Ugrás a fő tartalomra

精选博文

Hattori "Démon" Hanzō története

Jiang Jieshi Japán-politikája a nanjingi évtizedben, 1928-1937


Jiang Jieshi hatalomra jutását remek taktikai érzékén kívül azoknak a politikai és gazdasági hatóerőknek köszönhette, melyek Kína sorsát ténylegesen befolyásolták. 1928 és 1931 között Jiang Kínája visszakapott bizonyos jogokat, melyekről a Qing-dinasztia alatt lemondani kényszerült: a szabad kikötőkben csökkentették a külföldi koncessziók számát, egyes vámokból, a sóadóból és postaszolgálatból származó bevételek visszaszálltak a nacionalista kormányra. A vagyonos polgári osztályok elégedettek voltak az újonnan kialakult rendszerrel, mely nagyszabású reformokba fogott. A nanjingi rezsim viszont oly korszakban jött létre, melyben a japán militarizmus fellendülőben volt. A Jiang Jieshi vezette Guomindang-rendszer hatalomra kerülését követő jelentős modernizációs törekvéseit, a stabil nemzeti rezsim létrehozására tett kísérletet azonban erősen korlátozta e japán militarizmus. A Guomindang kormány nanjingi évtizedére folyamatosan nyomást gyakorolt a japán agresszió.[1]Jiang egyrészről nem látta esélyét a japán militarizmussal szembeni ellenállásnak, másodszor nem is a japán haderőben vélte felfedezni elsőrendű ellenfelét, de saját népének ellenzéki politikai csoportosulásaiban, mely sokszor egymásnak ellentmondó japán-politikát eredményezett.[2]        
Miután 1927 decemberében Jiang visszatért Japánból, a Guomindang seregek főparancsnoki pozíciójába került, s megindította az északi-hadjáratot, a teljes nemzeti egység és függetlenség megvalósítása érdekében. Egy 1928. januári kijelentésében, a korábbi, külföldi államok Kínával kötött szerződések revízióját kívánta végrehajtani, amennyiben azok előnytelennek bizonyultak Kína számára. Ugyanakkor, az elkövetkező évek külpolitikáját előrevetítve ezt nem fegyveres erő alkalmazásával akarta elérni, hangsúlyozottan a külföldi állampolgárok személyi és vagyoni sérülése nélkül. Ezalatt a japánokkal való konfliktus kerülését is értendő: a hatalmát éppen megszilárdítani próbáló nanjingi-rezsim számára súlyos következményekkel járhatott volna egy esetleges Japánnal való háború.[3]

Az országegyesítés – névleg – 1928. december 29-ére véget ért. Zhang Xueliang csatlakozott a nacionalistákhoz, ami új fejleménynek számított. Ezekben a tartományokban ugyanis már régóta jelen voltak a japán tőkések, és a helyi hadurakat szoros érdekek fűzték Japánhoz. Zhang Xueliang Jiang Jieshi megítélésében a polgárháború véget vetésének, illetve a Guomindang egységesítő politikájának támogatójának számított, a japánokhoz való hozzáállása következtében: apja meggyilkolását követően gyanakvó és barátságtalan maradt, így legfőbb törekvése Mandzsúria Guomindang kezén tartása volt, ami csak részben volt igaznak mondható. A tartományok katonai egyesítése ugyanis nem vonta magával a politikai egységet. A nanjingi kormányzat effektíve öt tartomány felett rendelkezett ellenőrzéssel. A japán politika a három keleti tartomány (Heilongjiang, Jilin, Fengtian) és a nemzeti dél elválasztásáért küzdött, egy esetleges egység megakadályozása érdekében, s a fiatal tábornokot határozták el apja örököséül. Zhang Xiaolin halála után korántsem volt magától értetődő fia utódlása, és ebben az időben hathatós támogatást - a nanjingi rezsim instabilitásából fakadóan – az „ifjú marsall” a japánoktól is remélhetett, ennek okán a Guomindanggal való béketárgyalások egészen decemberig húzódtak. A három tartományon belül viszont megerősödtek a pacifisták, a lakosság pedig a Guomindangot preferálta a japánokkal szemben, emellett a rivális hadurakkal, kivált Feng Yuxiang ellenében is hasznos bizonyulhatott meglátásában a Jianggal való szövetség. A megállapodásra 1928. július 22-én került sor.[4]
Zhang Xueliang csatlakozása változásokat eredményezett a kínai-japán kapcsolatokban is. Japán fenyegetésben részesítette Zhangot, amennyiben csatlakozik a Guomindanghoz, felbontják a Kína és Japán közötti kereskedelmi megállapodásokat. Tanaka véleményében „Japán jogai és érdekeltsége a megbízhatatlan, külföldellenes támadásnak kényszerül alávetnie magát. Ezért sem tűrhetjük el Mandzsúriai és a Dél egyesülését.”[5]
Japán megosztásra irányuló politikája azonban nem járt sikerrel. Augusztus elején Jiang a konszolidáció érdekében biztosította a japán kormányzatot, hogy a nanjingi-rezsim tiszteletben tartja Japán különleges jogait Mandzsúriában. Szeptemberben személyes megbízottját küldte Tokyoba a két állam között békés együttműködés fenntartásának biztosítása végett, ami kapcsolatot javulásának irányába mutatott. Jiang Jieshi biztosította támogatásáról Zhang Xueliangot, s a tizenhat tagú nanjingi Állami Tanács tagjává tette, valamint a szerveződő Mandzsúriai Kormánytanács élére nevezte az Ifjú marsallt. December 29-re az egység megvalósult, mely éles tiltakozást váltott ki a japán kormányzatból.[6]
           



A ji’nani incidens, 1928
           
             Az 1931-es japán agresszió, s Mandzsúria elleni invázió előzményének az 1928-as ji’nani incidenst tekinthetjük, mely véget vetett a rövid kínai-japán kvázi baráti viszonynak. 1928 tavaszán, az északi-hadjárat során fegyveres konfliktus tört ki a Guomindang, valamint a japán sereg között. Áprilisban a nemzeti seregek folytatták előrenyomulásukat, miközben a Fukuda Hikosuke vezett japán erők csapataikat Tianjinből Ji’nan és Qingdao városában vezették a Jiaoji vasútvonal mentén. Miután Zhang Zongcang északi hadúr elhagyta a városokat, a Guomindang csapatok Jiang Jieshi jóváhagyásával bevonultak Ji’nanba ill. Qingdaoba. A japán haderő is elfoglalta pozícióját a konzulátusok, valamint a japán érdekeltségű objektumok közelében, a casus bellit a május 3-án, egy japán családi ház közelében történt atrocitás váltotta ki, melynek során tizenkét japán életét vesztette. A japán jelentések He Yaozu[7] tábornokot tették felelőssé, kínai beszámolók alapján önvédelmi harcba keveredtek a rájuk támadó katonákra. A katonai vezetők mindkét oldalról egyaránt a fegyverszünet mellett foglaltak állást.[8]
Jiang Jieshi fontosabbnak ítélte a Guomindang sereg Beiping felé vonulását, mint Ji’nannál való harcba bocsátkozását, ekképp tiszteket küldött tárgyalni az incidens megoldására. Fukada tábornok – Tokyo jóváhagyásával - egy öt pontból álló, tizenkét órás határidővel rendelkező ultimátumot nyújtott át, ráadásul a tárgyalásban részt vevő kínai tisztek fogságba kerültek. Jiang a követelések teljesítését ígérte, Fukada azonban, miután megkapta az erősítést a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán erőktől, támadást indított a Ji’nanban állomásozó kínai erők ellen. Jiang nyilvánosan bocsánatot kért, és leváltotta a kínai parancsnokokat. Tanaka miniszter beleegyezett a tárgyalásokba, egy évvel később, 1929. március 28-án került sor a béketárgyalásokra, melyek értelmében a japán haderő két hónapon belül Shandong elhagyására kötelezte magát.[9]Jiang számára ekkor tudatosult a növekvő japán fenyegetés. A ji’nani incidens határozta meg a későbbi évek Japán-politikáját, a kompromisszumokra való építést a kínaiak szuverenitásának lemondása nélkül



Kína a japán expanziós törekvések célpontjában: Mandzsúria elfoglalása

            Az 1920-as évek végére a japán kormány számos sürgető társadalmi és gazdasági problémával szembesült. A kései Meiji-korszak japán kormányai erőfeszítéseik ellenére is elvesztették a gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok alakításában való részvétüket, akárcsak a külpolitikában. A kormány háttérbe szorulta mellett a hadsereg akarata, és célkitűzései érvényesültek.[10] Plasztikus képet fest erről Tanaka Giichi tábornok felívelő karrierje, ki 1927-ben került megválasztott a Seiyukai kabinet ellenzékének élére, s kitüntetett szerepbe helyezte a Kína-kérdést. Tanaka tudatosan állt a japán hadseregben feltörekvő új erők szószólójává, melyek meggyőződéssel vallották, hogy az általuk képviselt nézetek elsajátítására van szükség a politikusok részéről is. E nézetek viszont a hadseregen belül sem voltak egységesek, így került összehívásra a Keleti Konferencia (toho kaigi), mely a japán érdekeltségek lefektetését határozta el Kínában, illetve Mandzsúriában, az érdekelt diplomaták, politikusuk, hadvezérek és üzletemberek bevonásával.[11] A később Tanaka-memorandum néven elhíresült titkos záradékra az egyes kutatások szerint nincs megalapozott bizonyíték, maga a Keleti Konferencia Japánban nem váltott ki nagy visszhangot, elsődleges célkitűzésként Japán érdekeinek megvédését határozta el Mandzsúriában.[12]

