Chiune "Sempo" Sugihara 杉原 千畝

"Lehet hogy rosszul cselekedtem, mint diplomata. Mindazonáltal nem voltam képes megtagadni a segítséget azoktól, akik hozzám fordultak. Semmi különlegeset, csak azt tettem, amit tennem kellett".

Fogalmazott tetteiről Chiune Sugihara (杉原 千畝, 1900 – 1986) a Nagy Japán Birodalom kormányhivatalnoka, aki konzulként tevékenykedett Kaunasban, Litvánia akkori fővárosában. A második világháború során Sugihara munkáját, mi több életét kockáztatva összesen 6,000 zsidót menekített meg a nácik elől azáltal, hogy átutazóvízumot bocsátott ki számukra. 

Sugihara 1900. január 1-jén született a Gifu tartományban található Yaotsu városában (八百津) Yoshimi és Yatsu Sugihara (杉原好水 / 杉原やつ) második fiaként. A Waseda egyetemen megkezdett tanulmányait hamarosan abbahagyta, hogy a külügyminisztérium szolgálatába álljon. Nemsokára Harbin városába került, ahol intenziv orosz tanulmányokat folytatott, majd a kihelyezett japán konzulátus oroszországi kapcsolataival foglalkozó osztályának munkatársa lett, ami később a japánok által létrehozott bábállam, Mandzsukuo külügyi bizottságává alakult. 

1935-ben Sugihara visszatért Japánba, ahol feleségül vette Yukiko Kikuchit (菊池幸子), és 1937-ben újra kiküldetésére került sor, ezúttal a Helsinkiben lévő japán nagykövetségre, végül innen került át 1939-ben Kaunasba, Litvániába. 

Ezzel egyidejűleg, 1939 szeptemberében rohanta le Hitler Lengyelországot, a Molotov-Ribbentrop paktum érvényében az ország nyugati fele a náciké, keleti fele szovjet érdekszféra lett. Lengyelországban élt ekkoriban Európa legnagyobb zsidó közössége, mintegy 3,5 millió ember, az ellenük irányuló, egyre hatalmasodó néci terror végül a wannseei konferencián kapott egy újabb lökést, mivelhogy itt szüketett meg az ún. „végső megoldás” nevű tervezet, amely az európai zsidók szisztematikus, előre eltervezett, tömeges fizikai megsemmisítésének kódolt elnevezése volt. 

Időközben a lengyelországi zsidók közül rengetegen menekültek a terror elől a szomszédos Litvániába, mely egy politikailag egy idejig továbbra is semleges státuszt töltött be, egészen addig amíg a szovjetek el nem foglalták Livtániát 1940-ben, és bejelentették az ország függetlenségének teljes felszámolását, ami nehéz helyezetbe hozta a zsidó menekülteket is: sorra zártak be a külképviseletek Litvániában, egy konzulátus viszont továbbra is működött, mégpedig a japán, ami az utolsó reményt adta számukra, hogy Japánon keresztül egy harmadik országba vándorolva elhagyhassák a kontinenst az üldözések elől.

1940. július 18-án több száz lengyel zsidó rohanta le a japán konzulátust Kaunasban, ahol a meglepett Sugihara konzultól könyörögtek a japán átutazóvizumért. Sugihara táviratot küldött a tōkyōi székhelyű külügyminisztériumnak hivatalos engedélyért folyamodva, azonban olyan szigorú feltételekhez kötötték a vízumok kiadását, hogy alig akadt a menekültek közül, aki megfelelt volna e kritériumoknak. 

Sugihara a kormányzat szolgálatában álló hivatalnokként gyötrelmes vívódáson ment keresztül, ám a kétségbeesett embertömegeket látva mégis lelkiismeretére hallgatott, és a hivatali parancsot megtagadva ipari szinten kezdett az átutazó vizumok kiadásába. Éjt nappallá téve, egy hónapon át bocsátotta ki felesége, Yukiko segítségével a vízumokat megállás nélkül, még Augusztusban is a konzulátus épületének elhagyása után a hotelszobájából, sőt még a vonaton is Kaunas elhagyása közben, Szeptember 4-én. Ezen idő alatt összesen 2139 vízumot állított ki, ami ahogy azt említettük a bevezetőben, mintegy 6000 embernek nyújtott megmenekülést. 

A menekültek Kaunasból Moszkván, majd a Transzszibériai vasútvonalon Szverdlovszk (Jekatyerinburg), Novoszibirszk, Irkutsz, Habarovszk állomásokon keresztül érkeztek Vlagyivosztokba, ahol a város japán konzulja, Saburo Nei (根井三郎) is ugyanazt az utasitást kapta a japán kormánytól, mint Sugihara korábban: a vízumkérelmenek nem megfelelt menekülteket ne engedje a Japánba tartó hajók fedélezetére (azaz kb. senkit). 

