Vér Dogenzaka felett: az elfeledett bandaháború, amely megrázta Shibuyát

Shibuya, 1945

Ha manapság átsétálsz a shibuyai kereszteződés lüktető káoszán, a hatalmas LED-képernyők és a kötelező lázadással a piros lámpán átsuhanó emberáradat között, aligha gondolnád, hogy ez az irizáló kereskedelmi központ valaha egy véres bandaháború színtere volt, amely kis híján felrobbantotta ama bizonyos puskaporos hordót a háborút követő Tōkyōban. Mintha nem robbant volna elég bomba azokban az időkben a japán fővárosban.

Na de tekerjük vissza az időt a történet kontextusába: 1946. július 19-ét írunk, és Shibuya akkor még minden volt, csak nem neonfényes. A háborúnak már vége volt. A császár már rég megadta magát. De a valódi béke korszaka még mindig messze volt.

Ez Tōkyō anarchikus nyara volt. A feketepiac (闇市, yamiichi) virágzott, lásd Sancha vagy az Ameya esetét. A japán kormány működésképtelen volt. Az amerikai megszálló erők kétségbeesetten próbáltak új rendet teremteni. Ebben az űrben mindenki előbújt a romok közül, kinek kése volt, kinek üzlete, kinek valami valami nagyszerű ötlete. A "Shibuya-incidens" (渋谷事件) néven ismert eset részben bandaháború, részben etnikai konfliktus volt. A harcban álló felek sajátos elegyét képezték a gengszterek, rendőrök voltak, tajvani és szárazföldi kínai bevándorlók, valamint a háborúból hazatérő katonák.

Az áldozatok száma: hét halott, harmincnégy sebesült, negyven letartóztatás. A valódi kár azonban nagyobb mértékben lelki természetű volt, mivel a háború utáni Japán társadalom törésvonalait tárta fel.

Feketepiacok és rossz vér

Japán 1946-ban nem igazán volt egy funkcionáló ország. A valóságban egy romhalmaz volt, szétszakított vasúti sínekkel és leégett templomokkal, épületekkel, egész városrészekkel. A Tōkyō ellen légitámadás a világtörténelem egyik legbrutálisabb csapása volt. A császárt iránti tisztelet bár töretlen volt, de isteni tekintélyét MacArthur tábornok megszállása felfüggesztette. A romok között egyetlen iparág virágzott: a feketepiac.

Tōkyō illegális gazdaságának központja Shibuya volt, különösen Udagawa-chō. Itt rétegelt lemezekből készült bódék, rögtönzött konyhák, árusok, stricik, prostituáltak és gengszterek zsúfolódtak össze. Rizst, alkoholt, amfetamint vagy éppen szállást kerestél? Udagawában (宇田川) mindent megtaláltál. Ha külföldi voltál, vagy a háború miatt hontalanná váltál – tajvani, koreai vagy kínai –, ez talán az egyetlen lehetőséged a város ezen szegletében akadt a túlélésre.

A japánok őket sangokujinnek (三国人) nevezték, azaz harmadik országbeliekként kezelték őket. Ez nem bók volt, hanem bürokratikus sértés. Olyanokra használták, akik egykor a Japán Birodalom alattvalói voltak, de most sehová sem tartoztak. A koreaiakat felszabadították ugyan, de állampolgárság nélkül maradtak. Tajvanból a megalakult Kínai Köztársaság lett, így a tajvaniak már nem voltak japánok – de a kínaiak sem fogadták el őket teljesen, így egyfajta jogi vákuumba kerültek, semmijük sem volt, és nem tartoztak sehová. A papírmunka nem tartott lépést, és 1946-ban a rossz papírok birtoklása letartóztatáshoz is vezethetett.