            A japán gondolkodók, újságírók úgy vélték Kínának nincs elképzelése a modern nemzetállam fogalmáról, ezért is érte őket felkészületlenül a kínai nacionalizmus széles tömegeket átfogó kohéziós ereje. A kortárs japán sinológusok, noha nem értettek egyet a fegyveres erő alkalmazásával, de valamennyien úgy vélték, Kína számára reformokra van szükség, melyben Japán komoly segítséget nyújthat. Egyesek közülük szilárdan hittek Kína és Japán közös, kelet-ázsiai sorsközösségében, melyben valódi ellenségként a nyugatot, s nem egymást kell kezelni.[13]
            A japán külpolitika számára meghatározónak bizonyult a kínai forradalom, illetve a polgárháborús állapot kirobbanása, és az azzal együtt járó japánellenes mozgalmak – par exemple a japán áruk elleni bojkott-mozgalom – kibontakozása. A húszas évektől szárnyát bontogató kínai nacionalizmus ugyanis fokozatosan japánellenes mozgalommá fejlődött, ennek első megnyilvánulásai közé tartoztak a bojkott-mozgalmak. A kínai bojkott komoly problémákat okozott a japán gazdaság számára: „A japán áruk bojkottja Kínában igen hatékonynak bizonyult, számos meghatározó japán vállalat Jangcén szállító hajóit árukészleteik kipakolására kényszeríttették, komoly veszteségeket elszenvedve ezzel. Októberi japán lapok megerősítették, hogy Guangdongban a teherszállítás lehetetlenné vált. Japán részesedése a Kínába irányuló és Kínából érkező szállítmányozásból is nagymértékben a bojkott hatása alá került. (…) A japán kereskedőcégek megvalósíthatatlannak vélik az üzleti tevékenység folytatását, a kínai komprádorok a legtöbb esetben elhagyják [japán] munkaadóikat, a japán bankokat széles körben bojkottálják, a kisebb japán ipari és kereskedelmi egységek Kínában teljesen tönkrementek”[14].
Zhang Xueliang, miután elfogadta a Guomindangot legitim kormánynak,  támogatta a kínaiak kezén lévő vasutakat, valamint a kikötők fejlesztését, ami komolyan veszélyeztette a japán dominanciát a kereskedelemben. Az 1929-ben kirobban világgazdasági válság érzékenyen érintette a külkapcsolatokat is: Jiang Jieshi tárgyalásokat kezdeményezett a nagyhatalmakkal, hogy Kína ismét szabadon határozhassa meg vámtarifáit: a vámok védelmében a kínai textilipar[15] képes lett volna hatékonyan terjeszkedni, illetve bojkottálni a japán termékeket. Noha 1930-ban sikerült megegyezni a kínai-japán tárgyalásokon a vámtarifákat illetően, a hosszú távú kilátások továbbra is aggasztóak maradtak.[16]
            A japán exportőröket nyugtalanították továbbá Kína újonnan kivetett egyéb adónemei, melyek szintén hatásukat fejtették ki a japán kereskedelemre, úgymint a Nanjingban bevezetett gyáradó, melyet számos japán malom képtelen volt elkerülni. A nanjingi diplomáciai offenzíva 1931. áprilisban érte el legnagyobb sikerét, mikor Shidehara, a nemzetek közötti együttműködés híveként hajlandónak mutatkozott Japán területenkívüliségének felülvizsgálatára. Jiang kormányának hatalma az erősödés jeleit mutatta, mely a Guandong hadsereg tisztjeinek félelmét váltotta ki, s a mielőbbi katonai beavatkozást sürgette.[17]  Az 1930-as évekre Kína és Japán viszonya pattanásig feszült, s a japán döntéshozók közül egyre többen látták szükségesnek, hogy Japán fokozza a kontinensen való jelenlétét. Tachibana Shiraki, egy nagy műveltséggel rendelkező japán közíró, ki Kínában, illetve Mandzsúriában egyaránt dolgozott, támogatta az elképzelést, hogy Japán közreműködésével egy új mandzsúriai államot kell létrehozni.[18]Ishiwara Kanji, a Guandong-hadsereg tisztjének megfogalmazásában:„mielőtt kísérletet tennénk Japán megújítására, előbb Mandzsúriában kell megoldani a nehézségeket. Ha a hadseregünk netán sarkon fordulna, az nem pusztán Mandzsúria elvesztését jelentené. Egészen Japán Meiji-kori határáig kellene visszavonulnunk. Hagyjuk, hogy a kormány és a katonai kormány és a vezérkar tegye azt, amit jónak lát, de a Guandong-hadsereg folytatja szent küldetését”.[19]
            A Japánnal való ellenállás kapcsán Jiang hatalmát Guomindangon belül is gyengítette a Guangdongban és Guangxiban a helyi hadurak támogatásával Nanjinggal szembenálló Guomindang frakció. A mandzsúriai Guandong-hadsereg tisztában volt a Guomindang megosztottságával, s e tény felgyorsította a Mandzsúria elfoglalására irányuló tervezetek elfogadását: a japán vezetés a „mandzsúriai japán érdekek megvédése” mellett döntött. A Népszövetség ítéletének elkerülése végett került sor a provokáló akciókra, a mandzsúriai vasútvonal elleni színlelt támadásra, melyre válaszul a japán haderő „védekező háborút” indíthatott.[20]
Az 1931 tavaszán elkészült tervezet a szeptemberre előkészített bombamerénylet végrehajtását. Augusztus 17-én viszont Nakamura Shintaro, egy Mandzsúriában katonai hivatalnok haláláról számoltak be a hírek. A Guandong hadsereg első ízben ragadta meg a lehetőséget, és állított fel követeléseket Japán számára – az eset kivizsgálása, bocsánatkérés, jóvátétel, s további vasútvonalak létesítése Mandzsúrián belül – melyeket a szigetországi kormányzatnak, és a konfliktuskerülő Shideharának is nolens-volens el kellett ismernie. A Nakamura-incidenst követően a japán publikum a mandzsúriai helyzet azonnali megoldását követelte, melyre a mukdeni incidens formájában jelentkezett.[21] 1931. szeptember 18-án végrehajtották a bombarobbantást a mandzsúriai vasútvonalon, mire a japán csapatok megszállták a vasútvonal mentén elhelyezkedő városokat. 1932 januárjára egész Mandzsúriát okkupálta a japán haderő, majd március 9-én megszületett Mandzsukou japán bábállam.[22]
            Kortárs diplomaták szerint a belső harcokkal küszködő, s az egységet megteremteni képtelen nanjingi-rezsimnek nem állt módjában visszautasítani a japán követeléseket. Számos külföldi diplomata és kereskedő egyetértett Japán azon kijelentéseivel, miszerint Kínát nem lehet egységes államként kezelni. Jóllehet a mandzsúriai incidens hatására Jiang felfügesztette a kommunista tanácsközpontok elleni hadjáratát, de nem óhajtott fegyveres konfliktusba bonyolódni a japánokkal. Kína a japán támadással szemben sem a külföldi hatalmaktól, sem a Népszövetségtől nem remélhetett támogatást. Az újonnan kikiáltott Mandzsukuot a japánok tömeges betelepítésével igyekeztek mielőbb birtokba venni.[23]
            A nyugati államok nyugtalansága tetten érhető a diplomáciai jelentésekben is: „amennyiben továbbra is Mandzsukuo léte fölött szemet hunyó politikát folytatunk,  még nagyobb előnyhöz juttathatja Japánt, mint amit már eddig kiaknázott a Távol-Keleten kialakult szituációból. Ha Mandzsukuo nem tartja magát a múltban meghatározott nemzetközi egyezményekhez, s a jövőben sem lesz kötelezve bármely nemzetközi megegyezés aláírására a fegyverkezésre, vagy az ópiumra vonatkozólag, úgy elfogatható kifogást biztosítunk Japán számára, hogy efféle paktumokhoz tartsa magát.”[24]
Mandzsúria elfoglalásával az addig csak fenyegetés képében jelentkező japán imperializmus valósággá vált, kivált annak ismeretében, hogy a japán haderő Kína további területeinek elfoglalására tör majd. Kínában a japán agresszió széleskörű társadalmi felháborodást eredményezett, melyek tömegtüntetések, sztrájkok, illetve a japán áruk további bojkottjában manifesztálódott: „Mandzsúria japánok általi okkupációja a kormányzó rend politikai katasztrófáját okozta, felébresztette és elszabadította a tömegek elégedetlenségét, mely számos forrásból táplálkozott. A nemzeti érzelmek és nemzeti érdekek sérelme mérhetetlen, s természetszerűleg a tehetetlen kormányt terheli a bűnbak szerepe. A társadalom vészharangot kongató elemei nem látják a „nem ellenálló” politika szükségességét. Csak a passzivitást, az érdektelenséget látják bosszús, gyanús szemeiken szemükön keresztül.”[25].

