1945. március 9-10. éjszakája: Tōkyō bombázása

A hónap elején volt nyolcvanadik évfordulója annak, hogy 1945. március 9-10. éjszakáján az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje (USAAF) olyan pusztító tűzbombázást hajtott végre Tōkyō ellen, amelyet gyakran a történelem egyik legpusztítóbb háborús cselekményeként emlegetnek, még pusztítóbbnak, mint a drezdai, hiroshimai vagy nagasakai bombázásokat, már ami a közvetlen bombázásban elhunytak számát illetni. Jóllehet a pontos halálozási szám nem ismert, konzervatív becslések szerint a gyújtóbombák által okozott tűzvihar legalább 80 000, de vélhetően 100 000 fölötti áldozatot követelt egyetlen éjszaka alatt, és mintegy körülbelül egymillió ember maradt hajléktalan. 

A Britannica szerint a japánok ezt a támadást később "A Fekete Hó Éjszakájának” nevezték (黒い雪の夜), de erre japánul semmilyen utalást nem találtam. Az amerikai hadsereg ezt az akciót Operation Meetinghouse (Találkozóház Hadművelet) néven kódolta, míg Japánban egyszerűen a tōkyōi Nagy Légitámadásként (東京大空襲, Tōkyō dai-kūshū) ismert. Ezen támadás során 279 Boeing B-29 Superfortress nehézbombázóból ledobott bombák Kelet-Tōkyō nagy részét porig égették. A japán légvédelmi és polgári védekezési rendszerek nagyrészt hatástalannak bizonyultak, bár az amerikai erők is némi veszteséget szenvedtek, összesen 14 repülőgép és 96 légi személyzet veszett oda részükről.

A japán főváros bombázása ezen ominózus estén abból a szempontból volt igazán sokkoló a fővárosi lakosság számára, hogy a korábbi amerikai légitámadások nem voltak igazán hatékonyak... Az első légitámadás Tōkyō ellen az ún. Doolittle-rajtaütés volt 1942. április 18-án, de viszonylag csekély károkat okozott.

1944 júniusában az amerikai XX. Bombázóparancsnokság (20th Bomber Command) B-29 Superfortress bombázókkal megkezdte Japán bombázását Kínából (főként Chengdu környékéről). Ezeket a műveleteket az ún. "Matterhorn hadművelet" (Operation Matterhorn) részeként hajtották végre. A hatótávolság korlátozottsága és az ellátási problémák miatt Tōkyō ekkor még nem volt elérhető célpont, csak délebbre fekvő japán ipari létesítmények (például Mandzsúria, Tajvan vagy a japán szigetcsoport déli részei).

Ez 1944 októberében változott meg, amikor a XXI. Bombázóparancsnokság B-29-esei áthelyezkedtek a Mariana-szigetekre, (Saipan, Tinian és Guam), amit korábban az amerikai hadsereg foglalt el. Ezek a szigetek már elég közel voltak Japánhoz ahhoz, hogy lehetővé tegyék Tōkyō és más nagyvárosok folyamatos bombázását.

B-29 Superfortress

A B-29 volt az egyik legfejlettebb bombázó a háború végén, és az egyik legismertebb gép, amelyet a Csendes-óceáni hadszíntéren, különösen Japán bombázásában alkalmaztak. Képes volt elérni akár 8 000 km-es hatótávolságot, ami lehetővé tette a csendes-óceáni térség távoli célpontjainak támadását is. 

Az első B-29-es repülés Tōkyō felett 1944. november 1-jén történt, amikor egy felderítő repülőgép ipari létesítményekről és városrészekről készített fényképeket a város nyugati részén. A későbbi felderítő repülések során Tōkyō további területeit is fényképezték, és ezeket az anyagokat használták fel az 1945. március 10-i támadás és más városi bombázások megtervezéséhez.

A B-29-esek első támadása Tōkyō ellen 1944. november 24-én történt. A célpont egy repülőgéphajtómű-gyár volt (apropó másik repülőgépgyár esete, de lásd ezt a bejegyzést) a város peremén, de az okozott károk ezúttal is minimálisak voltak. A bombázó támadásokat a Csendes-óceáni hadszíntéren kezdetben ugyanazon elvek szerint végezték, mint az amerikai műveleteket Európában: magas magasságban, nappali időszakban ipari és katonai célpontok ellen. 

