Japán folklór vol. 11. - Utsurobune (虚舟) és az idegen jó nők története Japánban


A Hyōryūki-shū nevű munka utsurobune ábrázolása. A 18-20 éves forma lányka elegánsan öltözött, totális bombanő, arca kissé sápadt bár, szemöldöke és haja pedig vörös. Senki nem tudja honnan jött, furcsa dobozt tart magánál, ami a legfurcsább viszont az a Louis Vuitton hangszóróra hajazó hajókája 

Közel egy hónnap ezelőtt, június 24-én Nemzetközi UFO Laboratóriumot létesítettek Fukushima városában (福島市), amely "laboratórium" tulajdonképpen egy turistacsalogató kiállítás, semmint valami komoly kutatóközpont. És hogy miért Fukushima? Mivelhogy itt észlelték, pontosabban Fukushima városához közel eső Senganmori-hegynél (千貫森) a legtöbb UFO-jelenséget Japánban, a piramis alakú hegyet állítólag erős mágneses tér övezi. Jóllehet ebbe nem érdemes jobban belemenni, és egyébiránt nemzetközi statisztikák alapján Japánban sokkal kisebb számú a földön kívüliekkel történő találkozásokra vonatokozó feljegyzés, mindazonáltal viszont van pár érdekes dokumentum illetve legenda a Japán folklórból, melyeket az UFO észlelések kapcsán elő szoktak venni, és erről fog szólni a japán folklór sorozat soron következő epizódja is. 

Taketori Monogatari 


Ilyen legenda példának okáért a Taketori Monogatari (竹取物語) avagy a Bambuszgyűjtő meséi, más elnevezésben Kaguya hercegnő története (かぐや姫の物語) a főhős nevéből adódóan, ami egy Heian-korszakból (i.sz. 794-1185) származó népmesén alapul.

A sztori szerint a bambuszgyűjtő öregember egy lány csecsemőt talál egy ragyogó bambusz szárában, aki aztán egy földöntúlian szép nővé cseperedett. Különleges szépségével minden férfit elvarázsolt maga körül, még a császárt is, aki ráadásul megkérte a kezét, Kaguya viszont kikosarazta: a leány elmondása szerint ő nem evilági teremtés, ellenben a Hold lakója, ahova lassacskán ideje lenne visszatérnie. Jött is egy delegáció egyenesen a Holdról, hogy visszavigyék a leányt, és hiába próbálta a császár katonák segítségével visszatartani a földönkívüli lányrabló követséget, hasztalan, Kaguyát visszahurcolták a Holdra. E sztori Japánban teljesen közismert, általános iskolai olvasmányok részét képzi, sőt a Ghibli is megzenésítette a történetet a The Tale of Princess Kaguya című művükben, mi több a japán űrkutató központ, a JAXA Holdkutató küldetése is a Kaguya elnevezést kapta.

Utsurobune 


De nem ez volt az egyetlen esetlen, hogy földöntúli jó nők érkeztek Japánba ha nem is repülő serpenyőn, de valami teknőszerű hajón keresztül, amit utsurobunénak (虚舟) neveznek, fordítása "üres/hamis csónak". Az egyik ismertebb ilyen eset szerint 1803-ban, egy ilyen kerekded hajót mosott Japán partjaira a tenger a korabeli Hitachi tartomány partjainál (常陸国, a mai Ibaraki területén), amiből egy gyönyörű leányzó pattant ki, viszont nem tudott a helyiekkel közös nyelven beszélni, furcsa is volt, ezért a helyi halászok a fura hajójával együtt visszadobták a tengerbe.

