Irori (囲炉裏)

Az irori (囲炉裏) tipikusan egy 2X1 méter alapterületű, földbe vájt, nyitott tűzteret jelent a régi Japán lakóházainak főszobájában, aminek egy részét maga a tűzhely töltötte ki, s a körülötte lévő helyen foglal helyet a család, vagy a vendégség. Az irori a világítás és a fűtés mellett a sokoldalú főzés helyszíne volt, mindig készen állt rajta az öntöttvas vízforraló, de praktikus szerepe mellett a vidéki családi és társasági élet színterét is jelentette egyúttal. Erről fog szólni az alábbi bejegyzés.

Ezt valahol a Fuji lábánál, Aokigaharától nem túl messze lévő skanzenben lőttem

Akik olvassák a blogom, tudhatják, hogy semmit nem gyűlölök jobban, mint az évről-évre egyre elviselhetetlenebb japánnyarat, a legpusztítóbb évszakot az országban, meg úgy Kelet-Ázsiában úgy általánosságban véve. Na mármost ez tulajdonképpen mindig is így volt, azaz az emberek még a régi időkben is a nyár átvészelésére rendezkedtek be ország nagy részére kiterjedő, alapvetően párás, szubtrópusi klímával rendelkező területeken, ugyanakkor a tél is igencsak emberpróbáló dolognak bizonyult: még itt a főváros közelében is, Január környéken reggeli és esti órákban, ha mínuszok nem is nagyon vannak, gyakorta 1-5 fok között ingadozik a hőmérséklet, nyilván a hegyekben, meg fent északon még inkább hidegebb van. Ugyanakkor a zimankó még mindig sokkal könnyebben kibekkelhető, mint az irgalmat nem ismerő nyár, a korabeli japánok számára egyaránt.

Ez forró, fülledt nyári klíma eredményezte az ország híresen nyitott építészetét, kivehető tolóajtókkal, hogy a szél át tudjon fújni a házon, valamelyest enyhítve a hőséget.

Napjainkban természetes, hogy házainkon fényt áteresztő, de az időjárástól védő ablakok és ajtók vannak, viszont ez még a Meiji-korszak (1868-1912) során is rendkívül ritka volt Japánban. A japán hazai üveggyártás kezdete csak 1903-ra vezethető vissza, és csak ezután kezdtek lassacskán elterjedni az üvegablakok.

Tolóajtók egy régi rezidenciában, Kawagoéban

A klasszikus japán otthonokban tolóajtó választotta el a bel-, és kültéri részeket, ami lehetett egyaránt fából - ez az amado (雨戸) - vagy lakkozott keretű, átlátszó papírvásznas tolóajtók, mint a shōji (障子). Utóbbi könnyen sérült, szakadt, s fényáteresztő volt bár, az időjárás ellen vajmi keveset védett. Az amado ezzel szemben sokkal jobban használt akár hideg, akár az eső ellen, ellenben elzárta a fényt.

Ez a kialakítás tehát hasznos volt a forró nyári nappalok átvészelésére, ennek eredményeként viszont a telek viszont hidegek és sötétek voltak. A vékony tolóajtók semmilyen szigetelést nem nyújtottak, a tér fűtése csaknem lehetetlennek bizonyult, ergo az otthonokon belüli hőmérséklet a kintivel tulajdonképpen azonos volt: a víz ugyanúgy megfagyott lakáson belül, mint kint reggelre.

Egy amerikai tanítónő, Alice Mabel Bacon (1858-1918), aki éveken keresztül Japánban tanított így írja le lakhelyét az 1894-es A Japanese Interior című művében:

"Kis papírtolóajtós ebédlőszobám kényelmetlenül hideg, semmilyen fűtés nem áll rendelkezésre a hibachin kívül (a hibachi 火鉢, „tűzmedence” egy hagyományos japán fűtőeszköz, kerek, hengeres alakú, farönkből kifaragott, nyitott tetejű edényből áll, amely hőálló anyaggal van bélelve, faszén égetésére tervezték). A szoba két oldala teljesen papírból készült tolóajtó zárja, tehát nagyon is kitett az időjárásnak. Kívülről bár fából készült tolóajtók is vannak, azok teljesen elzárják a fényt, így csak lámpafénynél tudok étkezni, ha használni szeretném azokat. Megrendeltem az új üvegből készült térelválasztót, amivel a fényt beengedhetem, de a szelet kizárhatom, remélem ezzel kényelmesebbé teszem majd az ebédlőmet, egy hibachival pedig a pedig a legrosszabb időt is átvészelhetem."