A feketepiac menedék volt, de és csatatér is. A shibuyai rendőrség be akarta záratni. Sőt, a yakuzák is, igaz, ők eltérő okokból: a yakuzák alapvetően nem a feketepiac ellen voltak, hanem a saját ellenőrzésük alá akarták azt vonni. Ha egy feketepiac nem az ő fennhatóságuk alatt működött, különösen a fővárosban, és kiváltképp egy úgymond "külsős" csoport (par example kínai vagy tajvani bandák) üzemeltették, az veszélyt jelentett az érdekeikre hiszen nem ők szedték a védelmi pénzt, meg amúgy is a yakuzák alapvetően nacionalista beállítottságú csoportok voltak akik nem nézték jó szemmel a külföldieket.

A rendőrség pedig gyakran szemet hunyt a yakuza jelenlét fölött, cserébe rendfenntartásért, információkért vagy más szívességekért. A kínaiak és a tajvaniakkal szembeni fellépésre a rendőrök és a yakuzák viszont már valódi szövetségre léptek. Ekkor kezdett el elszabadulni a pokol.

Ébredő Kínai Negyed Shibuyában

1945. november 3-án a GHQ (Szövetséges Hatalmak Főparancsnoksága) kijelentette, hogy a koreaiakat és a kínaiakat „amennyire csak lehet, felszabadult nemzetek állampolgáraiként” kívánja kezelni. Ebben az időszakban alakult meg a kínaiak fő központi szervezete, (華僑総本部, Huáqiáo Zǒngběnbù vagy Kakyō Sōhonbu) Tōkyō Shibuya kerületének Udagawachō nevű részén található feketepiacon. A fő központ több vendéglátóipari egységet működtetett a feketepiacon belül.

Ezt követően a Shibuya rendőrkapitányság vezetője, Tsuchida Sei (土田精, később a Tōkyō Rendőrség Tartalékos Alakulata első parancsnoka) utasította beosztottjait, hogy kobozzák el a kínai központ által árusított tiltott és szabályozott termékeket, valamint bontsák le az illegálisan épített létesítményeket. A kínai központ azonban hamarosan ismét megkezdte a tiltott termékek kereskedelmét, és újból építkezni kezdett.

A kínai közösség tagjai ezután csoportosan jelentek meg a Shibuya rendőrkapitányságon, ahol hevesen tiltakoztak a kínaiak elleni fellépés miatt. Ezt követően japán források szerint a kínai központ tagjai többször is csoportosan megtámadták a feketepiacon járőröző rendőröket. 1946. április 1-jén a kínaiak győzelmi kapu (gaisenmon, 凱旋門) építésébe kezdtek a Dōgenzaka aljától a Shibuya tűzoltóállomás felé eső területen, amelyet kínai negyedként (chūkagai, 中華街) kívántak kijelölni.

Álmuk egy rögtönzött kínai negyed volt Tōkyō szívében. Az indíték egyszerű volt: túlélés.

Nem diplomaták voltak. Éttermeket, zálogházakat, kereskedelmi hálózatokat vezettek. A feketepiacon működtek, de legitimációra vágytak. A japán rendőrséget ez nem érdekelte. Nekik fegyverük volt – és kevés türelmük.

1946 júniusában fokozódott a feszültség. A rendőrség elkezdte lerombolni a standokat és letartóztatta az árusokat. A kínai közösség ellenállt. Egy összecsapásban nyolc rendőr és két kínai megsérült. Másnap 250 rohamrendőr és 30 civilruhás detektív tért vissza. Újabb tizennyolc embert vittek el.

Június 16-án egy felfegyverzett kínai csoport rátámadt a Kantó Matsuda-gumi (関東松田組 ) irodájára és egy építkezési területre. (Ez a Kantó Matsuda-gumi szervezett bűnözői formáció volt a háború utáni időszakban, és a források alapján a japán jakuza egyik helyi csoportjaként működött, Főként építkezési munkák, védelmi pénzek és feketepiacok feletti ellenőrzés miatt gyakran konfliktusba került a japánban élő kínai közösség fegyveres csoportjaival.

Az incidensben egy ember életét vesztette, egy másik pedig súlyosan megsebesült. A rendőrség és az amerikai katonai rendőrség (MP) közbelépett. Mindenki tudta: itt háború lesz.