A Guomindang belpolitikai sajátosságai

            Mandzsukuo kikiáltását követően egészen a kínai-japán háború 1937-es kitöréséig a nanjingi kormány napirendjén a japánokkal való kapcsolat, valamint a kínai kommunistákkal való konfliktus volt napirenden. Jiang Jieshi a japánokkal való hatékony szembenálláshoz elkerülhetetlennek tartotta a belpolitikai egység megvalósítását, erre utal az alapelvül elfogadott „belső rendteremtés, majd külső ellenállás” (xian anwei, hou rangwai) politikája. „Mielőtt ellenállunk a külső ellenségnek, a belföldet kell pacifikálnunk, amely mindenekelőtt azt jelenti, hogy belsőleg kell egyesülnünk. Aztán mozgósíthatjuk az egész országot a termelésben és az oktatásban, hogy így biztos módon megszerezzük a japánokkal szembeni ellenállás képességét. Csak azután foglalkozhatunk az átfogó ellenállással. Csak ezen a ponton bízhatunk abban, hogy biztosíthatjuk a végső győzelmet.”[26]

            E politika helyessége széleskörű vitát eredményezett párton, a kormányon, valamint országszerte egyaránt. A kritikák a Japán irányában történő meghunyászkodásnak, legalábbis „nem-ellenállásnak” (bu dikang) bélyegezték. Hosszas béketárgyalásokat követően Jiang Shanghaiban lemondott pozíciójáról, és új kormány szerveződött Sun Ke irányítása alatt 1931 decemberében. Sun kormánya azonban rövidéletűnek bizonyult. Tekintély hiányában szenvedett, miként sem Jiang, sem a meghatározó shanghai-i burzsoázia támogatását nem tudhatta maga mögött, s végül összeomlott a folytatódó japán agresszió következtében 1932. január 28-án. Ez újabb kormány megalakításához vezetett, melyben Jiang Jieshi és Wang Jingwei meghatározó szerephez jutott.[27]
            Kettejük közül mind Kínában, mind a nyugaton Jiang Jieshit tartották a hatalom igazi birtokosának a kortársak is. Mindazonáltal Wang komoly szerepet játszott Jiang akaratának érvényesítésében a nanjingi kormányban, ezáltal a Generalisszimusz Japán-politikájának elfogadtatásában is egyúttal.[28]1932 januárjától 1935 decemberéig Wang Jingwei állt a Végrehajtó Bizottság (Xingzheng Yuan) elnökségi posztján, Luo Wengantól véve át azt - ki utóbbi szélsőséges japánellenességéről volt híres. Wang irányítása alatt volt a kormány végrehajtó szerve, különösen a külügyek területén. Jiang látszólagosan nem töltött be fontosabb pozíciót a harminchárom tagú Nemzeti Kormánytanácsban (guomin zhengfu weiyuanhui), hatalmát katonai szerepköréből nyerte, a Nemzeti Katonai ügyek bizottsága (junshi weiyuanhui) elnökekeként.
            Wang maga is Jiang Jieshihöz hasonlóan a Japánnal való bármely lehetséges konfrontáció elkerülése mellett volt. Nézeteikben azonban számos különbség adódott: Wang véleményében a külföldi hatalmak nem fognak a kínai-japán háborúba beleavatkozni, így segítséget sem várhatnak azoktól. Emellett a kínai kommunistákkal, illetve a Szovjetunióval való bármely kapcsolat merev elvetése mellett foglalt állást. Jiang, jóllehet maga is a kommunizmus elszánt ellensége volt, ám a politikai realitások függvényében nem tartotta kizártnak a Szovjetunióval, vagy akár a KKP-val való együttműködést a japánokkal vívott háborúban. S Wanggal ellentétben nem vetette el a nyugat lehetséges segítségnyújtásába való hitét.[29]

            Az 1932. február 6-án létrehozott Katonai ügyek bizottsága (junshi weiyuanhui) a nemzeti kormány legmagasabb katonai hatósága lett, Jiang Jieshi elnökletével, ki közvetlen fennhatósággal rendelkezett a hadsereg felett, a felelősség egyedül a hadművek végrehajtásában terhelte. A katonai költségvetést, kiképzést, kinevezéseket, s a bizottság rendelkezéseinek végrehajtását különböző kormányszerveken keresztül is elrendelhette. 1933-ban Jiang felállítatta a Katonai Ügyek Bizottságán belül a Személyi Kíséreti Hivatalt (shicong shi), mely a párt bizalmas ügyeinek, diplomáciai, hírszerzési és katonai információk kezelésére volt hivatott. Minden katonai és polgári ügy, tartományi adminisztráció az említett szervek irányítása alá tartozott. Jiang ekképpen a katonai parancsnokságon túl a polgári ügyek fölötti vezetéssel is rendelkezett: a Katonai Ügyek Bizottságnak s vezetőjének kezében több hatalom volt, mint ahogy azt esetleg a titulus sejteteti: Jaing Jieshinek meghatározó szerepe volt az ország Japán-politikájában is, és ez a politikai a hadsereg hathatós támogatása nélkül aligha lett volna tartható.[30]
            Noha Wang Jingwei került a Végrehajtó Bizottság élére, (emellett a Politikai Tanács tagja is volt) mégis korlátozott hatalommal rendelkezett, s bár részt vehetett a Katonai Ügyek Bizottságának ülésein, távol tartotta magát a bizottságtól. Ugyanígy a köztársaság pénzügyeinek kezelésében sem vett részt, mely fölött Jiang rokoni kötelékében tartozó Song Ziwen és Kong Xianxi, valamint a Jiang védnöksége alá tartozó Chen család (Chen Guofu, Chen Lifu) gyakorolta az irányítást. A külügyeket illetően sem juthatott hozzá Jiang hírszerzésének információihoz. Wang mindezek ellenére is rendelkezett bizonyos mozgástérrel, mivel a külországokkal való tárgyalásokat ő végezte a kormány külügyeinek felelős megbízottjaként. A Politikai Tanácson belül felállították a Külügyek Bizottságát, mely kifejezetten a Japánnal való diplomáciai kapcsolatokért felelt, s a Végrehajtó Bizottság elnökeként Wang is tagját, és döntéshozóját adta a kormányszervnek. Miként Jiang Jieshi gyakorta volt távol Nanjingtól, akaratának érvényesítésében Wang játszott legnagyobb szerepet: Jiang a kommunisták elleni hadjárataira koncentrálhatott, miközben a népszerűtlen Japán-politika lebonyolítása Wangot terhelte.[31]


A japánokkal való tárgyalások, 1932-1935

            Az 1930-as évek Kína-Japán viszonyát formáló fontosabb tárgyalások eredményeinek a shanghai-i egyezményt (1932), a Tanggu fegyverszünetet (1933), valamint a He-Umezu egyezményt (1935) tekinthetjük. Az 1931-ben a mandzsúriai incidenst követően a japán haditengerészeti erőket Shanghaiba vezényelték az erősödő japánellenes szerveződések elfojtására. 1932 januárjában atrocitások történtek kínai munkások és japán buddhista szerzetesek között, mely során egy szerzetes életét vesztette. Japán szélsőségesek, valamint a Guandong hadsereg azonmód megtorlást követelt, a japán haditengerészet fegyveres konfliktusba keveredett a helyi kínai alakulatokkal, a 19. hadsereggel. Jiang egyszerre szólított fel az ellenállásra való felkészülésre, illetve a japánokkal való tárgyalásra. Külügyminisztériumát utasítva békeajánlatot küldött a japán erőknek, január 29-én a nemzetközi negyed brit és amerikai képviselői közvetítésével megkezdődtek a béketárgyalások a kínai és japán fél között. Shanghai léte a koncessziókat élvező külföldiek számára is éppoly fontosnak bizonyult: „nem hunyhatunk szemet Kína utóbbi évi rossz kormányzása s népének szenvedései fölött (…), egy nemrégiben zajlott ülésen világosnak bizonyult, mily nehéz is most Kínának összeszednie magát, s így került javaslatnak egy tervezet, mely külföldi hatalmak segítségnyújtását tartalmazná. Nem csak egy külföldi szemszögéből beszélek, de éppen hogy egy kínaiéból. Ha Shanghai holnapra eltűnne a föld színéről, igen nagy problémát okozna valamennyi külföldi kormánynak, de Kína számára egyenesen végzetesnek számítana, miként Shanghai Kína állami bevételeinek legfőbb forrása, iparának s kereskedelmének idegrendszeri központja, s pénzügyeinek gerince.”[32]
            A kínai seregek szívós ellenállására, valamint a nyugati hatalmak ill. a Népszövetség nyomására Japán bejelentette a fegyverszünetet, s március. 24 – május. 5 között sor került a béketárgyalásokra. 1932 februárja és áprilisa között Jiang jóllehet kevés időt töltött Nanjingban, az ellenállási harcot és a béketárgyalásokat is ellenőrzése alatt tartotta. A tárgyalások pusztán a shanghai-i állapotokra vonatkoztak, s a mandzsúriai kérdést nem vetették fel. Wang befolyásának köszönhetően május 5-én a Politikai Tanács elfogadta Japán békefeltételeit: a kínai seregeknek ki kellett vonulnia a városból, míg Japán jelentős erőket állomásozhatott Shanghaiban.