Otthoni élet Tōkyōban (東京生活素描/Sketches of Tokyo Life) című, 1910-es művében Jukichi Inoue (井上十吉) író beszámol arról, hogyan küzdöttek a korabeli japánok a hideggel a vattával bélelt meleg ruháikkal (wataire, 綿入れ), hibachi fűtőtesteikkel valamint déli fekvésű hálóhelységeikkel:

Nagano hófödte hegyei közt

"A barbár népeken kívül nemigen van más olyan nemzet, mely annyira szabadtéri életet él, mint mi a fa házainkban. A papírból készült tolóajtóink, melyek az egyetlen védelmet jelentik a szél és a hideg ellen telente, a fényt s légáramlást is átengedik bár, magunk vagyunk a hideggel szemben vattával bélelt ruháinkban, hibachi felett görnyedve, míg nyaranta kivesszük a tolóajtókat és hagyjuk hogy a szél átjárja a házat. Ezért is annyira fontos része egy lakóháznak, avagy lakás választásának, hogy a fontosabb helységek nyitott oldalukkal déli tájolásúak legyenek."

東京生活素描/Sketches of Tokyo Life, 1910

Irori

Érdekes módon sem Bacon, sem pedig Inoue nem számolt be arról, hogy végső soron mivel próbáltak a korabeli japánok felmelegíteni otthonaik, szerte az országban, ami nem más volt mint az irori. Igaz, talán azért sem került említésre műveikben, mivel az irori már ebben az időben kezdett kiszorulni a városi háztartásokból, legalábbis a jelentősebb városokban egészen biztosan. Vidéken azonban továbbra is szinte minden háztartásban, fogadóban és másegyéb üzletekben is megtalálható volt.

Az irori különösen fontos volt az akkoriban még döntően földműves, sok milliós paraszti lakosság számára. Ez volt a háztartásuk elsődleges hő és fényforrása is egyben, itt főztek, itt ettek, ennek a közelében dolgoztak, pihentek, pletykáltak vagy éppen a ruháikat szárították. Hideg téli esték során sok család az irori közelében aludt is, ergo ezen évszak során valamennyi szempontból ide központosult a mindennapi életük.

Mindezt plasztikusan szemlélteti az 1962-ből származó minkáról (民家), vagyis a hagyományos japán lakóépületekről, földművesekről, és a társadalom egyéb szegmenseiről szóló dokumentumfilm záró jelenete:

 

A melegedés mellett, a hideg téli esték során szintén az irori volt az a hely, hol az összegyűlt kis közösség hallgatta a történeteket, a szülők, nagyszülők, vagy éppen a falu vénjeinek meséit, legendáit, és itt talált közönségére az éppen átutazó kereskedő, művész, vagy éppen szerzetes is.

Takeshi Nakagawa (中川武, 1944) építészet-történész, aki szintén egy irorival rendelkező háztartásban nőtt fel az 1940-es illetve 1950-es években úgy ír erről A Japán lakás: térben, emlékezetben és nyelvben (日本の家 : 空間・記憶・言葉) című művében, hogy számára az izgalmas történetek egy az egyben az irorihoz köthetőek:

"Valamennyi irorihoz kapcsolható emlékem közül az a legkedvesebb, mikor bátyámmal elbűvölve hallgattuk egy rokonunk elbeszélését a lovakról vagy éppen a szomszédságunkban történt különös dolgokról. Nem is tudom pontosan ki volt nekünk e rokonunk, de remek mesemondó volt. Igencsak megmozgató történetei valahogy minduntalan a tűzhelyhez kapcsolódónak emlékeimben, talán sehol máshol nem hallottam ennyire érdekfeszítő történeteket."