A XXI. Bombázóparancsnokság is több efféle precíziós bombázást hajtott végre Tōkyō és más városok ellen rombolóbombákkal, de ezek az akciók többnyire sikertelenek voltak az időjárási viszonyok és a B-29-esek műszaki problémái miatt. Ezek a kudarcok 1945 januárjában az egység parancsnokának leváltásához vezettek. A helyére Haywood S. Hansell tábornok helyett Curtis LeMay vezérőrnagy került.

A Huszadik Légierő főparancsnoka, Henry H. Arnold tábornok elégedetlen volt a korábbi eredményekkel, és LeMay tisztában volt vele, hogy ha nem ér el jobb eredményeket, őt is leválthatják. Úgy vélte, hogy a precíziós bombázásokról a területi bombázásokra való áttérés lehet a legjobb megoldás a XXI. Bombázóparancsnokság hatékonyságának növelésére. 

Curtis LeMay

A precíziós bombázás célzottan támad katonai vagy ipari célpontokat minimális kollatérális károkkal, míg a területi bombázás tömeges pusztítást végez teljes városok vagy régiók ellen, gyakran a polgári lakosság megfélemlítésére. Korábban az USAAF tehát elsősorban a japán ipari létesítmények elleni precíziós bombázásra összpontosított, ám mivel ezek nem hozták meg a várt eredményeket, ezért döntöttek a tűzbombázás taktikájára való áttérés mellett. Ennek eredményeként a 10. márciusi éjszakai támadás lett az első jelentős ilyen légicsapás Japán ellen. Ráadásul az USAAF egészen eltérő taktikát alkalmazott a korábbi precíziós bombázásokhoz képest: éjszaka támadtak, és a bombázók alacsonyabb magasságból dobták le rakományukat. A támadás által okozott hatalmas pusztítás miatt ez a módszer a háború végéig az amerikai B-29-esek alapvető taktikájává vált.

Derült égbolt bombázáshoz 

Az amerikai bombázókat korábban a Japán feletti időjárási viszonyok is nehezítették.  Átlagosan ugyanis havonta csak hét nap volt, amikor tiszta volt az ég, és az intenzív, ún. jet áramlatok megnehezítették a bombák célba juttatását magas magasságokból. A jet stream szelek olyan gyors, magasan, a Föld légkörében, 8-15 kilométeres magasságban áramló, erőteljes széláramlatok, amelyek a globális időjárási rendszerekhez kapcsolódnak. Ezek a szelek nagy sebességgel, akár 250-400 km/h sebességgel mozognak, és gyakran jelentős hatással vannak az időjárásra és a repülési irányokra. A második világháború idején az amerikai légierő számára, amikor nagy magasságban (9,000 méter környékén) bombázták Japánt, a jet streamek gyakran okoztak problémákat: a széláramlatok gyors mozgása miatt a bombázók nagy magasságban végzett támadásai egyszerűen nem voltak elég pontosak, mivel a pilóták nem tudták pontosan kontrollálni a bombáik helyzetét a szél hatása miatt.

Március 5-én LeMay stábja véglegesítette a Tōkyō elleni támadás terveit, miszerint hogy a támadás alacsonyabb magasságból (1500–2500 méterről) hajtsák végre, ezáltal javíthatta a pontosságot, ráadásul lehetővé tette volna a B-29-esek számára, hogy több bombát szállítsanak, mivel az alacsonyabb légkör sűrűsége kevésbé terhelte a motorokat, és kevesebb üzemanyagra volt szükség.  

Ez ugyanakkor kitetette volna őket a japán légvédelmi támadásoknak, de LeMay úgy ítélte meg, hogy a japán tűzérség gyenge irányítási taktikái miatt a kockázat mérsékelt. Mivel Japán felett az időjárás gyakran kedvezőbb volt éjszaka, és a B-29-esek navigálásához használt LORAN rendszerek éjszaka jobban működtek. (A LORAN = LOng RAnge Navigation, azaz hosszú hatótávolságú navigáció egy rádiónavigációs rendszer volt, amelyet a második világháború alatt az Egyesült Államok fejlesztett ki. A rendszer rádiójeleket sugárzó állomások hálózatán alapult, amelyeket a repülőgépek (és hajók) fedélzeti műszerei fogtak, és a jelek vételéből számították ki a helyzetüket).