Ezen utsuburobune képzete ráadásul több kortárs forrásból illetve elbeszélésből ismert, s jóllehet e forrásokban szereplő dátum eltérő, a lényegi mondani való, azaz a furcsa hajóból kiszálló szépséges nő motívuma egyezik. Az egyik legismertebb forrásként az 1825-ben keletkezett Toen shōsetsu (兎園小説, történetek a nyúlkertből) nevű, fantasztikus történetek és legendákat tartalmazó gyűjtemény számít, amit Takizawa Bakin (曲亭 馬琴, másik talán ismertebb írói álnéven Kyokutei Bakin 曲亭 馬琴, 1767 – 1848) szerkesztett. További ismertebb utsurobonéről beszámoló forrásként tartják számon az 1835-ös Hyōryū kishū (漂流紀集, jegyzetek a kitaszítottaktól, ismeretlen szerzőtől) valamint Nagahashi Matajirō (長橋亦次郎編纂) 1844-es Ume no chiri (梅の塵, szilvapor) elnevezésű alkotásait is.
Utsurobune ábrázolás az Ōshuku Zakki (鶯宿雑記, Ōshuku feljegyzései, 1815 körül) című műből

A sztori kicsit bővebb kifejtését illetően, a Toen shōsetsuban leírtak szerint az említett Hitachi tartomány Harayadori (はらやどり) partszakaszán 1803 február 22-én talált teknőszerű hajó több mint 3 méter hosszú, és 5 méternél is szélesebb volt, felső részének borítása vörös színű, lakkozott paliszander, avagy rózsafából készült, míg az alja réz, legalábbis valamilyen fém lemezekkel volt borítva (vélhetőleg hogy a tengerpart közeli éles sziklák elleni védekezésül), mi több számos üveg-ablak is helyett kapott a hajótesten, amit gyantával rögzített fakeret vett körül. A megdöbbent halászok ismeretlen nyelven írt szövegeket, mintegy 3,6 liternyi vizet, élelmet, takarókat, valamint egy 18-20 év körüli, 150 centi magas gyönyörű leányzót találtak a hajótestben. 

Utsurobune ábrázolás a Hirokata zuihitsu (弘賢随筆, Hirokata esszéi, 1825) című műben

A vörös hajjal és szemöldökkel rendelkező lány haját valami mesterséges toldalékkal hosszabbították meg, ami vagy szőrme, vagy valami textilszármazék lehetett, érdekességképpen ennek szokását nemigen lehet más kortárs forrásban megtalálni. Ruházata hosszú és fényűző jellegű volt, mely soha nem látott matériából készült. A furcsa perszóna és a halászok nem tudtak egymással kommunikálni, és bár a nő nem viselkedett ellenségesen, egy különös kocka formájú dobozt szorongatott, amitől semmilyen körülmények között nem volt hajlandó megválni. 

Nagahashi Matajirou utsuborobune ábrázolása (1844).

Az egyik öreg halász azt feltételezte, hogy a leány valami idegen ország száműzött hercegnője lehetett, akit hűtlenség miatt deportáltak, viszont nem ítéltek halálra, és ezért indították útjára az élemmel feltankolt titokzatos hajón keresztül, a tenger sorsára bízván őt. Arra vonatkozólag pedig, hogy mi lehet a dobozban, az elgondolások szerint a nő szeretőjének valamilyen testrésze, de akár a feje is lehetett, ami arra adna magyarázatot, hogy miért is védte olyan veszettül. Mindazonáltal egy mélyreható nyomozás olyan költségekkel járt volna, amit a helyi halászok semmilyen formában nem kívántak finanszírozni, az idegeneket amúgy sem csípték, ezért a lánykát szépen visszapakolták a teknő formájú hajótestbe, és visszaeresztették a tengerbe. 

Kyokutei Bakin utsurobune ábrázolása (1825)

Kortárs kutatások az utsurobonéval kapcsolatban 


Az utsuro-bune incidens első feljegyzett történeti kivizsgálására a már említett Takizawa Bakin aka Kyokutei Bakin vállalkozott 1844-ben. Kyokutei egy Roshia Bunkenroku (魯西亜聞見録 "Hallomások és látomások feljegyzései Oroszországból') nevű műre hivatkozik, amelyben leírásra kerül a kortárs orosz ruházat, illetve hajviselet, sőt a korban divatosnak számító hajpor használata is (ami egyébiránt illatosított búzaliszt lehetett, a parókák mellett a XVII. - XVIII. századi nemesi frizuradivat kellékeként). A mű orosz nők természetes vörös hajáról, valamint szoknyaviselési szokásukról is beszámol, ergo nagy hasonlóságot mutat az utsurobune legendában leírt leányzóval küllemével, ergo Kyokutei arra gyanakodott, hogy orosz eredetű nő lehetett valódi származását tekintve. 