A Japán lakás: térben, emlékezetben és nyelvben

Az irori elhelyezkedése a lakáson belül is fontosságát hangsúlyozza. Az Edo-kortól (1603-1868) kezdődően a japán tanyasi házak alapvetően három megkülönböztethető helységgel rendelkeztek;

• földes bejárati szoba (doma, 土間), 8-as szám az alábbi képen
• nappali és ebédlőhelység emelt fa talapzaton (hiroma, 広間), 5-ös helység
• tatamis szoba vendégek fogadására (3-mas)
• háló helység (2-es)

Az irori nagyjából mindig a hiroma közepén helyezkedett el. Nagyobb épületekben esetenként további helységek is voltak, például a zashiki (座敷, 3-mas), vagy éppen a selyemhernyó tenyésztésére szánt szoba.

Az oldphotosjapan.com oldalról származó hagyományos minka alaprajza: 1. Tároló helység (押し入, れ, oshiire); 2. Hálószoba (納戸, nando vagy へや, heya); 3. Vendég fogadó szoba (座敷, zashiki); 4. Veranda (縁側, engawa); 5. Nappali és ebédlő (広間, hiroma or デイ, dei); 6. Irori; 7. Főzőhely (かまど, kamado); 8. Földes bejárat és munaka-helység (土間, doma). Persze ez csak általánosnak vehető alaprajz, ennek számos változata létezett országszerte.

Az irori legegyszerűbb formája egy földbe vájt téglalap (de négyzet is lehetett, némelyik fotón látszik is) alakú mélyedés, fával szegélyezve. E mélyedésben egy kővel körülvett tűzhely foglalt helyet, melyben tűzifát vagy esetenként faszenet tüzeltek. Egyébiránt az efféle primitív, elemi tűzhely minden nép történetében fellelhető, megtalálható még a Balaton felvidéki parasztházak nyitott kéményű konyhájában is.

Az irori tűzhely felett a mennyezetről lógott egy állítható magasságú bambusz edényakasztó, a jizaikagi (自在鉤). Erre függesztettek egy fazekot, főzőedényt vagy egy kannát a tűz fölé. Az akasztó tűz feletti magasságát egy kar, a yoyogi (横木) segítségével lehetett szabályozni, mely gyakran játékos dizájnt mutatott, mint például egy hal (ahogy a fenti fotóm is szerepel), kalapács vagy éppen tök. 

Az irori hátulütői

Az irori tűzhely esetében a tűz tartóssága fontosabbnak bizonyult erejénél, ezért többnyire tűzifát égettek benne, már csak azért is, mivel akkoriban ritka és becses faszénnél sokkal elérhetőbb volt a fa. Gyakran rizshéjjal vagy hamuval hintették be a tűzifát, hogy elfojtsák az égést, és ezzel meghosszabbítsák a tűz élettartamát. A tűzifa égetésével viszont nagy mennyiségű füst keletkezik, ám az irorinál nem volt kémény, vagy más füstöt elvezető megoldás, ezáltal a füst szétterjedt a helységben és lassan a mennyezet, majd a tetőszerkezet hasadékain keresztül távozott.

egy hagyományos épület nádtetős szerkezete

Ez tulajdonképpen jótékony hatással volt a fa tetőszerkezetre, mivel a felszálló, meleg levegő kiszárította azt, lassítva annak rohadását, továbbá a füstben lévő kátrány távol tartotta a rovarokat a gerendákról és a nádtetőről, sőt, némileg vízlepergetővé is tette azokat. Mindazonáltal a lakótérben konstans jelenlévő füst problémákat is hozott magával.

Ilyen probléma volt a szembetegségek magas száma, illetve a korom. John B. Cornell (1921-1994) amerikai antropológus, aki 1950 és 1951 között tanulmányozta a falusi életet Okayama prefektúrában, kutatásában említette, a korom mintegy folyamatosan potyogott le a gerendákról. De ezen túlmenően is voltak vele gondok.