            A shanghai-i béke nem vetett véget a japán expanziós törekvéseknek, a Guandong-hadsereg Japán pozícióinak további erősítését kívánta Észak-Kínában. 1933 januárjában a Guandong hadsereg megszerezte Shanhaiguan stratégiai átkelőhelyét a Nagy Falon, valamint okkupálta Rehe, Mandzsúriával határos tartományt. A területvesztésért Zhang Xueliangot tették felelőssé, a Katonai Bizottság beipingi szekciójában betöltött pozíciójáról lemondott. Máricusban a hírek jelentették Jiang Jieshi állásfoglalását, mely az előző esethez hasonlatosan a japán agresszióval való ellenállást határozta el, ugyanakkor nyitott a Tokyoval való tárgyalásokra is. A sorra kerülő béketárgyalásokon Jiang a tárgyalásokat vezető Huang Fu és He Yingqin számára utasításban adta, hogy Mandzsúria elszakításán kívül a Guomindang bármilyen japán feltételt képes elfogadni. Május 23-án ennek értelmében Huang elfogadta a japán békeszerződést, mely feltételeként a kínai csapatokat Beiping és Tianjin elhagyására kötelezték. Noha Jiang Jiangxiben tartózkodott a kommunisták ellen folytatott hadjáratán, folyamatos kapcsolatban volt Wang Jingeweijel Nanjingban, és Huang Fuval Beipingben. Jiang az egyezmények aláírással ellátott hitelesítésének elkerülését szabta meg Haung számára, tartva attól, hogy az eset kiderülését követően közfelháborodást válthat ki. Amennyiben ez nem áll módjukban, úgy feltételnek kötötte ki az egyezmény nem politikai, pusztán katonai voltát; a Japán által megszállt területeknek nyújtandó koncesszió megtagadását; valamint a tárgyalások során hozott rendelkezéseket csak a központi hatóságok ratifikálását. Május 30-án hoztak határozatot a Tanggu békéről, mely demilitarizált övezetet létesített a Nagy Fal mentén Észak-Kínában. A Tanggu békét, Huang Fut és He Yingqint komoly támadásokkal és kritikával illette a közvélemény, majd Wang a nemzethez intézett táviratában arról tájékoztatta az embereket, hogy pusztán a hadászati beavatkozásoknak véget vető katonai egyezmény lépett hatályba, s nem a nemzetet szuverenitását sérthető politikai megállapodás. Jiang és Wang Jingei együttműködéséből adódóan a béke elfogadásra került.


            1935 májusában a japán seregek két incidenst használtak ki az észak-kínai koncessziós területek növelése érdekében. A beipingi helytartósági területen feltűnő, egy bizonyos Sun Yongqin vezette „japánellenes gerilla alakulatok” csoportosulásának vádjával a japán haderő bevonult a városrészbe Sun üldözésének ürügyével. Ezzel egyidejűleg, két japán érdekeket szolgáló tianjini kínai újságírót gyilkoltak meg (helytálló bizonyítékok alapján a japán titkosszolgálat követte el), majd a japán kormány a kínai hatóságokat vonta felelősségre az esettel kapcsolatban. A helyzetet az ügyben érintett hivatalnokok leváltásával vélte megoldani a nanjingi kormányzat, mely nem elégíthette ki a japán követeléseket: a japánellenes tovább megmozdulások elkerülésére hivatkozva a Hebei tartományban állomásozó Guomindang seregek visszavonása képezte a japánok követelését. Jiang, a közfelháborodástól tartva kezdetben nem rendelte vissza a nemzeti seregeket, ám He Yingqin táviratban figyelmeztette, hogy ez esetben a japánok elfoglalják Beipinget és Tianjint: a Guomindang seregek ezért kivonultak. Mivel a japánok írásban is szerették volna a követeléseik elfogadásáról szóló határozatot kapni, Jiang viszont megtiltotta azt He Yingqinnek, mindössze egy rövid levélváltásra került sor, a japánok tianjini őrségének parancsnokával, Umezu Yoshijiroval, mely után az eset a He-Umezu megegyezésként vált ismertté.
            Jiang jóllehet személyesen nem vett részt a kínai-japán incidenseket követő tárgyalásokban a kommunisták ellen folytatott büntető hadjáratai miatt, a végső döntések mégis nevéhez fűzhetőek. A KKP elleni hadjáratokból adódó távollét miatt a japánokkal folytatott tárgyalásokban nagy szerepe volt Wang Jingweinek, ki ugyanakkor minden egyes lépésről tájékoztatta a Generalisszimuszt, kölcsönös támogatásban a japán agresszióval szemben mutatott kínai külpolitikai válaszreakció formálása, a Guomindangon belüli egység megteremtése a Wang-Jiang kooperáció sikeres működéséhez köthető.[33]
            1935. november 19-én, a Guomindang ötödik pártkongresszusán Jiang hangsúlyozta a Japánnal való megegyezések folytatására irányuló szándékát. A kínai-japán kapcsolatok alapvető szabályozásának (genben tiaozheng) címén, közvetlenül Tokyoval való tárgyalások útján kívánta Kína Japán-politikáját új utakra terelne. 1935-1936 végéig Jiang számos alkalommal találkozott japán nagykövetekkel,  fejlődést keresve a két ország kapcsolatában, a tárgyalások azonban a legfontosabb kérdéseket illetően zsákutcába torkollottak: Nanjing nem volt hajlandó a japánokkal való szövetségre lépésre a kommunisták ellenében, Tokyo pediglen képtelen volt Észak-Kína területi integritását garantálni. Jiang, miközben a japánokkal való megoldásokat kereste, titokban Moszkvával is felvette a kapcsolatot 1935 decemberében, mely némi reménnyel szolgált: Bogomolov nagykövet beleegyezését adta egy kölcsönös szovjet-kínai segítségnyújtási egyezménynek Japán ellenében. E fordulat ellenére Jiang a japánokkal való esetleges megegyezés lehetőségét továbbra sem vetette el, hiszen Moszkva a KKP-vel való kapcsolatai szintúgy veszélyt hordoztak a Nanjingi kormányzatra. A szovjet vezetés feltételezte is feltételezte, hogy Jiang pusztán a Japánnal folytatott tárgyalásokban szeretett volna jobb pozícióba kerülni. 1936 közepére a kínai-japán kapcsolatok ismét romlottak, így újból felmerült a Szovjetunióval való együttműködés, az 1937. július 7-én kitörő háború ellenben mégis véget vetett a kezdeményezésnek.[34]