LORAN

Ergo úgy döntöttek, hogy éjszaka hajtják végre a támadást, egyesével, nem formációkban, mivel a B-29-esek nem tudtak úgy tartani egy formációt, mint nappal. Az egyesével történő repülés szintén kevesebb üzemanyagot igényelt, mivel a pilótáknak nem kellett folyamatosan manőverezniük, hogy formációban maradjanak. Az amerikai hírszerzés megállapította, hogy a japánoknak csak két éjszakai vadász egysége van, és ezeket nem tartották nagy fenyegetésnek, így LeMay úgy döntött, hogy eltávolítja a B-29-esek összes fegyverét és lövészét, kivéve a hátsókat, hogy csökkentse a repülőgépek súlyát és növelje a szállítható bombák mennyiségét. Mindezek az üzemanyag-megtakarítások és egyéb súlycsökkentések lehetővé tették, hogy a szupererődök kétszer annyi bombát hordjanak (6-7 tonna per gép), mint az korábbi bevetéseken megszokott volt. 

A japán katonai vezetés – főként 1944 végétől – felismerte, hogy az amerikai B-29-es bombázók egyre gyakoribb és intenzívebb éjszakai támadásokat fognak végrehajtani. Miután 1944 decemberében és 1945 januárjában néhány kisebb éjszakai rajtaütést hajtottak végre, a Császári Japán Hadsereg Légierőjének 10. Légvédelmi Hadosztálya (Dai-Jū Bōkū Shidan, 第10防空師団), amely a Kantó régió védelméért felelt, intenzívebb kiképzési programokat indított a pilóták számára, különös tekintettel az éjszakai elfogásokra. Az egyik hadosztály repülőezrede, az 53. Légi Ezred (第53戦隊) éjszakai vadászgépes egységgé alakult át. Főleg Ki-45 Toryū (屠龍) "Sárkányölő" kétmotoros nehézvadászokat alkalmaztak erre a célra. 

A japán éjszakai vadászkapacitás azonban különös tekintettel az amerikai bombázó flotta számát tekintve egészen minimális volt. 1945-ben ugyanis, különösen az imént említett amerikai bombázások fokozódásával, Japán még mindig nem rendelkezett olyan fejlett radar- és légvédelmi rendszerekkel, mint az amerikaiak. Az általuk használt légvédelmi radarok inkább a nagy magasságú célpontok követésére voltak alkalmasak, és nem a kis magasságban, alacsonyan repülő B-29-esek és más gyorsan mozgó célok detektálására. További nehézséget jelentett, hogy Japán radarjai nem rendelkeztek modern éjjellátó képességekkel, a radarszolgáltatás pedig nem volt jól koordinált a különböző egységek között, így a vadászpilóták és a tüzérek nem kaptak megfelelő és pontos információkat az ellenség mozgásáról.

A szándék és az előkészület bizonyos szempontból tehát megvolt, de az eredményesség – az amerikai technológiai fölény és a korlátozott japán erőforrások miatt – azonban gyenge maradt.

Március 3-4-én a japán hadsereg elfogott amerikai rádiójeleket, amelyek arra utaltak, hogy a XXI. Bombázó Parancsnokság nagyobb éjszakai repülőgyakorlatot végez, ebből arra következtettek, hogy az amerikai hadsereg készen áll nagyobb léptékű éjszakai rajtaütésekre Japán ellen. Mindazonáltal a japánok nem számítottak arra, hogy az amerikaiak alacsony magasságú bombázási taktikát alkalmaznak, ezért a Tōkyō védelmét ellátó katonai erőknek esélye sem volt megállítani egy nagyobb támadást. 

A Keleti Hadtest Kantó Légvédelmi Szektora (Kantō Bōkū Hōmen Butai, 関東防空方面部隊) felelt a Tōkyō régió légvédelméért. A korabeli amerikai hírszerzés  (USAAF Intelligence Summaries jelentések) szerint a támadás idején Tōkyō védelmét 331 nehéz (88–120 mm-es ágyúk) és 307 könnyűlégvédelmi ágyú (20–40 mm-es gépágyúk) biztosította. 