Japán tekintélyes része ugyanis hegyvidékes területet, az irori pedig korántsem volt tökéletes megoldás, főleg az északi országrészen, például a matagik földjén, melyet télen masszív hóréteg borít.

Ez különösen világossá válik az angol utazó és író, Isabella Bird (1831-1904) beszámolójában. 1878-ban utazott Japán elszigetelt vidékein, valahol leírja egy látogatását egy Niigata prefektúrában található faluban. A számára szállást adó házban a shōji tolóajtó szétszakadt papírjai a szélben lengnek, ami szabadon fújja az irori hamuját szerte szét a szobában:

"A japán időjárás nyáron nedves, télen pedig kegyetlenül hideg. A tél még mindig eléggé kényelmetlen a helyiek számára, akik átfázva jönnek be csak azért, hogy megmelegítsék az ujjuk végét az irori tüzénél, miközben fulladoznak a csípős füsttől. A páradús szél tépett papírdarabokkal játszik az ablakoknál, és a nedves huzatok szétterítik a hamut a tatamira, mígnem az egész ház éjszakára légmentesen lezárul.

Ezek az emberek sosem ismerik meg azt, amit kényelemként gondolunk, és a hosszú tél alatt, amikor a nyomorult lovagösvényeket a hó eltakarja, a fagyos szél erősen fúj, és a családok a szomorú andon halvány világításánál (az andon 行灯, hagyományos, papírral körülvette olajlámpa) ülnek a füstös tűz körül, munka, könyv vagy játék nélkül, hogy reszketeg hidegségben töltsék el a hosszú estéket, és éjjel állatokhoz hasonlóan összebújjanak egymáshoz a melegért, az állapotuk bizonyára olyan elkeserítő, mint a mélyszegénység kőkemény valósága. "

Unbeaten tracks in Japan (1888)

És még ezzel sem ért véget az irorival kapcsolatos problémák listája. Ahogy említettük, az irori tűzhely a nappali/ebédlő helység közepén foglalt helyet, földbe mélyítve, könnyen megközelíthetően, ezzel hatalmas veszélyforrást jelentve kisbabák és kisgyerekek számára. Elég ha csak arra gondolunk, hogy a hideg helység egyetlen melegforrásaként, a lángok mintegy szikrázó, táncoló tűzliliomokként vonzónak bizonyultak, egyéb játékszerekként pedig ott voltak vaspálcikák, kannák, egyéb konyhai eszközök, melyek egyaránt voltak érdekfeszítőek egy kisgyerek számára, és egyszerre brutálisan forróak is...

Ennek ellenére a történelemkönyvek elég hallgatagok az irorival kapcsolatos baleseteket illetően, bár egyes modernkori külföldi antropológusok említést tesznek az égési sérüléseket szenvedett gyerekekről. 

Van viszont egy országszerte ismert, igen híres eset, mégpedig a bakterológus Hideyo Noguchi (野口英世, 1876-1928) kapcsán, kinek arca az ezer yenős bankjegyen szerepel 2004-óta, ő ugyanis köztudottan beesett az iroriban gyerekkorában. E balesetben elveszette bal kezének ujjait, de maradandó égési sérüléseket szenvedett mind a bal, mind a jobb kezén, és a bal lábán is. Testi sérülése egész életére kihatott, lévén a földeken nem tudott dolgozni, ezért anyja nagy gondot fordított a taníttatására. Már tinédzserkorában pedig, miután egy sebésznek sikerült kicsit helyrehoznia a kezét, eldöntötte hogy maga is orvos lesz.

横座に座るは猫か馬鹿

Csak a macska vagy egy bolond ül az úr helyén

Az irori meghatározta a család struktúráját is egyszersmind, minekutána minden egyes családtag előre meghatározott családi hierarchia szerint foglalta el helyét a tűzhely körül. Ez egyrészt visszatükrözte az általánosan elfogadott társadalmi gyakorlatot, de praktikus okai is voltak: a család fiatal nőtagjai a konyhához közel, míg a család ura a vendégszobához közel ült.