Társadalmi ellenállás, japánellenes mozgalmak
           
            Jiang politikájának legfőbb ellenzői közé tartozott a diákság, kik hazafias szólamok mellett a Japánnal való ellenállás mellett agitáltak. Nem pusztán egyéni kimagasló szellemek voltak, ki passzív résztvevőként őrlődtek a politikai eseményekben, de remekül kihasználták az újonnan létrejövő szerveződések és demonstrációk adta lehetőségeket.  Az 1930-as évek japánellenes mozgalmai a japán támadásokra, illetve a Guomindang cselekvőképtelenségére adott válaszok is voltak egyben.[35] Az 1931. szeptember 18-i mandzsúriai vonatincidenst követően diákok válságtanácsba tömörültek, s japánellenes társaságokat alapítottak, ezreik követelték Nanjingban a nemzeti kormány és a guangdongi szeparatisták összefogását a japán agresszióval szemben. Jiang Jieshi bejelentette egy békítő beszéd tartását Shanghaiban, a diáktüntetések azonban folytatódtak. A shanghai-i Fudan Egyetem hallgatói december 8-án tartották általános gyűlésüket, tömörítve Shanghai egyetemeinek, valamint Nanjing és Beiping képviselőinek delegációját. A gyűlés végezetével a két várost képviselő delegációt támadás érte a shanghai-i Guomindang tagjai által, s a beipingi képviselet tagjait elhurcolták. Következő nap a diákok a városháza előtt gyűltek össze beipingi társak szabadon engedését s az akcióban részt vett Guomindang tagok megbüntetését követelve. A tüntetőket nem sikerült lecsillapítani, akik ezt követően a Goumindang székháza elé vonultak, a japánokkal való ellenállásra szólítottak, valamint a külügyminiszter Wang Zhengting lemondását követelték: a polgármesternek, Zhang Qunnek –  Jiang Jieshi hívének – kénytelen volt engednie a tüntetők követeléseinek.[36] Nanjingon és Shanghaion túl több nagyvárosban, így Beipingben is gyorsan reagáltak az új fejleményekre: tömegdemonstrációkkal tiltakoztak az ellenséges invázió ellen. A Qinghua egyetem diákjai a hadüzenet küldését sürgették, az ugyancsak beipingi Yanjing egyetembéli társaik a japán termékek teljes bojkottja mellett agitáltak, a katonai kiképzés elindítását követelték, továbbá a nanjingi kormány tudtára adták: „Yanjing minden férfija és nője készen áll a frontra, ha szükséges.”[37]
A Guomindang igyekezett azonban a különböző japánellenes társaságokat ellenőrzése alatt tartani: a Japán-Ellenálló Társaság (Kang-Ri hui) létrejöttét követően a helyi nemzeti kormánytagok álltak az élére, s a többi hasonló társaság korlátozására törekedtek. Miután a japánok megindították inváziójukat Zhangbei ellen 1932. január 28-án, s megkötötték a békeszerződést május 5-én, a különböző rendőrhatóságok számára az eddigieknél is fokozottabban kellett az erős japánellenes érzelmek elfojtására ügyelnie, a japán haderőnek nyújtandó esetleges casus belli elkerülése végett. A kínai kommunisták hamar kiaknázták a nemzeti kormány külső agresszor ellenében mutatott velleitását, s nagyszabású tüntetéseket szerveztek Jiang rendszere ellen. Egy évvel a mandzsúriai incidensre, 1932. szeptember 28-án a „lehetséges kommunista felkeléstől” való félelemben a shanghai-i Guomindang helytartóság rendőrerői a japán konzuli rendőrség jelentős támogatásával felvonulva azonban elejét vetette a megmozdulásoknak.[38]
A nanjingi kormánynak két lehetősége adódott: támogatja az ifjúsági mozgalmakat, miközben féken tartja azok vezetőségét, vagy teljes egészében korlátozza azokat. Utóbbi a fiatalabb generáció kormánytámogatásának elvesztését eredményezte volna, így az első alternatíva mellett döntöttek: utasításul adták az oktatási intézmények számára a katonai testnevelés bevezetését, tanárok vezetésével engedélyezték a diákgyűléseket. Az erős, megbízható diákszerveződések fontosnak bizonyultak a nanjingi vezetés számára, mindazonáltal a nacionalizmus terjedését nem lehetett kizárólag a kormány által ellenőrzött szerveződésekben szabályozni: a kormány engedélye nélkül is számos japánellenes társaságot alapítottak szerte az országban.[39]
Az újságírók közül Zuo Taofen, a köztársasági korszak egyik legsikeresebb zsurnalisztájának számít, ki Jiang Japán-politikája ellenzőjeként éles hangot adott kritikájának. A mandzsúriai japán inváziót követően az általa szerkesztett Shenghuo folyóiratban elítélte a kormány lépését:„nem akarunk efféle szégyentelen cselekedeteket, készülni akarunk a háborúra, s inkább meghalunk, mintsem megadjuk magunkat”. Az 1932-es shanghai-i csatát követően az ellenállásra buzdító, valamint a Guomindang megalkuvó politikáját támadó leveleket közölt a Shenghuo hasábjain; melynek eladásai japán-, és Nanjing-ellenessége miatt 150.000 példányszámra ugrottak kiadványonként, a legjobban eladott periodikává, s a Guomindang cenzúrájának céltáblájává válva ezzel.[40]A Shenghuo kiadója viszont Shanghai nemzetközi negyedében lokalizálódott, s de iure a kínai jog valamennyi kínai polgárra érvényes volt a külföldi hatóságok negyedeiben is, ám a valóságban csak az adott koncessziós rendőrségén keresztül lehetett letartóztatást véghezvinni. Zuo előnyéül szolgált továbbá, hogy a Guomindangon belül is igen nagy népszerűségnek örvendett, mi több Jiang legfőbb alvilági szövetségese, a Zöld Banda legerősebb vezetője, Du Yuesheng is a japán agresszió ellenében volt, a Shenghuo e körülmények között 1932 augusztusáig működhetett. Zuo 1933-ban belépett az újonnan szerveződő Tiltakozás az Emberi Jogokért ligába, mely keményen támadta a Guomindang rendszert, és mikor annak titkárát, Yang Quant halálos lövés érte 1933. június 18-án, Zuo is ráeszmélt: élte veszélyben forog. Barátai kérésére júliusban külföldre távozott, s csak 1935 augusztusában tért vissza. Távollétében a Shenghuo működését megakadályozták a nanjingi hatóságok.[41]

            A diákságon, valamit az újságírókon kívül számos kínai diplomata, politikus Jiang Japánnal való kompromisszumokra épülő politikájának hiábavalóságára hívta fel a figyelmet: Gu Weijun (Wellington Koo) és Yan Huiqing (W.W. Yen), a Népszövetség kínai delegációjának képviselői Japán északon való fokozatos térnyerése, 1933-ban Rehe okkupációját követően ugyancsak az ellenállást tanácsolta. Jianghoz intézett távirataikban a japánokkal szemben alkalmazandó lépéseket sorolták fel Nanjing számára: a japán árukkal szembeni embargó bevezetését, illetve a diplomáciai kapcsolatok megszakítását sürgették. A javaslatok folytatásában Yan elkészített egy memorandumot „A nemzetközi helyzet és a kínai-japán kapcsolatok”címmel, mely figyelmeztetett: a kínai ellenállás összeomlása, illetve érvelésében a japán követelések folyamatos kielégítése negatív irányban befolyásolhatja Kína nemzetközi helyzetét. Jiang Jieshi politikáját azonban nem befolyásolhatták a kínai diplomaták javaslatai. A Tanggu béke-megállapodást követően Jiang újfent a kínai újságírók és gondolkodók célpontja lett, a békét az „ostoba és gyáva” (yumei he qienuo) Külügyminisztérium szükségtelen lépésének vélték, mely semmi előnnyel nem rendelkezett Kína szempontjából.[42]
            Számos kínai gondolkodó elkerülhetetlennek hitte a Japánnal való háborút, s ehhez a modernizációt is szükségesnek tartották. A japánnak tett engedményekben, a fontos észak-kínai nyersanyaglelőhelyek átengedésében, s a kommunisták ellenében vívott polgárháborúban ugyanakkor helytelen politikát láttak. Jiang a Japánnal való háborút továbbra is öngyilkosságként értékelte: „Kína nincs abban a helyzetben, hogy eredményesen vegye fel a harcot Japánnal szemben, s a Japántól elszenvedett vereség olyannyira aláásná a kormány tekintélyét, hogy az végleg elvesztené hatalmát.”[43]
           1935-ben esélyhez jutottak a Jiang Japán-politikájával ellentétes nézeteket valló gondolkodók, akadémikusok: a kormány létrehozott egy új kabinetet Guomindangon kívüli, és néhány ellenzéki személyiséggel, amit az újságírók véleményében „a nemzetet érő krízist felismervén, elhatározták az egységfront létrehozását”. Az új kabinet politikai befolyása azonban erősen korlátozottnak bizonyult. A tanácsadók közül meghatározó szerepet játszó Jiang Tingfu újjáépítési programot, és a háborúra való felkészülést javasolta a Generalisszimusz számára, eredménytelenül. Jiang Jieshi maga is tisztában volt a belső reformok és a Japánnal való háború elkerülhetetlenségével, a diákok, újságírók és diplomaták reprezentálta közellenállás azonban az 1936-es xi’ani eseményekig képtelenek voltak hatékonyan befolyásolni a nanjingi-rezsim külpolitikáját.[44]
 Közellenállás alatt azonban korántsem a teljes kínai társadalmat kell értenünk. Példának okáért az 1930-as Tanggu fegyverszünetről az emberek többsége aligha értesült. Mindazonáltal a XX. század első évtizedeire tehető a kínai sajtó kibontakozása, s a nanjingi periódus alatt a lakosság 5-7 százaléka rendszeresen újságolvasónak tekinthető. A jól tájékozott, olvasó publikum pedig – mely elsősorban a partvidéki területeken, illetve az urbanizációs központoknál koncentrálódott – erőteljesen japánellenes érzületű volt. Jiang nyíltan konfliktuskerülő, megegyező politikája remek célpontot nyújtott mind katonai, mind civil ellenfelei számára: valamennyi ellenfele japánellenes hangokat hallatott, miközben Jiangot a Japánnal való kollaboráció vádjával támadták. Feng Yu Xiang hadúr – kinek hatalma megingott az északi-hadjáratot követően – megszervezte a Japánellenes Szövetségi Hadsereget. A fujinai ellenállók mozgalmának gerincét az 1932-es shanghai-i csatában, a japánokkal való hős szembenállásuk adta. A délnyugati vezetők Guangdongban, viszonylagos autonómiájuk korlátozása miatti félelemben ismételten a japánellenességhez nyúltak, ellenállásukat reprezentálva ezzel Nanjing számára. A kommunista propaganda Jiangxiben és az északnyugaton egyaránt a Japán elleni háborúra felszólító kiadványokat jelenített meg.[45]