Kyokutei megfigyelte, hogy a különböző forrásokban leírt sztori lényegi mondanivalóját tekintve azonos, és pusztán a történetekben szereplő tárgyi, avagy a mértékeket illető adatok különböznek (például egyik forrás szerint 3,6 liternyi víz volt a teknőben, másik szerint 36 liter, etc.). Kyokutei ugyanakkor azt is állítja, hogy a teknőn szereplő különös szimbólumokhoz hasonló jeleket brit bálnavadász hajókon látott korábban, ergo azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a nő brit, vagy amerikai hercegnő lehetett. Mi több, csalódottságának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az utsurobune különböző ábrázolásai nem minden esetben egyeznek meg az állítólagos szemtanúk vallomásaival.  Kyokutei naplójában egyébiránt érős érdeklődést mutatott a külföld (異国) iránt, legyenek azok rőtszakállú nyugatiak (紅毛人), a régi japán elfeledett etnikumai (蝦夷, bővebben lásd itt), és hát ugye a szomszédos oroszok is érdekelték őket (魯西亜人)

Modernkori kutatások

A témával kapcsolatos modernkori kutatások közül kiemelkedő Kunio Yanagita (柳田 國男, 1875-1962) munkássága, akit egyébként a japán folklór egyik megteremtőjének is tartanak. Yanagita érvelésében, maga az utsurobune hajó kerekded vagy éppen teknő-formájú alakja nem számított kirívóan különlegesnek Japánban már sokkal korábbi korszakokban sem, ellenben azon részletek, mint például az üveg ablak, vagy éppen a fém-lemezes felületi borítás nyugatias jegyeket, de a kor japánja számára mindenképpen idegen elemeket tartalmazott. Ez utóbbi kapcsán Yanagita arra is rájött, hogy az a furcsának számító üveg ablak, illetve a fém borítás csak a későbbi utsurobune ábrázolásokban jelent meg, a legkorábbi szövegek pusztán a hajó hol kerekded, hol teknő-szerű formáját emelték ki. Ennek magyarázatára pedig azt adta, hogy vélhetően nehezen hihető lett volna még a kor embere számára is, hogy egy viszonylag kis méretű, fa tákolmány hajó a messze külföldről a nyílt óceánon minden gond nélkül idáig elsodródott volna. Vagyis a sztori hitelességének (miszerint egy vassal megerősített hajótest jobban ellenállt a viszontagságos tengeri útnak, ami mint azt a korabeli buddhista utazók története alapján tudjuk, hogy milyen veszélyes vállalkozás volt) növelése érdekében került be a későbbi leírásokba, valamint az illusztrációkba is az üveg ablak és a fém-lemezes borítás elemei is.
Kunio Yanagita

Megemlítendő még Tanaka Kazuo (田中一男) kutatása is - kinek könyve is megjelent az utsurobune legendákkal kapcsolatban - jóllehet az úr eredeti foglalkozását tekintve fizikus és nem történész, szóval én inkább óvatossággal kezelném műveit, bár érdekes következetései is vannak, például az, hogy az utsurobune alakja bár valóban szokatlan ahogy azt eddig említett források részletesen leírják, mindazonáltal egyik kútfő sem számol be különleges, netán földönkívüli technológiáról e hajókkal kapcsolatban, par example nem mozog magától, és még csak a legkevésbe sem repül (elszomorítva ezzel az UFO-hívőket), ellenben mozdulatlanul lebeg a víz felszínén. Tanaka, Yanagitához hasonlóan arra gyanakszik hogy a történet sajátosan vegyítette a kortárs legendákat puszta fikcióval.