Ugyanazon év július 16-án ezúttal Kantó Matsuda-gumi tagjai szamuráj kardokkal és egyéb fegyverekkel felfegyverkezve rátámadtak egy kávéházra, amelyet az Udagawachō negyedében élő kínaiaik üzemeltettek. A helyszínen mintegy ötven kínai állt szemben velük, és heves verekedés tört ki. Nyolcan súlyosabb vagy könnyebb sérüléseket szenvedtek. A konfliktus rendezésébe bekapcsolódott a Kantó Ozu-gumi (関東尾津組) vezetője, Ozu Kinosuke (尾津喜之助), ám a közvetítés sikertelenül zárult. Röviddel ezután a Shibuya rendőrséghez olyan információ érkezett, hogy

「在日外国人が、関東松田組事務所、渋谷警察署、警視庁の襲撃を計画している」

A Japánban élő külföldiek támadást terveznek a Kantó Matsuda-gumi irodája, a Shibuya rendőrkapitányság és a Tōkyō Rendőr-főkapitányság ellen

Július 17-én a Shibuya rendőrkapitányság Tsuchida Sei vezetésével – más rendőrőrsök támogatásával – 200 rendőrt mozgósított, és átfogó razziát tartott Shibuya Udagawachō fekete­piacán. A rendőrök és a kínai közösség tagjai között ismét verekedés tört ki, amelyben nyolc rendőr és két kínai megsérült, több mint húsz embert pedig őrizetbe vettek.

Egyezség az ördöggel

Seiji Tsuchida, Shibuya rendőrkapitánya látta, mi közeleg. A hírszerzés szerint több mint 300 külföldi készül támadni a rendőrőrsöt pisztolyokkal és Molotov-koktélokkal. Talán igaz volt, talán csak ürügy. Akárhogy is, Tsuchida döntött.

Felkereste Takahashi Iwatarót (高橋 岩太郎), az Ochiai-ikka (落合一家) főnökét, és Takeda Ichirót (武田一郎), a Takeda-gumi vezetőjét. Ezek a yakuzák időnként fesztiválokon árultak édességet gyerekeknek, máskor koponyákat törtek be. Megállapodtak a zsarukkal, hogy "segítenek fenntartani a rendet". Mannen Touichi (万年東一) egy további bandavezér kópé is csatlakozott hozzájuk.

Július 19-én reggel rendőrök és jakuzák teherautókba és autókba szálltak. Egész napos szerveződés után estefelé, valamivel fél hét után az Ochiai-ikka emberei megérkeztek a Shibuya rendőrkapitányságra, amely akkoriban a Meiji-dóri mentén, a Namikibashi környékén állt. Ott csatlakoztak a Takeda-gumihoz és Mannen Tōichi csoportjához., kb. 120–130 főre dagadt a társaság. És persze ott voltak a zsaruk is. Mivel a Shibuya rendőrkapitányság más őrsöktől is kért erősítést, a környéken közel 400 rendőr állt készenlétben.

Ezt követően Takahashi Iwatarō, Takeda Ichirō és Mannen Tōichi a rendőrkapitányság vezetőivel egyeztette a haditervet. Úgy döntöttek, hogy nem állítják fel embereiket az út két oldalán, nehogy egy esetleges tűzharcban a lövedékek a saját társaikat találják el. Ehelyett mindenkit a kapitányság előtti út rendőrség felőli oldalára vezényeltek. Takahashi és emberei a kapitányság mellett húzódó kiürített telekre települtek, míg Mannen embereinek egy része a bal oldali villanyoszlopok mögötti mély árokban húzta meg magát.

Nyolc óra körül jelentés érkezett: egy 120–130 fős, Japánban élő tajvaniakból álló egység indult útnak a kínai diaszpóra központi hivatalából, egy dzsippel, egy személyautóval és öt teherautóval, Shibuya felé. Nem sokkal később azonban újabb hír futott be, miszerint az egység Shibuyán áthaladva Aoyama irányába tart. Valójában ekkorra a létszámuk már csak nagyjából száz fő volt.