            A Guomindang kormányzat - amennyire az lehetséges volt - kényesen ügyelt a kormány, illetve japánellenes hangok eltompítására. Erre az 1932-ben létrejött Kékingesek Társasága, a Guomindang „féltitkos” pártszerveződése egészen 1938-as fennállásáig szolgált leghatékonyabban, s győzte meg a közvéleményt – ha kellett erőszakkal – a kormány politikájának, az „annei, rangwai” helyességéről.[46] 1934-re Guomindang tiltás alá vett 149 könyvkiadványt, és 76 periodika engedélyét felfüggesztette. 1935 júniusától minden kiadónak kötelező vált egy másolatot átnyújtania az erre a célra létrehozott vizsgálóbizottság számára, mielőtt a nyomdába kerülhettek volna. A Guomindang-, ill. japánellenes kiadványok számát drasztikusan csökkentve ezzel.[47] Kína nemzetközileg elfogadott vezetőjeként nem léphetett rá a japánellenes politikára anélkül, hogy az a Tokyoval szembeni provokációval ne járt volna együtt. A nanjingi kormány logikája viszont aligha volt képes kielégíteni a kínai tömegeket. A japánok célkitűzései sem voltak egységesek, így Jiang szerteágazó japán követelések, s fokozódó nemzeti elégedetlenség kereszttüzében találta magát kínai és japán szemszögből is. Egyedül a xi’ani incidens, a Japánnal való szembefordulás elfogadása tehette ismét népszerű nemzeti vezetővé, mely egyúttal a szigetországgal való hadiállapot nyilvános beálltát is magával vonta.

A xi’ani incidens – egységfront a japánok ellen, 1936


            Az 1936-os év a modern kínai történelemben sorsdöntőnek bizonyult. Az 1931 óta tartó japán előrenyomulás már a Nagy Falon túl érte Kínát. A nemzeti krízis áthatotta az országot, s még a Guomindangon belül is megjelentek a nemzetei egységre szólító hangok a japán agresszió ellenében. Az üldözött Vörös Hadsereg a „hosszú menetelést” követően meggyőzően volt képes állítani: készen áll a japánok elleni harcra. Követelésük a nemzeti egységfrontra a lakosság széles körének támogatást is élvezte egyszersmind. Jiang elgondolásában még két évre lett volna szüksége hadseregének felkészítésére a Japánnal való totális háborúra. Ezen túl nyilvánvaló volt, hogy Japán csatlakozása az antikomintern paktumba elkerülhetetlenül harcba sodorja majd a Szovjetunióval, ám a xi’ani események nem adtak időt ennek kivárására.[48]
            1936. december 4-én Jiang Xi’anba érkezett, miután parancsára nem kapott választ Zhang Xueliangtól, ám a látogatás nem várt fordulat következett: Zhang Xueliang, s Yang Hucheng[49]közölték: már felvették a kapcsolatot a kommunisták képviselőivel, és elhatározták a polgárháború befejezését, illetve a Japán elleni egységfront létrehozását. Miután egy héttel később Jiang Zhang leváltásáról, s a kommunisták elleni hadjárat folytatásáról adott ki parancsot, december 12-én a tábornokok elhatározták az ország megmentésére tett katonai akció (bingjiang) indítását, s foglyul ejtve Jiangot és főbb tisztjeit, majd egy nyolc pontos követelést állítottak ki a japán agresszióval szembeni ellenállásról, a „nemzeti felszabadításról”. Noha a követelésekkel mindenki egyetértett, az ország közvéleménye aggodalommal követte a xi’ani eseményeket: joggal lehetett tartani attól, hogy nem a japán agresszióval szembeni összefogást, de éppen a megosztottság fokozását fogja majd eredményezni. Erre utalt többek között az is, hogy a japánbarát elemek megerősödése volt megfigyelhető a Guomindangon belül. Ennek ellenére Jiang letartóztatása békésen végződött tizenhárom napra szabadon engedése után, elsősorban Moszkva közbenjárásának köszönhetően.[50] Noha a tárgyalásokat követően Jiang pusztán szóbeli ígéretét adta a polgárháború befejezésének, illetve a japánellenes honvédő harc bejelentésére, a xi’ani incidens immáron elkerülhetetlenné tette a Japánnal való háborút.[51] „A mostanra elhíresült xi’ani incidens alapjaiban világított rá Jiang koncepciójának gyengeségére, s megváltoztatta a kínai történelem menetét. Modernségében és erejében, fegyelmezettségében Jiang hadserege az ő elképzeléseihez közelít; gyengeségét az ehhez szükséges széles és mély politikai talapzat hiánya adja. A xi’ani incidens bebizonyította: ma nincs olyan hadsereg Kínában, mely erősebb volna annak szerves kötődésénél az emberek politikai, gazdasági és társadalmi életéhez. Xi’an után, a politikai hatalom bázisának azonnali szélesítése ölt testet a jelenlegi, elkerülhetetlen harcokban.”[52]Jiang Jieshi immáron kénytelen volt reagálni az elmúlt években elfojtani kívánt nacionalista hangulatra, mely a nyilvánvaló japán offenzíva hatására minden eddiginél határozottabb ellenállást sürgetett a nemzeti létet fenyegető veszéllyel szemben.
           
Az elkerülhetetlen háború, 1937


            Jiang Jieshi Nanjingba érkezte után „az épségben való visszatértét követő grandiózus demonstráció nem pusztán személyének ünneplését, de az emberek valódi követelését a polgárháború befejezéséről, a Japán elleni egységes ellenállást jelentette. Jiang nagyon jól tudta ezt, s tudta azt is, egy ismételt büntetőhadjárat a kommunisták ellen népszerűségének teljes elvesztésével járna”[53]Ennek ellenére 1937 februárjában, a Guomindang Központi Bizottságának ülésén visszautasításra került az egységfront, és újfent a kommunisták veszélyének hajtogatása került előtérbe. Több tanácstag még mindig hitt a Japánnal való kooperáció lehetséges voltában, mely a kommunistákkal szemben Kína szuverenitásának útját biztosította elképzelésükben. Jiang viszont elrendelte a távközlési szolgáltatások, valamint a kereskedelem újraindítását a KKP kezén lévő északnyugati területeken. Jiang immáron a Japánnal való nyílt összeütközésre készült, amihez égető szükség volt a nemzeti egységre. Jiang hitte, amennyiben egy éven belül sikeres ellenállást képes a japánok ellenében felmutatni, úgy lehetősége lesz a kommunisták ellen fordulni, s felszámolni azokat egyszersmind. Jiang német katonai tanácsadója, Alexander fon Faulkenhausen tábornok véleményében a Guomindang hadserege immáron felkészült, hogy a Nagy Falon túlra üldözze a japán csapatokat. Elsősorban a tengerparti területek, valamint a Jangce-völgyének védelmét javasolta a Generalisszimusz számára.[54]
            1937 márciusában Jiang a központi hadsereg alakulatait küldte Beipingbe és Tianjinbe, melyet a totális háború felgyorsítását sürgető lépésnek szántak. Jiang tisztában volt a modern fegyverarzenál erejével, mellyel japán földön, vízen, és levegőben egyaránt rendelkezett, de elérkezettnek látta az idő a háború kezdetére. Tetőző társadalmi támogatottsága – nem pusztán személyét és a kormányt, de a Japán elleni fegyveres ellenállás megkezdését éltető nemzeti támogatás meggyőzően hathatott rá. Júniusban Jiang egy félhivatalos Guomindang delegációt indított útra a KKP vörös területeire, japánellenes beszédekre utasítván őket, miközben a Kékingesek Társasága új megbízatást kapván a Japán melletti elemek elhallgattatására lett utasítva.[55]