Mivel a B-29 Superfortress a korábbi tapasztalatoknak megfelőlően nagy magasságból támadott (9000 méterről vagy magasabbról), így a japánok főként ezekre a magasságokra állították be légvédelmi rendszereiket, vagyis az ágyúk célzása (emelkedési szöge, tűzvezetés, robbanási időzítők) ehhez a repülési magassághoz lett optimalizálva. Az érkező rajtaütések észlelésére radarállomások, figyelőpontok és őrszemek hálózata működött, azonban ahogy említettük a radarállomások korlátozott hatótávolsággal bírtak, a tűzvezető rendszerek pedig elavultnak számítottak. A polgári lakosság és a tűzoltóság pedig nem volt felkészülve ekkora pusztításra.

Shitamachi szőnyegbombázása 

Szóval 279 Boeing B-29 Superfortress összen mintegy 1,665 tonna gyújtóbombával szőnyegbombázta a japán fővárost, főként M69-es klaszterbombákkal, amelyek napalmkeveréket és fehérfoszfort tartalmaztak, így különösen pusztító tűzviharokat okozva, ennek terjedését pedig a száraz, szeles időjárás segítette elő. 

Ahogy a tűzvihar terjedt, a civilek az utcákon menekültek, kétségbeesetten próbálva elmenekülni a tűzvihar elől. Az evakuáló civilek közül több ezer ember halt meg tűzben vagy fulladás következtében, miután a tűzvihar kiszívta az oxigént a levegőből. A hő olyan intenzív volt, hogy az emberek ruhái lángra kaptak anélkül is, hogy a tűzhez értek volna.  

A menekülés gyakran lehetetlennek bizonyult, mivel a füst csökkentette a látótávolságot alig pár méterre, és az utakat gyorsan elzárták a tüzek. A civilek tömegei pánikba estek, miközben a csatornák biztonságának reményében rohantak, és akik elesettek, halálra lettek zúzva a tumultuózus jelenetekben. A támadásban elhunytak többsége a menekülés közben vesztette életét. Sok esetben egész családok, mi több közösségek haltak meg. Egy különösen tragikus esemény során a B-29-es teljes bombaterhe a tömegbe hullott, akik a Kototoi-hídon (言問橋) átkelve a Sumida folyón próbáltak menekülni, több száz embert égettek el a bombák.

Asakusa városrésze a bombázást követően

Sokan, akik a 1923-as nagy Kantó földrengés után tűzvédelmi menedékként kialakított nagy parkokba próbáltak menekülni, meghaltak, amikor a tűzvihar átterjedt ezeken a nyílt tereken. Hasonlóan, több ezer ember, akik a Sensō-ji templomnál gyűltek össze Asakusában, életüket vesztették. Mások szilárd épületekben, mint iskolákban vagy színházakban, illetve csatornákban kerestek menedéket. Ugyanakkor ezek sem nyújtottak védelmet a tűzviharral szemben, már pusztán a füstmérgezés és a hőség sok embert megölt az iskolákban. 

A tűz végül 10. március reggelére mérséklődött, több okból. Egyrészről a szél enyhült, és a tűz nem tudott olyan gyorsan terjedni, mint az első órákban. Másrészről megkezdődtek a mentési munkálatok is: bár a japán tűzoltóság nem volt felkészülve a tűzvihar ekkora mértékére, a város maradék védelmi kapacitása próbálkozott a tüzek elfojtásával. Szintén számottevő oknak tekinthető, hogy a  japán főváros építészeti struktúrája a háború előtt nagymértékben faépületekből állt, különösen a sűrűn beépített városrészeken. A tűzvihar okozta károk olyan mértékűek voltak, hogy a város szinte teljesen elpusztult, az épületek már teljesen leégtek, a tűz továbbterjedése szinte lehetetlenné vált. Sőt, a tűzvihar utáni napokban, március 11-12 környékén eső is esett, ami valamelyest csökkentette a lángok intenzitását.

Rengeteg sebesült a következő napokban halt bele az égési sérüléseibe, a füst és korom okozta légúti károsodásba, vagy a teljesen összeomlott egészségügyi ellátórendszer következményeibe. Az ezt követő hetekben több mint egymillió ember hagyta el a várost, menekülve a romok, a fertőzésveszély és az újabb bombázások elől.