Tűzharc a Shibuya állomásnál

Este 9 órakor eldördült az első lövés. Nem világos, ki lőtt először, egyesek szerint tajvani fegyveresek, mások szerint beépített rendőrök. De másodperceken belül kitört a pokol.

Több száz rendőr és gengszter rohanta le az állomás környékét. Velük szemben több mint száz kínai és tajvani férfi állt, fegyverekkel, botokkal, teherautókkal. Néhányuknál valódi pisztolyok voltak, amik valószínűleg a háborúból maradtak vissza.

A harc átterjedt a shibuyai állomás előtti térre, majd Udagawa-chō sikátoraiba. Szemtanúk sikoltozásról, törő üvegről, és füstölgő standokról számoltak be. Haga Benzo (芳賀弁蔵) őrmestert lelőtték. Egy másik rendőr súlyosan megsérült. Hét tajvani férfi meghalt. Több mint harmincan megsérültek.

A harc végeztével 41 tajvanit letartóztattak, fegyvereket lefoglalták, a holttesteket pedig elszállították. De az igazi harc csak ezután kezdődött.

A harc utóélete 

A Shibuya-incidens gyorsan nemzetközi válsággá dagadt. A Kínai Köztársaság – amely ahogy említettük akkoriban átvette Tajvan irányítását – delegációt küldött Tōkyōba és a tajvaniak kínai állampolgárok védelmét követelték.

Shibuya, 1952

A GHQ, MacArthur vezetésével, már eleve vékony jégen álló kapcsolatban állt Kínával. Most diplomáciai katasztrófával néztek szembe. Tárgyalások kezdődtek. Példátlan módon japán rendőröket is bíróság elé állítottak.

A 41 letartóztatott tajvani közül 35-öt elítéltek. Volt, aki kényszermunkát kapott, másokat kitoloncoltak. A Kínai Köztársaság külön jogokat harcolt ki Japánban élő állampolgárai számára – élelmiszerjegyeket és polgárjogokat, amelyeket a koreaiak nem kaptak meg. Ez aztán újabb feszültségeket szült.

A Shibuya-incidens több volt, mint zavargás, mivelhogy a japán birodalmi múlt mély sebeit tárta fel.

Identitás a romok között

A Japánban élő tajvaniak számára ez nem csak erőszakról szólt – hanem identitásról.

A háború előtt még japán állampolgárok voltak. Utána hirtelen kínaiakká lettek. De Japán idegenként bánt velük. Kína pedig nem tudta őket befogadni. S Amerika sem tervezett velük.

Két összeomló birodalom között vergődve egyre többen kezdték másként látni önmagukat. Nem voltak japánok. De kínaiak sem igazán. A Shibuya-incidens fordulópont volt, mely során ezen emberek számára egy újfajta tajvani öntudat született meg. Ez a felismerés később a szuverenitási valamint a birodalmi örökségek körüli viták sarkalatos pontjává vált.

A hosszú hallgatás

Japán sosem emlékezett meg a Shibuya-incidensről. Nincsenek emléktáblák, szobrok, hivatalos megemlékezések, ergo eltűnt a kollektív emlékezetből. Nemrégigben művészek és történészek foglalkozni kezdtek el vele. Egy 2016-os kiállítás a Tokyo Wonder Site-ban – "Flags, Border Crossers and Lawless Zones" – vizuális művészeteken keresztül próbálta újraértelmezni az eseményt. Tajvani, koreai, japán és maláj művészek dolgoztak együtt, hogy megmutassák: a határokat – fizikaiakat és lelki határokat egyaránt, hogy miként is rajzoljuk és vitatjuk ezeket újra. A kiállítás üzenete az volt, hogy a történelem nemcsak a tankönyvekben él. Hanem a helyekben, emberekben – és a trauma utáni csendben is.

