reggeli kávé illata, a kertben virágzó szilva, vagy az, hogy hétvégén nyugodtan szerelgetheted a biciklidet. Semmi spirituális életértelem-kereső nagyívű bölcselet – inkább az apró örömök gyűjteménye?
De én még talán egyetlen japán embertől sem hallottam az ikigairól beszélni, hacsak nem érintőlegesen, de számos olyan külföldi ismerősöm van, aki meg van arról győződve, hogy a japán lét vezető principiuma az ikigai megtalálása. Spoiler alert: szerintem a japánok többségének fingja sincs arról, mi az az ikigai, na jó, inkább úgy mondanám hogy lövése sincs, hogy hogyan találja meg a sajátját.
Az omotenashi (おもてなし) fogalmát meg a nyugati média gyakran spirituális szintű, misztikus japán vendéglátásként tálalja. A 2020-as tokiói olimpia alatt különösen felfutott, mint Japán varázslatos, lélekkel teli szolgáltatása. A narratíva szerint az omotenashi önzetlen, kifinomult gesztusok sora, amely nem vár viszonzás...
...nem a faszt nem vár viszonzást: azért fizetsz. De ettől még nem kamu, csak nem misztikum. Inkább a szolgáltatóipar profizmusa. A taxisofőr kinyitja az ajtót, az étteremben évszakhoz igazított (meleg/hideg) oshiborit kapsz, a bolti eladó pedig meghajol, amikor kilépsz. A japánoknak ez természetes viselkedés, nem valami tudatosan művelt spirituális művészet.
Az ichi-go ichi-e (一期一会) – “egy találkozás, egy lehetőség” – gyakran a carpe diem japán megfelelőjeként jelenik meg. A nyugati világ a mindfulness zászlajára tűzte, és a “minden pillanat megismételhetetlen” filozófiájaként hivatkozik rá. Valójában a teaszertartásban gyökerezik: arra emlékeztet, hogy a vendégek és a házigazda épp abban a formában soha többé nem ülnek össze. Nem new age, hanem etikett és tudatosság.
A kaizen (改善) világszerte ismert menedzsmentmódszer: folyamatos fejlesztés, apró lépésekben. A Toyota gyártási rendszeréből indult, és a kilencvenes években fél nyugati üzleti világ ezt skandálta meetingeken. Bár egyéni fejlődésre is alkalmazható, a kaizen eredendően vállalati, folyamatorientált szemlélet volt mindig is, nem személyes, a legkevésbé sem spirituális út vagy ilyesmi.
Gaman (我慢) “The art of perseverance” Pff, ilyet is láttam már…ergo a tűrés, kitartás, önuralom erénye. Gyakran úgy mutatják be, mint a japánok rendíthetetlen sztoicizmusát és csendes méltóságát. De könyörgöm, japánul egyszerűen így kell mondani: “kibírom”, “türelemmel viselem”. Semmi misztikum. Ráadásul ez nem kizárólag japán sajátosság: ha nagyon leegyszerűsíteni szeretném, végső soron minden rizstermelő társadalom erős hangsúlyt helyezett a kollektív harmóniára. Mivelhogy a rizstermesztés mindig is nagy szopás volt: csak együtt lehetett megcsinálni, ezért nem nagyon érte meg rosszban lenni a szomszéddal úgy nagyjából ötezer éven át.
A shinrin-yoku (森林浴), azaz “erdőfürdőzés” a természetben való elmerülés terápiás hatásaira épít. A világ imádja, mint ősi japán gyógyító rituálét. A valóság? A kifejezést 1982-ben találta ki a japán Mezőgazdasági, Erdészeti és Halászati Minisztérium, hogy népszerűsítse az erdők megóvását és a természetjárást. Modern egészségügyi és természetvédelmi kampány, nem több ezer éves ősi szertartás.Egy ismerősöm egyszer kérdezte tőlem, hogy átéltem-e valaha a shinrin-yokut? Mondtam neki: igen, bazmeg, voltam már a Takao-hegyen.
A wabi-sabi (侘寂) mint a tökéletlenség esztétikájaként futott be, sokszor lakberendezési stílusnak eladva. Japánban viszont egy mélyebb, Zen buddhizmusban gyökerező világnézet, amely a mulandóság, a hiányosság és a befejezetlenség elfogadásáról szól. Nem egy “minimalista home design trend”, hanem a világ természetes tökéletlenségének békés tudomásul vétele.
