Tōkyō szülte, Tōkyō temette: Shinjuku elveszett idillje
Mintegy bukolikus idillbe hajló, hajdanvolt teaházak buja fasor ölelésében, a régi Japán letűnt bája valaha a mai főváros betondzsungelének kellős középén is elérhető volt, mégpedig a mai Shinjuku területén. Tōkyō szülte, s Tōkyō temette a nyugalmas kis Jūnisō tavat (十二社池).
A Jūnisō-tó története várostörténeti szempontból nagyon érdekes, hiszen plasztikusan szemlélteti Tōkyō városfejlődését.
 |
| A bejegyzés fotói az oldjapanphotos.com oldalról származnak |
1590-től Tokugawa Ieyasu (徳川 家康) itt a környéken kezdte kiépíteni hatalmi bázisát a mai Tokiói-öböl mocsaras partján, ám egy kis szeglete a városnak és egészen az XX. századig megőrizte falusias voltát: az 1910-es években még senki nem gondolt arra, hogy itt lesz majd valaha Tōkyō sűrűn beépített felhőkarcoló-negyede, ahol helyet kapnak többek között az építész legenda, Tange Kenzo (丹下健三) által tervezett, ikonikus Tōkyō Városházának ikertornyai is. Igen, a mai Nishi-Shinjuku (西新宿) történetéről lesz szó.
Tsunohazu falu
角筈村
Kjeld Duits kutatása alapján Nishi-Shinjukut korábban Tsunohazu falunak (角筈村) ismerték, és Tōkyō város határain kívül helyezkedett el. A terület nagy része két főút, az Ōme (青梅街道) és a Kōshū Kaidō (甲州街道) között feküdt, amelyek az alábbi térképen piros vonallal vannak jelölve. Ezek az utak különböző irányokba ágaztak el a Naitō Shinjuku (内藤新宿) útszéli állomásától, amely 1698-ban nyílt meg.
 | ||||
| 1879-es térkép Tōkyōról: 1. Jūnisō Tsunohazu falu; 2. Naitō Shinjuku; 3. Shinagawa állomás; 4. Császári palota; 5. Nihonbashi híd; 6. Yoshiwara vöröslámpás negyed; 7. Sensō-ji templom Asakusában; 8. Sumidagawa folyó; 9. Tōkyō-öböl. |
Az 1890-es évek végéig Tsunohazu egy jellegzetesen vidéki terület volt, ahol többnyire rizsföldek, ligetek és teaföldek terültek el, és az állatvilág is gazdag volt a környező erdőben. Amikor Shinjuku vasútállomása 1885-ben megnyílt, mindössze napi 50 utast szolgált ki (manapság átlagosan kb. 3,000,000 főt..). Sőt, esős napokon egyáltalán nem voltak utasok. Tsunohazut egy magányos, elhagyatottnak porfészeknek írták le korabeli beszámolókban.
A mai betondzsungel, a Hilton, a városháza, vagy éppen a Keio Plaza Hotelek helyén meglehetősen nagy kiterjedésű teaföldek voltak, az alábbi térkép zölddel személteti a teaföldek kiterjedését:
 |
| 1894-ből származó térkép Tsunohazu faluról és környékéről: 1. Kumano Jinja; 2. Jūnisō-tó; 3. Ōme Kaidō; 4. Kōshū Kaidō; 5. Shinjuku állomás; 6. Naitō Shinjuku. A. Hilton Hotel; B. Tokiói Városháza épületei; C. Keio Plaza. |
Az ismert természetelvű regényíró, Tayama Katai (田山花袋, 1872–1930) itt a közelben élt. Az Idő múlása (時は過ぎ行く1916) című regényében leírja, hogyan változott meg Tsunohazu a Meiji-korszak (1868–1912) alatt, s a teaföldek fontos szerepet játszanak a regényben:
"Egy eső utáni napon tiszta és napos idő volt. A rügyek túlságosan megnőttek volna, ha aznap nem szedik le őket, így Okane a reggelije után becsukta a hátsó ajtót, felkapott egy kosarat, törülközőbe bugyolálta a haját, és elindult a szilvafák alatti teaföldek felé. A tealevelek még nedvesek voltak az esőtől, és kellemes zöld színben pompáztak. A reggeli napfény átszűrődött a zöld leveleken, és fényesen ragyogott mindenfelé."
Tayama regényében úgy ábrázolta a tea betakarításának szezonját, hogy Tsunohazu hatalmas zöld teaültetvényein a női tea szedők haját beborító fehér törülközők távolról megannyi kis pettyekként látszottak, miközben a dolgozó asszonyok dalait lehetett hallani.