Dogenzaka szellemei

Minden nap a Shibuyánál szállok át, és sokszor megállok csak úgy, hogy bámulom a gyalogosátkelőt. Ismerem Dogenzaka emelkedőit és meredek utcáit, a sarkokon álló kocsmákat, és kiismerem magam a szűk sikátorokban – ott, ahol 1946-ban eldördült az az első lövés.

Egészen mostanáig azonban semmit sem tudtam erről az esetről. Hiszen senki nem beszél arról az éjszakáról, amikor rendőrök és gengszterek szövetséget kötve háborúztak a bevándorló közösségek ellen. Senki nem említi a félbehagyott kínai kaput, ami ott állt az utca sarkán. Vagy azt az árat, amit az ember fizet, ha nincs útlevele egy olyan városban, ahol a félidentitás nem elfogadott, és nem ad könnyű menedéket senkinek.

Miután ahogy említettük a megalakult tajvani kormány diplomáciai nyomást gyakorolt Japánra, hogy biztosítsák a tajvani és kínai bevándorlók jogait, a tōkyōi kínai-tajvani közösség fokozatosan szervezettebbé vált, megjelentek hivatalosabb közösségi szervezetek, éttermek, üzletek, és kulturális központok, de sosem lett is újabb Chinatown.

A társadalmi elfogadás és integráció még hosszú ideig korlátozott volt, hiszen a második világháborút követő évtizedekben a japán társadalom általában idegenként tekintett a kínai és tajvani bevándorlókra. A következő generációk, akik Japánban születtek és nevelkedtek, egyre inkább japán nyelvű, kulturálisan japán környezetben éltek, és fokozatosan asszimilálódtak. 

A Shibuya-incidens tehát egy tragikus pillanat volt, de egyben egy fordulópont is, amely rámutatott a Japánban élő kínai és tajvani közösségek jogainak és elfogadásának szükségességére. A háború utáni romok között elveszett emberek próbáltak megkapaszkodni – anélkül, hogy otthonuk lett volna, vagy igazán hova tartozhattak volna. 

Dogenzaka sötét sikátoraiban nemcsak árnyak járnak, hanem múlt fájdalmai is, amik néha suttognak, hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Fanyarvölgy legendája - mit jelent Shibuya?

Konfuciánus gengszterek - a yakuza története 

A japán főváros szőnyegbombázása

Tōkyō szülte, Tōkyō temette: Shinjuku elveszett idillje

1945. augusztus 6 /9 - Hiroshima és Nagasaki

Kúszó sárkányok - Öngyilkos japán búvárok a második világháborúban - a Fukuryū története

Project Fantasia - s rókák móresre tanítják a vakbuzgó Yamato népét

A 731-es alakulat története - középpontban a japánok Dr. Mengeléje, a hátborzongató ember-kísérletek és Amerika pestissel fertőzött bolha-bombázásának kiötlője

Amikor a gonosz Miki Egér bombázta Japánt - propaganda rajzfilm 1936-ból

Tōyama Mitsuru és a Sötét Óceán Társasága - az ultranacionalista bábmester, aki háborúba sodorta Japánt

Chiune "Sempo" Sugihara - a filantróp japán diplomata, a zsidók megmentője a második világháborúban

Makaót kilóra? - Japán kísérlete Makaó megvásárlására 1935-ben, e bejegyzés bővebben kifejti e korszak rivalizálását Japán és Amerika között

Japán agresszió Mandzsúriában - a bábállam történetéről

Az agymosás kínai művészete - manipulatív technikák a szomszédból

Mao Zedong elit őrgárdája - a 8341-es alakulat története

A szétlőtt Hitachi repülőgépgyár - mai is látható a lövegek nyoma

Fuchu légitámaszpont - urbex egy elhagyott légitámaszponton

Gyilkosságok a Tokyo Ekinél - sötét múlt mementói a város szívében

A Távol-Kelet harcászata - hadtörténelmi bejegyzés sorozat

Amerika, a rizs országa - avagy mi rejlik az USA japán elnevezése mögött?