A legenda történeti földrajza 

Tanaka szerint például a történetek földrajzi helyeként feltüntetett "Haratono-hama" vagy éppen  "Harayadori" egyaránt kitalált helyek lehetettek. Kutatásában az említett partszakaszok is az Edo-kori Ogasawara Nagashige (小笠原 長重, 1650 – 1732) daimyō, azaz tartományi nagybirtokos, illetve az Ogasawara klán birtokainak közelében volt. Az Ogosawara család pedig a Tokugawa-sógunátus (徳川幕府) szolgálatában álltak, akik ugyebár egészen 1868-ig uralták Japánt. Ha pedig a kezelésük alá tartozó birtokokon egy olyan különös eseményre került volna sor, amit az utsurobune története engedni következtet, azt minden hatállyal jelenteni kellett a Tokugawáknak, és erre semmi nyom. Például az feljegyzésre került, hogy 1824-ben egy hajótörött brit bálnavadászt találtak Hitachi tartomány északi részén, ergo egy egzotikus ladikból kikászálódó jó nő egészen biztosan jelentésre kötelező esemény lett volna. Mi több, sem Haratono-hama" vagy éppen  "Harayadori" helynevek nem kerültek bele az első modernkori (1907-ből származó) átfogó japán térképre: lehetséges persze, hogy a történelem folyamán átnevezésre kerültek ezen partszakaszok illetve helynevek, viszont ezek többnyire feljegyzésre kerültek, ebben a két esetben azonban erre nem került sor. Tanaka megemlíti annak lehetőségét is, hogy egyszerűen jelentéktelen helyek voltak és ezért kerültek a feledés homályába.
 
Korabeli Japán-térkép

 
Ha a helynevek nem is, a mai Ibaraki tartomány vélhetőleg stimmel a legenda kiindulópontját illetően. Tanaka a Toen shōsetsuban leírt Hitachi tartomány földrajzi hitelességét kutatva ugyanis talált egy bizonyos Mito szöveget (水戸文書), a mai Ibaraki tartományi (= az egykori Hitachival) fővárosban, Mitóban élő műgyűjtő tulajdonát képzi. Tanaka fejtegetésében ezen 1803-ra datálható dokumentum illusztrációjában feltüntetett női viselet igencsak hasonló a szintén Ibarakiban található Shōfukuji (聖福寺) templom bódhiszattva szobrával. E templom pedig a selyemhernyó-tenyésztésnek volt szentelve.

Namármost ez annyiból érdekes, hogy a helyi legenda szerint e selyemhernyó-tenyésztés egy bizonyos, a templomban található ábrázolásokon szereplő Konjiki hercegnő (金色姫, aranyszínű hercegnő) történetéhez fűzhető, akire a fabula szerint Indiából való visszatérése során szintén a partra vetve találtak rá egy selyemhernyógubó formájú hajó mellett a helyiek, s mivel a hercegnő segítségére siettek, ő cserébe elárulta nekik a selyemhernyó-tenyésztés mesterségét. Tanaka tehát elképzelhetőnek tartja, hogy a Shōfukuji templom az egykori Hitachi tartományban keringő, kortárs utsurobune szóbeszédét inkorporálta saját legendái közé, egyszerűen a templom népszerűsítése miatt. Feltételezhetően tehát az utsubrobune legendáinak kiinduló pontja Hitachi, azaz a mai Ibaraki tartomány lehetett*. 

És honnan jön az idegen jó nő alakja?

És bár ahogy a bevezetőben arról volt, előszeretettel gondolják sokan ezen történeteket, illetve az ábrázolásokat "korai japán UFO észleléseknek", a valóságban sokkal evilágibb megfejtése lehet a dolognak.

Az idegen jó nő alakja, valamint furcsa hajójának elbeszélése mind Yanagita és Tanaka elgondolásában alapvetően arra a korántsem elhanyagolható történelmi kontextusra vezethető vissza, hogy az Edo-kori Japán teljesen elzárt volt a külvilágtól: a sakoku (鎖国), vagyis az ország totális izolációja a Tokugawa-sógunátus politikai döntése volt, melynek értelmében japánoknak tilos volt elhagyni az országot (lásd Seiben Nakagawa sörfőző mester kalandjait), a külkereskedelmi kapcsolatokat javarészt felszámolták, a Nobunaga által még megtűrt külhoni misszionáriusokat kiebrudalták, szóval teljesen minimalizálták a külfölddel való kapcsolatokat. 