            A Kína elleni háború tulajdonképpen végig hadüzenet nélkül folyt, a totális háború viszont csak 1937. július 7-én vette kezdetét. A Beipingtől mintegy tíz kilométerre fekvő Marco Polo hídnál a kínai 29. hadsereg fegyveres konfliktusba került az ott állomásozó japán erőkkel, mely a nyílt háború nyitányát jelentette. Jiang elrendelte az általános mozgósítást, a háborúra való készülést. Amikor július 12-én a japán alakulatok megérkeztek Tianjinbe, Jiang Jieshi táviratban adta a 19. hadsereg tudtára a Japánnak szóló hadüzenet deklarálását, s ezzel hivatalosan is kezdetét vette a kínai-japán háború.
            Jiang Jieshi 1937-ig volt képes a Japánnal szembeni kompromisszumos politikájának fenntartására. Diktatórikus eszközeivel politikájának ellenzőit elnémította, s a diáktüntetésektől újságírói tiltakozásig, akadémikusok szerepvállalásáig terjedő társadalmi ellenállás sem volt képes Japán-politikájának megváltoztatásában. 1928-tól, a nanjingi-rezsim első japánokkal való fegyveres konfliktusától kezdve mindannyiszor a japán haderővel való konfrontáció elkerülése mellett döntött. S jóllehet a rezsim évei alatt a hadsereg modernizálására tett lépések már lényegesen jobb pozícióba juttatták volna Kínát Japánnal szemben - ami nem csoda: a fejlesztésére szánt összeg emésztette fel a kormányzat forrásainak tekintélyes részét, és határozta meg a költségvetést az 1928-1937 közötti évtizedben - mégis úgy vélte, Kína nem elég felkészült.[56]
            Jiang politikájának egyik legfőbb kritikáját ekképp a japánokkal való megalkuvás képzi. Jiang feljegyzéseiben, visszaemlékezéseiben ugyanakkor mélyen megalázónak tartotta a japánoktól elszenvedni kénytelen területveszteségeket, s békefeltételeket. Nyilvános beszédeiben, illetve a tárgyalásokat folytató diplomatáknak adott utasításaiból kitűnik, hogy nem mondott le végleg Mandzsúria visszaszerzéséről az elvesztését követő években sem. A japánokkal való kompromisszum elutasítását bizonyítja Beiping és Tianjin területi egységének megőrzésére tett lépései, az ellenállás azonban lehetetlennek bizonyult. A japánokkal való hatékony szembenálláshoz Kína területi és adminisztratív egységének megőrzését vélte elsődlegesnek, mely alatt mindenekelőtt a Kínai Kommunista Párt által ellenőrzés alatt tartott területek felszámolását értette, s Japánnal szembeni taktikáját addig az engedmények, és az időhúzás képezte.
            A nanjingi kormány kapituláns politikája az előrenyomuló japán hadsereggel szemben, valamint a Vörös Hadsereg és a paraszti milíciák hazafias fellépése végül a kommunisták mellett sorakoztatta fel az elégedetlen embertömegeket. A Guomindang erőfeszítései az új polgári rend létrehozására, valamint a baloldal elfojtására, miközben mintegy tehetetlen alávetéssel éltek a japán imperializmussal szemben, a közmorál elégedetlenségét, társadalmi zavart, és politikai ellenállást eredményezett.
            Jiang nézetei azonban változatlanok maradtak: hitte, hogy Kína populációjában, forrásaiban, kiterjedésében, történelmében és kultúrájában egyaránt Japán fölött áll, s így az ország teljes elfoglalása lehetetlenné válik.


[1] 1928: Jinan-incidens, 1931: mukdeni-incidens, 1932: shanghai-i csata, 1933: a megalázó Tanggu-béke, 1935: He-Umezu megegyezés, 1937: a háború kitörése 
[2] Parks M. Coble, Jr.: Chiang Kai-shek and the Anti-Japanese Movement in China: Zou Tao-fen and the National Salvation Association, 1931-1937. The Journal of Asian Studies. 44. évf. 2. sz. 1985. 293.p.
[3] Akira Iriye: After Imperialism. The Search for a New Order int he Far East, 1921-1931. Cambridge, 1965. 195.p
[4] Akira Iriye: Chang Hsueh-Liang and the Japanese. The Journal of Asian Studies. 20.évf. 1.sz. 1960. 35.p.
[5] Uo. 38.p.
[6] Uo. 42.p.
[7] A korábbi, 1927-es nanjingi incidensért - mely során külföldi konzulátusok ellen, az „anti-imperializmus” jegyében indítottak Guomindang csapatok támadásokat -  He Yaozut tették felelőssé.
[8] Akira Iriye: i.m. 201.p.
[9] Jay Taylor: The Generalissimo. Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Cambridge, 2009. 82.p.
[10] 1932-től az 1940-es évek közepéig a miniszterelnöki posztot csak nyugalmazott katonatisztek, vagy a hadsereg által alkalmasnak vélt főrendű személyek tölthették be.
[11] Ian Nish: An Overview of Relations Between China and Japan, 1895-1945. The China Quartely. 124. sz. China and Japan, History, Trends and Prospects. 1990. 613.p.
[12] John J. Stephan: The Tanaka Memorial (1927): Authentic or Spurious? Modern Asian Studies. 7. évf. 4.sz. 1973. 736.p.
[13] Joshua A. Fogel: „Shanghai-Japan”: The Japanese Resident’s Association of Shanghai. The Journal of Asian Studies. 59. évf. 4.sz. 2000. 932.p.
[14] Memorandum on Chinese Boycott of Japanese Goods. (Insitute of Pacific Relations, American Council). 1932. március 4.
[15] Japán nagyrészt textíliákkal fizetett az importált nyersanyagokért.
[16] Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006. 579.p.
[17] Donald A. Jordan: The Place of Chinese Disunity in Japanese Army Strategy during 1931. The China Quartely. 109. sz. 1987. 44.p.
[18] Conrad Totman: i.m. 509.p.
[19] Uo.580.p.
[20] Y. Tak Matsusaka: Japan’s South Manchuria Railway Company in the Northeast China, 1906-34. In:Bruce A. Elleman, Stephen Kotkin (szerk.): Manchurian Railways and the Opening of China. An International History. New York, 2010. 50.p.
[21] Daniel B. Ramsdell: The Nakamura Incident and the Japanese Foreign Office. The Journal of Asian Studies. 25. évf. 1.sz. 1965. 59.p.
[22] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Bp., 1983. 314. p.
[23] Az inváziót megelőzőleg is mintegy 230.000 japán élt Mandzsúriában.
[24] Frederich A. Middlebush: International Affairs: The Effect of Non-Recognition of Manchukuo. The Americal Political Science Review. 28. évf. 4.sz. 1934. 683.p.
[25] M.S. Bates: Toward an Understanding of Chinese Politics: 1931-1932. Public Affairs. 5. évf. 3.sz. 1932. 225.p.
[26] Jordán Gyula: A „fasizmus” kérdéséhez a Kuomintang Kínában. A Kékingesek Társasága. Múltunk. 49. éfv. 2.sz. 2004. 94.p.
[27] Brian G. Martin: The Shanghai Green Gang. Politics and Organized Crime 1919-1937. Los Angeles, 1996. 150.p.
[28] So Wai Chor: The Making of the Guomindang’s Japan Policy, 1932-1937: The Roles of Chiang Kai-shek and Wang Jingwei. Modern China. 28. évf. 2.sz. 2002. 214.p.
[29] So Wai Chor: i.m. 175.p.
[30] Uo. 218.p.
[31] Uo. 221.p.
[32] O.M. Green: The Shanghai Crisis.  International Affairs (Royal Institute of International Affairs, 1931-1939), 11. évf. 2.sz. 1932.157.p
[33] So Wai Chor: The Origins of the ’Wang-Chiang Cooperation’ in 1932. Modern Asian Studeis. 25. évf. 1.sz. 1991. 176.p.
[34] So Wai Chor: The Making of the Guomindang’s Japan Policy, 1932-1937: The Roles of Chiang Kai-shek and Wang Jingwei. Modern China. 28. évf. 2.sz. 2002. 242.p.
[35] Jeffrey Wasserstorm, Liu Xinyong: Student Protest and Student Life: Shanghai, 1919-1949.  Social History. 14.évf. 1.sz. 1989. 3.p.
[36] Frederic Wakeman Jr.: A Revisionist View of the Nanjing Decade: Confician Fascism. The China Quarterly. 150.sz. 1997. 404.p.
[37] John Israel: Student Naitonalism in China, 1927-1937. Stanford, 1966. 48.p.
[38] Frederic Wakeman Jr.:Licensing Leisure: The Chinese Nationalist’s Attempt to Regulate Shanghai, 1927-1949. The Journal of Asian Studies. 54. évf. 1. sz. 1995. 31.p.
[39] John Israel: i.m. 50.p.
[40] Parks M. Coble, Jr.: Chiang Kai-shek and the Anti-Japanese Movement in China: Zou Tao-fen and the National Salvation Association, 1931-1937. The Journal of Asian Studies. 44. évf. 2. sz. 1985. 296.p.
[41] Parks M. Coble, Jr.: i.m. 297.p.
[42] Stephen G. Craft: Opponents of Appeasement: Western-Educated Chinese Diplomats and Intellectuals and Sino-Japan Realtions, 1932-1937.  Modern Asian Studies. 35.évf. 1.sz. 2001. 200.p.
[43] Uo. 205.p.
[44] Stephen G. Craft: i.m. 212.p.
[45] Uo. 294.p.
[46] Xu Youwei, Philip Billingsley: Behind the Scenes of the Xi’an Incident: The Case of the Lixingshe. The China Quartely. 154.sz. 1998. 286.p.
[47] Frederic Wakeman Jr.:Licensing Leisure: The Chinese Nationalist’s Attempt to Regulate Shanghai, 1927-1949.  The Journal of Asian Studies. 54. évf. 1. sz. 1995. 33.p.
[48] Jay Taylor: i.m.: 132.p.
[49] A Guomindang 17. Hadseregének parancsnoka.
[50] Jay Taylor: i.m.:129.p.
[51] Xu Youwei, Philip Billingsley: i.m. 284.p.
[52] Edgar Snow: China’s Fighting Generalissimo. Foreign Affairs. 16. évf. 4.sz. 1938. 618.p.
[53] Edgar Snow: Red Star Over China. London, 1937. 434.p.
[54] Jay Taylor: i.m.:143.p.
[55] Uo.:144.p.
[56] Douglas S. Paauw: The Kuomintang and Economic Stagnation 1928-1937. The Journal of Asian Studies. 16. évf. 2. sz. 1957. 215.p. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

百度一下,你就知道!