És végül ott van maga a Zen (禅). A Zen a buddhizmus egyik iskolája, amely a meditáción, a közvetlen tapasztaláson és a tanító-tanítvány kapcsolaton keresztül keresi a megvilágosodást. A lényeg a gyakorlás, nem a teória. Mindazonáltal a “zen” szót ma már a letisztultság, nyugalom és pasztellszínű nappalik marketing címkéjeként használják a nyugati világban, mindenféle vallási, történeti és filozófiai alap nélkül.
Pedig már az alapoknál ott a félrecsúszás: ha szigorúan a történeti eredetet néznénk, akkor tulajdonképpen Channak kellene hívnunk, hiszen a hagyomány Kínából, a Chán (禪) buddhizmusból ered, amely Koreában Seon, Japánban Zen néven honosodott meg. A nyugati világ azonban nem a Chan szövegeken, nem az eredeti kínai kommentárokon, és nem is a koreai Seon hagyományon keresztül találkozott ezzel az irányzattal, hanem leginkább a XX. századi japán Zen modernizált, erősen válogatott és a nyugati befogadásra hangolt exportverzióján.
És itt fontos a hangsúly: nem maga a Zen hagyomány leegyszerűsített – hiszen a klasszikus Zen- és Chan-szövegek elképesztően rétegzettek, nehezek és tele vannak szándékos paradoxonokkal –, hanem az a képi, életstílushoz kötött “Zen”, amit a nyugat átvett, csiszolt, lecsupaszított és végül a minimalista esztétikával azonosított.
És ha már itt tartunk, akkor tegyük fel a nagy kérdést: ki ismer valódi Chan vagy Zen szövegeket? Valójában olyanok, mint a kora-keresztény apokrif evangéliumok vagy Bingeni Hildegárd írásai: a legtöbben sosem olvassák őket eredetiben, és még modernkori átiratban/fordításban is nehéz szövegek.
Annyit elárulhatok viszont, hogy a klasszikus Chan-irodalom nem “calm vibes” meg “slow living”. Hanem széttördelt, paradoxonokkal teli, gyakran szándékosan zavarba ejtő szövegkorpusz. A Chan és Zen eredeti funkciója nem az volt, hogy bárkit nyugodtabbá tegyen vagy esztétikailag letisztult minimalista életstílust adjon neki.
Sokkal inkább egy radikális megismerési módszer, amely azt feszegeti, hogy mi a valóság, mi az én, és hogyan lehet a dualisztikus gondolkodást meghaladó módon látni. A nyugati “zen”-élményhez képest ez kb. olyan, mintha a japán teaszertartást a Starbucks Pumpkin Spice Lattéból próbálnád levezetni.
A legtöbb ember, aki “zen”-ként hivatkozik a hétköznapok nyugalmára – oké, hiába arcoskodom most ez alól én sem vagyok kivétel – mindazonáltal csak távolról sem érinti azt, amiről a tényleges Zen szól.
A Zen eredeti formája nem “csendes reggelente matchával”, hanem könyörtelen önvizsgálat, mély spirituális gyakorlat, és olyan filozófiai mélység, amit pár Instagram-posztból egyszerűen lehetetlen befogadni.
Japán tényleg egy mély, csodás kultúra. De nem egy spirituális Disneyland, ahol minden szó megvilágosodást ígér. A legtöbb fogalom nem misztikum, hanem egyszerű, pragmatikus, földhözragadt mindennapi valóság. Ettől még simán lehet értékes vagy érdekes persze.
PS: Ha tru misztikára vágysz, barátom, akkor ajánlom Kóbó Daisi (弘法大師), a Shingon, vagyis az ezoterikus buddhizmus alapítójának bármely művét, például a Sokushin Jobutsut (即身成仏義, a buddhaság elérésének jelentése ebben a testben), a klasszikus kóanok közül a Mumonkant (無門関, a kaputlan kapu), vagy éppen a Lankávatára-szútrát (楞伽經). De attól tartok, ha ezeket végigolvasod, nem az ikigaiodat fogod megtalálni, hanem inkább seppuku lesz belőle.
Kapcsolódó bejegyzések:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése