Oniwaban (御庭番): a shōgun titkosszolgái

Azt már számos korábbi bejegyzésben tárgyaltuk, hogy a japán Trónok harca, azaz a hadakozó fejedelemségek véráztatta évszázadait követően, végül az ország három leghatalmasabb hadurának - beleértve a szofisztikált állat Nobunagát - is mintegy ötven évébe került az egymást gyilkoló, független államok laza szövetségéből egy egységes országot létrehozni.

ninja-támadás ábrázolás, ukiyo-e

Érthető tehát, hogy amint a XVII. század elején a Tokugawa-klán került ki győztesen az egyesült Japánért vívott harcból, minden erejükkel törekedtek arra, hogy megakadályozzák az ország újbóli szétesését. S többek között ezt a célt szem előtt tartva hoztak létre egy különleges kormányzati kémcsoportot, amely végül - ha nem is szándékosan - de igencsak segített kialakítani a ninjákról alkotott modern elképzeléseinket. S mégis ki volt ezen máig titokzatos csoportosulás? A kertőrök.

A "kertőrök" eredete

Az egyik stratégia, amellyel a Tokugawa-shōgunátus hatalmon maradt, az volt, hogy a hűbérurakat (daimyōkat) arra kötelezték: váltogassák lakóhelyüket vidéki tartományaik és Edo (a mai Tōkyō) között, ez nevezik az ún. sankin-kōtainak (参勤交代). E rendszerben a daimyōknak kötelező volt egy évet Edóban (a shōgun közvetlen felügyelete alatt), és egy évet saját tartományukban tölteni. A családjuk (feleség, örökös) pedig állandóan Edóban maradt, kvázi túszként: a fényűző edói rezidencia, a vidéki kastély és a hatalmas kísérettel zajló utazások anyagi értelemben kivérezték a daimyōkat, ergo nem maradt felesleges pénzük lázadások szítására. (Egyébiránt európai oldalról, hatalomtechnikailag van némi párhuzam, ahogy XIV. Lajos a főnemességet Versaillesba kényszerítette). Ha más nem a Shogun sorozatban is láthattuk ennek a rendszernek az ábrázolását.

 

Ennek folytatásaként a shōgunátus kiépítette a Tōkaidō útvonalat is Kyōtō és Edo között, számos ellenőrzőponttal, hogy megbizonyosodjanak róla: sem seregek, sem fegyverek nem tarthatnak ellenőrizetlenül Japán fővárosa felé. De térjünk is át e történet szempontjából fontos shōgunra, mégpedig Tokugawa Yoshimunére (徳川 吉宗, 1684 – 1751), ki sorban a nyolcadik volt.

Tokugawa Yoshimune

A hetedik shōgun, Tokugawa Ietsugu (徳川 家継 1709 – 1716) gyermekként halt meg, így örökös nélkül maradt a shōgunátus. Szerencsére a klánnak volt egy forgatókönyve az ilyen esetekre is: a Tokugawa család három ága szolgált vésztartalékos shōgun-jelöltként. Yoshimune a Kishū ágból (紀州藩) származott, amely a mai Wakayama prefektúra és Mie egyes részeinek területén székelt, ami azért messze van Edótól.

Az oniwabanok elődei az úgynevezett kusurigome-yaku (puskapor-kezelő 薬込役) tisztviselői voltak a Kishū-klánnál. Ez azt jelentette, hogy hivatalosan az udvar biztonságáért feleltek, titokban pedig információkat gyűjtöttek a tartományúrnak. 

Vagyis amikor a fővárosba hívták kormányozni, Yoshimune tudta, hogy segítségre lesz szüksége az ismeretlen terepen zajló japán politika manőverezéshez. Ezért hozta magával 20 legmegbízhatóbb "puskaporkezelő" emberét, akiket az Edo-kastélyban helyeztetett el. Az elsődleges feladatkörük itt is a shōgun védelme volt, de nem mint testőrök, hanem az előzőekhez hasonlóképpen titkos hírszerző tevékenységet folytattak - onmitsu (隠密), s közvetlenül a shōguntól kapták az utasításokat.

Yoshimune több okból hagyatkozott rájuk:

• Az Ieyasu óta szolgáló Iga és Kōga ninják elvesztették korábbi jelentőségüket, és kémként már nem voltak használhatók. 
• Mivel Yoshimune a Tokugawa-család egy mellékágából érkezett, olyan emberekre volt szüksége, akikben régóta és feltétel nélkül megbízhatott.
• A bakufu hivatalos felügyelői (ōmetsuke 大目付) ekkorra már inkább ceremoniális feladatokat láttak el, így a shōgun közvetlen ellenőrző képessége meggyengült. Az oniwabanok ezt az űrt töltötték be, erősítve a shōguni hatalmat.

A shōgun szeme és füle

A felszínen az oniwabanok feladata az Edo-kastély és a benne tartózkodók védelme volt: járőröztek a palota körül, ahol a shōgun élt, valamint alaposan átvilágítottak és szemmel tartottak minden kézművest, művészt vagy harcművészet-oktatót, akit a kastély belső szentélyének közelébe engedtek. Valódi, titkos feladatuk azonban az információszerzés és a shōgun megbízásából végzett fedett műveletek végrehajtása volt. Bár ez izgalmasan hangzik, a valóságban a feladat többnyire a városban keringő hírek és pletykák továbbításából állt, valamint abból, hogy alkalmanként álcázva csatlakoztak a kormányzati ellenőrző körutakhoz, shōgun közvetlen felügyelői, hogy kiderítsék, lázadoznak-e a vidéki urak, kiegészítve ezzel a hivatalos ellenőrök (ōmecuke 大目付 és metsuke 目付) munkáját.

Az Edo-bakufu szervezeti felépítésében az oniwabanok az ōokuhoz (大奥) (a shōgun belső palotája, apropó hogy van belső hölgyed? ) tartozó férfi tisztviselők, az úgynevezett hirosiki hivatalnokok (広敷役) közé tartoztak, és a wakadoshiyori (ifjabb tanácsosok 若年寄) irányítása  alatt álltak. Székhelyük az Edo-kastély belső kertjében felállított őrhelyen (oniwabansho 御庭番所) volt, hivatalos feladatuk pedig a belső kertek őrzése volt. S ugyebár a shōguntól vagy annak közvetlen bizalmasaitól kaptak utasításokat az információgyűjtésre, így a shōgun számára nélkülözhetetlen, közvetlen hírforrássá váltak. Feladatuk volt továbbá a daimyōk, a bakufu tisztviselői valamint Edo városának folyamatos megfigyelése, és bármilyen rendellenesség jelentése.

Mivel a "kertőr" titulus lehetővé tette számukra a palota kertjeiben való mozgást, jelentéstételkor – alacsonyabb rangjuk ellenére is – közvetlenül a shōgun elé kerülhettek. Ez különleges pozíciót biztosított nekik: bár társadalmi státuszuk alacsony volt, közvetlenül a shōgun irányította őket. 

Kezdetben mindannyian alacsony rangú szamurájok (gokenin 御家人) voltak, de a korszak végére többségük magasabb rangú, közvetlen vazallussá (hatamoto 旗本, pl. mint Anjin-san a Shogun sorozatban) emelkedett. 

E különleges küldetések lehetőséget adtak a kiemelkedésre is. A bakumatsu (a shōgunátus végnapjai) idején több oniwaban-származék is magas pozícióba jutott: például Kawamura Shūshū (川村修就), aki Niigata és Nagasaki kormányzója lett, vagy Muragaki Norimasa (村垣範正), aki pénzügyi és külügyi biztosként az Egyesült Államokba is eljutott a kereskedelmi egyezmény ratifikálására küldött delegáció tagjaként.

Minden jelentést gondosan leírtak és összevetettek más hírszerzési adatokkal a pontosság garantálása érdekében. Ha pedig egy oniwaban küldetésen volt, távollétét a hivatalos kastélyi nyilvántartásokban betegség miatti munkakiesésként tüntették fel. 

Jóllehet nem éppen a legizgalmasabb, kémfilmeket ihlető feladatkört láttak - már mai értelmeinkben - mégis, ezek az emberek voltak azok, akik mély és maradandó hatást gyakoroltak arra, hogyan képzeljük el ma a ninjákat. 

Hogyan lettek ninjásítva az oniwabanok?

Az oniwabanok megjelenése előtt a ninjákat sokféleképpen ismerték: bérgyilkosokként, gerillaharcosokként vagy ugybebár az álcázás mestereiként. Néhány kivételtől eltekintve azonban nem igazán volt kémhírnevük, amíg a történeteik össze nem mosódtak az oniwabanokéval. Ennek részben az lehetett az oka, hogy az oniwabanok az Iga-mono (伊賀者 ) (az Iga ninják szinonimája) státuszt viselték. Ugyanakkor az iga-mono az Edo idején már igazából csak hivatali cím és őrségi kategória volt az Edo-kastélyban, nem pedig funkcionális ninja-szerep.