A Jūnisō-tó
十二社池
Tsunohazu azonban nem elsősorban a teájáról, de a bevezetőben említett Jūnisō-tóról (十二社池) és két vízesésről lett ismert, amelyek egy kis nádfedeles szentély körül helyezkedtek el, mi szentélyt Kumano Jūnisō Gongen (熊野十二所権現社) néven ismertek
 |
| Fénykép a Kumano Jūnisō Gongen szentélyről valamikor a 1860-as évek közepéről. A nádfedeles szentélyt védő erdő veszi körül. A fő vízesés a fényképész mögött, a jobb oldalán helyezkedett el, a második vízesés pedig kissé előtte, a bal oldalán, a tó mellett volt. |
Az 1700-as évek elejétől kezdve a Jūnisō-tó a tiszta természeti szépség helyszíneként volt ünnepelve. Minden évszak más színeket hozott: márciustól a szilva- és cseresznyefák virágoztak, június elején az íriszek díszítették a partot, novemberben pedig a juharlevelek ünnepi őszi színekbe öltöztették a tavacskát.
A csendes szentélyt öreg fenyők, cédrusok, és tölgyek kiterjedt erdője vette körül. Nyáron a látogatókat a kabócák koncertje, a rohanó víz csobogása, s az erdő leveleinek zörgése fogodta, még a legforróbb napokon is hűvösnek tűnt, mint manapság a Meiji Jingu parkja.
Jūnisō viszonylag messze volt az akkori város nyüzsgő, lármás negyedeitől, de mivel a közelben autóutak haladtak el mellette, sokan választották egy napos kiránduláshoz.
Ezek az elemek tették Jūnisōt „a szofisztikált számára ember tökéletes hellyé”, ahogy írta azt egy bizonyos Fukyū Dōjin (負笈道人, 1778?–1851) buddhista szerzetes. Jūnisōt egy szinte szent természeti menedéknek írta le, ahol a világi vágyak eltűnnek.
Jūnisō szépsége olyan neves művészeket is inspirált, mint Utagawa Hiroshige (1797–1858) vagy éppen Hokusai (1760–1849): ezernyi fametszet illetve korabeli nyomtatvány készült a tóról és a vízesésekről.
A tó és a szentély még inkább elismerést nyert a Meiji-kor alatt, amikor a japán művészet és kultúra modernizálódott, de a tó természetes szépsége továbbra is vonzónak bizonyul. Az írók és művészek számos művükben tó természeti szépségét és szellemiségét dicsérték. A korai XX. századra a Jūnisō-tó már egy fontos turisztikai célponttá vált, mindazonáltal ezzel egyidejűleg ahogy Tōkyō rohamosan fejlődni kezdett, az olyan vidéki területek, mint Tsunohazu, fokozatosan eltűntek. A gyors urbanizáció hatására a régi teaföldek és természetes tájak helyét felhőkarcolók és ipari létesítmények vették át.
 |
| Shinjuku mai látképe, saját fotó |
Az 1960-as évektől kezdve a Tōkyō Városházának, és más jelentős építkezések következtében Nishi-Shinjuku arculata teljesen megváltozott, s ennek sajnálatos részeként a tó és a szentély környezete nagy részben eltűnt a modern épületek és infrastruktúra miatt. Ma már csak a történelmi dokumentumokból, régi fényképekből illetve művészeti alkotásokból kaphatunk képet arról, hogyan is nézett ki az a nagyra tartott természeti idill.
Forrás:
Kjeld Duits: A Pond Lost to History Tells Tokyo’s Story. oldphotosjapan.com
Kapcsolódó bejegyzések:
Fanyarvölgy legendája - mit jelent Shibuya?
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 2 - Kozukappara, az Edó-kor nagy vesztőhelye
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 3 - Jōkanji, a ribanctemető
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 4.- Suzugamori vesztőhelye
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 5. - Denma-chō börtöne
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 6 - Gyilkosságok a Tōkyō-ekinél
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 7 - Hitachi repülőgépgyár áramellátó állomása
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 8 - A 731-es alakulat nyomában. A legsötétebb sötét Tōkyōs epizód!
Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 9 - San'ya népszállói
Lu-szája - Ki volt az a Lu, akinek a szájában ma felhőkarcoló-negyed van Shànghǎiban?
Minoru Mori és a Sörnyitó története - vertikális kertvárosok és futurisztikus urbanizáció a szomszédból
Laoximen: egy lilong utolsó pillanatai
Megjegyzések
Megjegyzés küldése