Egy szerencsés véletlennek köszönhetően viszont ez a Saburo Nei történetesen éppen Sugihara csoporttársa volt korábban Harbinban, és végül hajóra engedte a menekülteket. Érdekes módon a japán turisztikai hivatal hathatós támogatása végett kerülhettek a menekültek Tsuruga (敦賀市) városába, Fukui tartományba. Itt a lengyel nagykövetség, a turisztikai hivatal munkatársai, valamint a kōbei zsidó közösség képviselői köszöntötték őket, kik utóbbiak támogatták anyagiakkal a Litvániából érkező menekültek Japánba való befogadását. Innen pedig szabadon távozhattak a válaszott célországba, többnyire Amerikába de par exemple Shànghǎi​ba is sokan távoztak. E menekülteknek leszármazottjainak számát mintegy 250,000 főre teszik manapság, szerte a világban, akik tulajdonképpen mind, elsősorban Chiune Sugiharának köszönhetik az életüket. 

Sugihara tehát 1940 szeptemberében hagyta el Kaunast, és különböző pozicókat töltött be Európában, egy rövid ideig Berlin, Prágában, Königsberben aztán 1942-ben Bukarestbe került a japán külügyhöz, mint főtolmács. 1945-ben, Japán fegyverletétele után családjával együtt orosz fogságba került (valahol Bukarest külvárosában), amit egy évvel később elhagyhatott. 1947-ben tért vissza Japánba, Vlagyivsztokon kerülsztül Fukuokába érkezve. 

A háborút követően Sugiharát menesztették a külügyminisztériumból, ezért különböző állásokat vállalt, majd egy Moszkvában működő kereskedőcéghez csatlakozott, ahol 17 éven keresztül, egészen nyugdíjazásáig dolgozott. 1968-ban egy megható találkozásban volt része Joshua Nishrivel, aki egyike volt a "Sugihara túlélőknek", azoknak, akik Sugiharának köszönhették megmenekülésüket. Nishri a tōkyōi izaraeli nagykövetség gazdasági tanácsadójaként dolgozott, és Sugihara meglepődve tapasztalta hogy a túlélők évek óta keresték őt, hiszen tettei széles körben ismertek volt. Egyedüli japán állampolgárként Sugihara kapta meg a legmasabb izraeli állami kitüntetést, a Világ Igaza címet 1985-ben. Következő évben, 1986-ban Kamakurában hunyt el. 

A japánok Schindlerjének nevezett Sugiharának emlékét többek között egy kis múzeum is őrzi Tōkyōban, ami a Sempo Museum névre hallgat - Sempo, Sugihara utónevének, azaz a Chiune 千畝 alternativ, on'yomi olvasata - Sugihara azt kérte a menekültektől, hogy így szólítsák, innen a múzeum neve. 

A Tōkyō állomástól egy pár perc sétára található a múzeum, ami jobbára csak egy szobányi tárlat, ahol Sugihara és családjának élete kerül bemutatásra fotók, videók formájában, megtekinhető pár kiállított vízumnak, hivatali pecsétek, az utazásra utaló kelléket (mint a bőröndök), Sugiura dolgozó asztalának másolata, valamint az egyik falon az általa megmentett menekültek teljes névlistája látható. Fotózni sajnos nem nagyon lehet, pedig én pont azért mentem volna, ami nagy hiányosság, mindenesetre akit érdekel Sugihara sztorija, annak megérhet egy misét a múzeum is!

Megközelités: 2F Sagami Bldg , 2-7-9 Yaesu, Chuo-ku, Tōkyō. Legkönnyebben talán a Tōkyō állomástól, a Yaesu South Exitről közelitve érhetjük el. 

A múzeum weboldala: itt

Kapcsolódó bejegyzések: 

Japán agresszió Mandzsúriában - a bábállam történetéről 

Tōyama Mitsuru és a Sötét Óceán Társasága - a bábjátékos, aki háború sodorta Japánt

A 731-es alakulat - bevezetés a japán háborús bűnök legsötétebb bugyraiba 

Gyilkosságok a Tokyo Ekinél - sötét múlt mementói a város szivében 

Konfuciánus gengszterek - a Yakuza története 

Jiang Jieshi japán politikája a Nanjingi évtizedben - blog a kortárs Kináról 

A Zöld Banda története Shanghaiból - a város egyik legismertebb bűnszervezetének története

Project Fantasia - az amerikaiak ördögi terve, hogy rókákkal kényszeritsék térde Japánt a második világháborúban