Ismert a sztori, hogy mielőtt befejezte volna Japán egyesítését és megalapította volna a Tokugawa-shōgunátust, Tokugawa Ieyasu az 1580-as években az Iga tartományon keresztül menekült ellenségei elől, és az út során valódi Iga ninják segítették őt. És az is igaz, hogy az iga-monók eredetileg helyi fegyveres közösségek voltak (Iga tartományban), akik a hadakozó fejedelmségek, vagyis a Sengoku-korban valóban alkalmaztak gerilla- és kémtechnikákat amiket a ninjákkal azonosítunk, de a Tokugawa-korra, különösen a nyolcadik Tokugawa shōgun korában az intézményes ninja-szerepük már megszűnt. A másik megjegyzendő dolog, hogy a ninja (忍者） / shinobi (忍び) funkcionális szerep volt, míg az iga-mono földrajzi–társadalmi eredetmegjelölés; a kettő csak részben fedte egymást, és csak a Sengoku-korban.

Az oniwabanok jóllehet ugyanezt a címet kapták, egyszerűen azért, mert ez hihető ürügyet szolgáltatott arra, hogy magánkihallgatáson vehessenek részt a shōgunnál, amely során titkos információkat adhattak át neki. Ez annak ellenére volt így, hogy valójában semmi közük nem volt Igához: az oniwabanok nem Iga-származásúak, hiszen ahogy a bejegyzés elején említettük, többségük Kishū-eredetű volt mint Yoshimune, ergo az iga-mono státusz pusztán afféle adminisztratív fedőmegnevezésként szolgált. Érdekes ellentmondás egyébiránt, hogy bár titkosügynökökhöz hasonlítottuk őket feladataik miatt, nevük, lakcímük és jövedelmük szerepelt a korabeli ki kicsoda? jellegű kiadványokban (Bukan 武鑑), tehát létezésük volt, vagyis a kortársak szemében a legkevésbé sem kémkedő-ninja-ügynökként tekintettek rájuk. Ez a ninja-értelmezés ugyanis utólagos, főként Edo végi és Meiji-kori narratív konstrukció.

Egyrészről színműírók, ukiyo-e festők, később pedig még a manga- és animeművészek is rákaptak erre a csak nevében ninja titulusra, továbbá számos történelmi dráma (時代劇), regény, manga és anime ábrázolja őket misztikus képességekkel rendelkező harcosokként, ami nagyban hozzájárult a róluk kialakult modern képhez, s a határvonal a valódi ninják és az oniwabanok között igencsak elmosódott.

Ninják Abraham Lincoln körül? 

Ezt tovább fokozta, hogy hiába volt nevük és személyes adataik a kor összeírásában feltüntetve, az oniwabanok mégis rendkívül titokzatosak voltak. Szigorú szabályok tiltották nekik a hétköznapi japán polgárokkal való érintkezést. Kívülállókat szinte soha nem vettek fel az oniwabanok soraiba, ami még titokzatosabbá és – nos – ninjásábbá? tette őket. Nem csoda hát, hogy a XIX. század közepe táján elterjedt a pletyka, miszerint a félreismert oniwaban kémek beépültek az Egyesült Államokba is, ez azonban nem volt más, mint a késő XIX. századi újságcikkek szenzációhajhász túlzása. 

Már csak azért is, mert az első japán követség 1860-ban érkezett az USA-ba (a híres Kanrin Maru 咸臨丸 hajóval). Akkor még James Buchanan volt az elnök, vele találkoztak. Lincoln 1861 márciusában lépett hivatalba, amikor a küldöttség már vagy otthon volt, vagy úton hazafelé. Az említett Muragaki Norimasa viszont valóban ott volt, és naplót is vezetett...

Kapcsolódó bejegyzések:

Oda Nobunaga, a szofisztikált állat 

Hattori Hanzō és a japán Trónok Harca

A Távol-Kelet harcászata: Nobunaga muskétásai

Nikko - hol Toyotomi Hideyoshi sírja fekszik

Ázsiai betyárok - Patkánykölyök és Goemon legendája

Denma-chō börtöne - Edo Hilton

Kozukappara vesztőhelye

Suzugamori vesztőhelye

Jōkanji, a ribanctemető

Nijō-jō, Kyōtō- Ninja-biztos csalogánypadlózat

Taira no Masakado - a fejnélküli szamuráj bosszúja

A 731-es alakulat története: a japánok Dr. Mengeléje

Konfuciánus gengszterek - a yakuza története

Ókori kínai bérgyilkosok

Kunoyoshi & Kunisada - az ukiyo-e punk zsenijei

Shunga - egy kiállítás margójára