A számítógépes nyelvészet blog kezdeményezése kapcsán született az alábbi poszt:

Bǎi​dù yī​xià, nǐ jiù zhī​dào! (百度一下,你就知道!) –vagyis „Baidu-zz egy kicsit, és máris megtudod!- szól a Baidu - Bǎidù (百度) - 2000 januárja óta jegyzett pekingi központú, vezető kínai keresőportál szlogenje. Az Alexa Internet, Inc., az internetes oldalak forgalmának megbecsülése és rangsorolása alapján 2011 júniusában összesítésben a Baidu 6. helyen végzett, ami nem meglepő – pusztán a kínai internetfelhasználók rohamosan növekvő számából adódóan sem, mely mára kalkulációk szerint a négyszázötvenmilliót is meghaladta. A Baidu Kína vezető internetes keresőmotorja, a Google kivonulását követően folyamatosan növekvő piaci részesedéssel rendelkezik, 2011. márciusi adatok szerint már 75,5%-os dominanciával.
Számos szolgáltatással bír, ezek közül a legfontosabb a kínai nyelvű keresőmotor, mely által weblapokra, képekre, videókra kereshetünk rá. Néhány adatot tekintve a Baidu 740 millió weboldal, 80 millió kép, és köz…

A kínai írásjegyek

A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子), Lǚ​shì​ Chūn​qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazottak régi írás…

上网了没有?

Szakszemináriumi matéria, a kínai internetes nyelvhasználatból.

When the society changes, language as a sign that the society will also undergo transformation. The digital age in China is the beginning of computer-mediated communication, and recent dramatic social, economic, and political changes that have taken place in China should lead to a change in the Chinese language as well.
The computer-mediated communication (CMC) has become increasingly widespread throughout the world, thanks to the rapid development of the computer technology. In mainland China, since the Internet service started in 1994, it has been developing very quickly. As early as October 1997 there were around six hundred and twenty thousand Chinese netizens. And approximately thirty hundred thousand computers were connected with the Internet.
In January 2007 there were approximately 137 million netizens in mainland China. Around 59 million computers were connected with the Internet. And China had about 843 thousan…

Japán folklór vol. 7 - Baku, az álomfaló

A soron következő japán folklór epizód különös entitása, melyet megvizsgálunk nem más mint a baku (獏 / 貘), mely természetfölötti lény elsődleges tevékenysége az álmok, pontosabban a lidércálmok felfalása. A legenda szerint mikor az istenségek úgy nagyjából végeztek az állatok teremtésével, kimaradt némi massza, amiből összegyúrták a bakut, ami, nos, külsején is visszatükröződik. A korabeli ábrázolások alapján - igaz, erősen stilizáltan - bár némiképp emlékeztet a tapírra, a mai japán nyelvben pediglen baku kanjija (獏, kínaiban ) egyszerre vonatkozik az álomevő entitásra, illetve a tapír (Tapiridae) állatani elnevezése is. (És ezzel nincs egyedül, hisz gondoljunk csak a kirinre (麒麟), mely a mai japánban egyszerre jelent zsiráfot, valamint vonatkozik a kínai kiméra-szerű csodás patás állatra is, mely a közkedvelt sörünk címerén is szerepel.) Na de visszatérve a bakura, melynek alakja is a kínai folklórban gyökerezik, egyes nézetek szerint első említése a A hegyek és tengerek könyvében

ギャル文字

Nagy érdeklődéssel szoktam követni a különböző kínai online neológusok alapvetően cukiságban fogant nyelvtorzításait, vagy nyelvújításait, ahogy tetszik. Persze nem pusztán a kínaiban működik a dolog, nem is kell messzire menni, a japán gyaru közösség is megalkotta a maga sajátos online nyelvezetét (gyaru-moji, ギャル文字, vagy viccesebb elnevezésben 下手文字 - "béna írásjegyek) , mely a Taiwanból eredeztethető marslakónyelv példáját követi: a fiatal városi lánykák a 2000-es évek elejétől kezdődően, majd valahol 2005-ben a népszerűsége tetőfokán egyes kana karakterek helyett azokhoz hasonló, de nem egyező írásjegyeket/különböző egyéb karaktereket/más ábécékből kölcsönzött betűket, etc. használtak előszeretettel gondolataik esetlegesen hosszú műkörömmel való levéséséhez; így kerülhet a megszokott hiragana/katakana karakterek helyére man'yōgana, kínaiírásjegyek, cirill betűk, stb. Pár példa: 

禾ム→ 私
ネ申 → 神
木木 → 林
才(よчoぅ → おはよう / ぉレ£∋ぅ⊇〃±〃レヽма£→ おはようございます→ jó reggelt
尓o ヶ 毛 ω → ポケモン →…

A japán vonatokról

"Japánban a vonatok olyan elbaszottul fejlettek, hogy hangsebességgel közlekednek és androidok irányítják őket, soha a büdös életbe nem késnek. Optimusz fővezérben tótágast áll a genitális szerelem a japán csodát szemlélve: hejj de high-tech vagy bébi" - hallhatjuk a Blikk tudósítóját Tokióból. 
Köztudottan sok van, mi csodálatos, ezek egyike pediglen az a bizonyos japán vonat. Amiről bizonyára a fentebbi fantazmagóriáink vannak, s mi több furtonfurt visszaöklendezi magát a toposz, hogy a japán közlekedési miniszter lemond, ha egy percet késik a vonat, et cetera.

Nos, amire te gondolsz, az nagy valószínűséggel a shinkansen, ami valóban egy módfelett előrehaladott jószág, azonban a japán fővárosban élve a napi ingázásban aligha találkozni vele. Közlekedni vele pedig, még annyira se. A magam részéről két vonalat használok a mindennapi közlekedésben, a Den-en-toshit (田園都市線) s a Yamanotét (山の手線), így pusztán e kettőről van tapasztalatom, ám elöljáróban annyit, hogy felejtsük el…

七夕节- 牛郎织女

Qī​xī​jié (七夕节), a "hetek éjjele" Kína (valamint Japán [Tanabata 七夕], Korea, Vietnam) legromantikusabb napja, mondhatni a "kelet-ázsiai Valentin nap"[olykor pusztán kínai Valentin napként nevezik, de mivel más kultúrákban is éppúgy fontos, kár lenne kisajátítani] a kínai kalendárium hetedik holdhónapjának hetedik napjára esik(mely idén augusztus 6-a), mikor az Altair és a Vega csillag a legmagasabban van az égen, melyhez egy több variánsban ismert szerelmi történet köthető:

történt, hogy a fiatal marhapásztor - Niú Láng (牛郎) szemet vetett a gyönyörűséges szövőlányra -Zhī Nǚ-re (织女), az Ég úrnőjének hetedik leányára, aki kiszökött a szúette Égből a Földre kikapcsolódás képen, és botor módon rögvest meg is házasodott Niú Láng-gal az Égi úrnő tudta, s beleegyezése nélkül. Hatalmas boldogságban, és meghitt harmóniában éltek, két gyerkőc is született, ám Xī Wáng Mŭ (西王母) ("Nyugati anyakirályné") rájött, hogy a tündérleány (és halhatatlan) Zhī Nǚ a halandó Niú…

サムライ言葉

"Szamuráj-go" (サムライ語), régies kifejezésformák a japánban, a tofugu blogról, némileg kiegészítve azt. 
ありがとう → かたじけない [忝い / 辱い] → köszönöm. Az írásjegyek megszégyenülést, sérelmet jelentenek, ezzel a terminussal korábban azt fejezték ki, hogy a rendkívüli előny miatt, amit kaptunk, szégyelljük magunkat, és meg vagyunk sértve, mivelhogy nem vagyunk méltóak a kapott jó cselekedetre (s elismerjük szégyenünket (恥  [はじ]) az on - 恩 (おん) kapása miatt. Ergo egy feudális harctéren a szamuráj, akit sértetlenül engedtek el a hatóságok, azt is mondhatta: かたじけない, ami kb. azt jelentette, hogy: "megszégyenültem, hogy elfogadom ezt az ont; nem helyénvaló, hogy ilyen megalázkodó helyzetbe kerüljek; sajnálom; alázatosan köszönöm". 
~でござる 「ある」「いる」 「です」の尊敬語 → aru, iru, desu tiszteleti formában/archaizáló formában 
mellékneveknél a しい végződés しゅう-ra változik régies formában, s csak a ございます forma követheti: 
楽しゅうございます → vidám 美しゅうございます → szép, gyönyörű 寂しゅうございます → magányos  悲しゅうございます → sz…