Az áldozatok

A tōkyō támadás áldozatainak száma különböző forrásokban eltér. A támadás után 79 466 holttestet találtak és rögzítettek, de több ezer holttestet egyáltalán nem találtak meg. A tōkyōi tűzoltóság az áldozatok számát 97 000 halottra és 125 000 sebesültre tette. Ugyanakkor az előző évben és a támadás előtt Tōkyōból ki- és beáramló nagy népességmozgások, teljes közösségek halála és a nyilvántartások megsemmisítése miatt nem lehet pontosan meghatározni, hányan haltak meg. A legtöbb holttestet, amelyet megtaláltak, tömegsírokban temették el anélkül, hogy azokat azonosították volna. 

Összesen 41 km² égette le Tōkyōból. Az áldozatok száma és a pusztítás mértéke minden más világháborús légitámadást meghaladott, beleértve Hiroshima és Nagasaki atombombázásait is, vagy éppen Drezda bombázását. De akkor miért nem maradt ez fent jobban a kollektív emlékezetben? Először is, mivel Drezda Európában van, így az ott történt események természetesen erősebben rezonálnak a brit, francia vagy más nyugat-európai közönség számára. 

Ezen kívül igazából nincs igazán jó angol nyelvű, a populáris kultúrában ismert feldolgozása a tōkyōi bombázásoknak. Japán beszámolók természetesen léteznek, de ezek  sokáig nem voltak széles körben hozzáférhetőek, így nem is nagyon került be a köztudatban, hogy történt valójában Tōkyōban. A Tōkyō tűzbombázás egy szörnyű,  de konvencionális támadás volt, amely az amerikai légierő stratégiai bombázási technikáival zajlott,  a háború megszokott taktikai eszközei közé tartozott. 

Ám még így is árnyékba került Hiroshima és Nagasaki bombázásának látványossága és borzalma mellett. S bár a tōkyōi tűzbombázás több halálos áldozatot követelt (a bombázás közvetlen halálozását tekintve, nyilván az atomtámadás után a sugárbetegségek még évtizedekig növelték a haláleseteket számát) mint bármelyik atomtámadás, tagadhatatlan, hogy a nukleáris fegyverek pszichológiai és történelmi hatása jóval nagyobb volt.

Az atomtámadások ugyanis nemcsak fizikai pusztítást, hanem globális félelmet is generáltak, hiszen egy ilyen típusú támadás utat nyitott a totalitárius megsemmisítés lehetősége előtt: ez az emberiség számára egy új korszakot jelentett, amelyben az egész világ számára világossá vált, hogy az atomfegyverek képesek lehetnek teljes civilizációkat elpusztítani. A tōkyōi tűzvihar a pokol földi mása volt, de az atombomba árnyéka azóta is az emberiség egén lebeg. A tűz elhamvadt, a sugárzás elült, de amit ezek az éjszakák hátrahagytak, az még ma is ott kísért a történelem sötétebbik oldalán.

Kapcsolódó bejegyzések:

1945. augusztus 6 /9 - Hiroshima és Nagasaki

Kúszó sárkányok - Öngyilkos japán búvárok a második világháborúban - a Fukuryū története

Project Fantasia - s rókák móresre tanítják a vakbuzgó Yamato népét

A 731-es alakulat története - középpontban a japánok Dr. Mengeléje, a hátborzongató ember-kísérletek és Amerika pestissel fertőzött bolha-bombázásának kiötlője

Amikor a gonosz Miki Egér bombázta Japánt - propaganda rajzfilm 1936-ból

Tōyama Mitsuru és a Sötét Óceán Társasága - az ultranacionalista bábmester, aki háborúba sodorta Japánt

Chiune "Sempo" Sugihara - a filantróp japán diplomata, a zsidók megmentője a második világháborúban

Makaót kilóra? - Japán kísérlete Makaó megvásárlására 1935-ben, e bejegyzés bővebben kifejti e korszak rivalizálását Japán és Amerika között

Japán agresszió Mandzsúriában - a bábállam történetéről

Az agymosás kínai művészete - manipulatív technikák a szomszédból

Mao Zedong elit őrgárdája - a 8341-es alakulat története

A szétlőtt Hitachi repülőgépgyár - mai is látható a lövegek nyoma

Fuchu légitámaszpont - urbex egy elhagyott légitámaszponton

Gyilkosságok a Tokyo Ekinél - sötét múlt mementói a város szívében

A Távol-Kelet harcászata - hadtörténelmi bejegyzés sorozat

Amerika, a rizs országa - avagy mi rejlik az USA japán elnevezése mögött?