A családfő helye megkérdőjelezhetetlen volt, erre utal a mondás: csak a macska vagy a bolond ül az úr helyén. Par example ha a meny a családfő helyére ült, kapott is egy egyirányú jegyet vissza a szüleihez.

Midőn a fiú átveszi a háztartás vezetőjének szerepét, azzal együtt az apja által korábban elfoglalt helyre ülhet, míg felesége a rizs méréséhez használt spatulát kapja meg az anyóstól. „Ezt a szokást szigorúan betartották, és nem veszett ki könnyen az idővel” - mondta a neves japán néprajzkutató, Kunio Yanagita (柳田國男, 1875–1962), a modern japán néprajztudomány alapítója, kit már az Utsurobune és az idegen jó nők posztomban is idéztem.

Általában a háztartás leginkább alárendelt tagja az elsőszülött fiú felesége volt, ő volt az első, aki felkelt, és az utolsó, aki lefeküdt. Becses feladata a tűz "életben tartása" volt: tulajdonképpen ezzel bizonyíthatta megbízhatóságát.

Mint az első, aki felébredt, napját a tűz meggyújtásával kezdte. Utolsó feladata pedig, mielőtt lefeküdt, az égő parazsat eltemetni a hamuba, hogy a tűz ne aludjon el teljesen. Amíg a gyufa elterjedése körülbelül 1882-ben általánossá nem vált, ez volt az egyik legfontosabb feladat a házban. Később aztán gyakran az ő dolga lett a tűz eloltása lefekvés előtt.

Irori napjainkban

Jóllehet az irori egészen az 1960-as évekig fontos része maradt a vidéki életnek, de gyorsan eltűnt a mindennapi életből, amikor az elektromos illetve gázfűtés egyszerűen hatékonyabb alternatívákat kínált. A biztonságról nem is beszélve.

Ugyanakkor az irori nem tűnt el teljesen. A 90-es években látszólag bár a teljes eltűnés felé haladt, az utóbbi évtizedekben afféle óvatosan újjáéledése figyelhető meg.

Ezt Hakonéban, egy klasszikus ryokan előszobájában fotóztam

Számos étterem, fogadó, sőt néhány Airbnb szállás is az irorival promózza magát. Az ilyen restaurált helyek kominka (古民家, szó szerint "régi minka") néven futnak, van is egy ilyen FB csoport. De számos régies ryokan szállásnál is, ahol jártunk szerte az országban - én szeretem a ryokanokat - láthattam irorit, na meg persze a skanzenekben is.

Mióta az új építésű japán lakások is alapvetően nyugati stílusúak, és van (gáz)tűzhely főzésre, légkondi az otthon fűtéséhez, az irori teljesen elvesztette rendeltetését. Manapság ha létezik is olyan háztartás, ahol irori van, az simán közösségi sütögetésre, vagy szimplán a nosztalgikus hangulat teremtésére szolgál.

Forrás:

Kjeld Duits: Staying Warm in (C)old Japan. oldphotosofjapan.com bejegyzései.

Kapcsolódó bejegyzések:

Laoximen: egy lilong utolsó pillanatai

Sìhéyuàn - Běijīng hagyományos építészeti stilusa

Dòng cölöpházak - Délnyugat-Kína dòng nemzetiségének jellegzetes architectúrája

Míng-kori rezidenciák Ānhuīban - a Sárga-hegy lábánál

A shanghai urbanizáció története - A lilongokról bővebben

Hudec nyomában vol.1. - Normandie apartments

Hudec nyomában vol. 2. - Gongchengguang, Shanghai Jiao Tong University

Minoru Mori és a Sörnyitó története - egy japán ingatlanmágnás kalandjai Shanghaiban

Egy izakaya Lu-szájában

Indusztriális gyönyörök Yokohamában

Takino-temető: Beton kozmodrom és sci-fi Buddha

Shànghǎi vágóhid - I love beton

Dongademun Design Plaza - Szöulból 

Zainichi koreaiak nyomában a japán fővárosban

Urbex-sorozat: városi felfedezések