Ergo el lehet képzelni a szituációt, hogy az évszázados bezárkózottságban élő, külföldről semmit sem tudó, külföldit vélhetőleg soha nem látott japán közösségben egyszer csak a semmiből hirtelen megjelenik a számukra egzotikus öltözékkel, különös frizurával, és még furcsább hajóval rendelkező nőszemély, aki legalább annyi csodálatot, mint amennyi félelmet vált ki: valószínűleg ez lehet a magyarázata annak, hogy a legendában leírtak szerint miért is pakolták szépen vissza fura lánykát a fura hajójára a helyi halászok, hiszen ki tudja hogy az idegen perszóna miféle veszélyeket rejthetett magában. Amennyiben a történet valóságalapját vizslatjuk, az önmagában rejtélyes, sőt fantasztikus hogy egy kis méretű hajótesten partra tudott érni a nő, indult akárhonnan is, az pedig hogy nem tudtak vele közös nyelven kommunikálni, teljesen érthető lehet.

Az említett forrásokban a nőre mint 蛮女 vagyis "külföldi / barbár nőre" hivatkoznak



Más részről pedig azt se felejtsük el, hogy az Edo-korszak hemzsegett a különböző yōkaiokban, azaz természetfeletti lények illetve jelenségek elbeszélésében, a kortárs "szemtanúk" váltig állítva láttak és hallottak kuya kuyát vonyító, óriási sötét fejeket a tenger közepénvaddisznó méretű szörnymacskákat, háromlábú, hosszú hajú, madárcsőrű entitásokat,  és arról is meg voltak győződve, hogy a víz közelében ólálkodó kappák az ember seggében található lélekgolyót keresik. Röviden: ha volt is valami valóságalapja a történetnek, azaz ha egy ténylegesen hajótörött külföldi nőszemélyt fedeztek is fel a helyi halászok, nem nehéz ezek alapján elképzelni, hogy némileg ki lett színezve a sztori... 


*ennek erősítésre  Tanaka egy további forrást emel ki, ami pediglen a Banke-szöveget (伴家文書), Jinichi Kawakami (川上仁一) tulajdonában. Mivelhogy a Banke-szövegben leírt Hitachihara Sharihama (常陸原舎り濱) nevű helyet a mai Ibarakiban található Kimusu városához köti, ez pedig a kor hivatalos kartográfiai felmérése, a kor ismert térképésze, Inō Tadataka (伊能 忠敬, 1745 - 1818) által készített Dai Nihon Enkai Yochi Zenzu (大日本沿海輿地全図, a Nagy Japán Tengerparti Területek Teljes Térképe) című munkájában is szerepelt. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Japán folklór vol. 10: Amabie - hogyan lett egy Edo-kori legendából napjaink "védőszentje" a Covid-járvány kellős közepén?


Japán folklór vol. 8. - Umibōzu, a tengeri szerzetes 

Japán folklór vol. 7 - Baku, az álomfaló 

Japán folklór vol. 6 - szamuráj-szellem rákok - a Heikegani legendája 

Japán folklór vol. 5 - A gigantikus tanuki-here 

Japán folklór vol. 4 - a kappák és a Shirikodama, misztikus lélekgolyóbis az ánuszban

Japán folklór vol. 3 - Namazu - a földrengető harcsa

Japán folklór vol. 2- Nekomata, a macskaszörny

Japán folklór vol. 1. - Goemon és a Patkánykölyök, a japán betyárok

Nishiki-e - kőkemény bulvár az Edo-korból

Garnéla barbárok - szőrösek és nyilaznak, borsot törnek az ősjapánok orra alá. De kik ezek valójában?

Project Fantasia - ravasz amerikai rókaterror a babonás Japánok ellen

Jezsuiták akcióban Keleten - Matteo Ricci története 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A kínai írásjegyek

Amerika, a rizs országa

Hattori "Démon" Hanzō története