Mi viszi el a gyerekeket Japánban?

Vajon a rézfaszú bagoly elrepül idáig? Van-e valami krampusz alternatíva? Vasorrú bába, vagy hasonló? Ezeken gondolkozva kicsit utána jártam, hogy régi népi figurák vagy legendák vannak Japánban, amikkel a szülők vagy nagyszülők próbálják fegyelmezni vagy ijesztgetni a gyerekeket, ha éppen okuk van rá. Ergo gyermek rémisztgető, vagy ehhez kapcsolódó figurákról következik egy kis összeállítás alább:

なまはげ

Namahage, az akitai ogre 

Ez talán a legismertebb. A Namahage egy busó kinézetű lény, aki Újév környékén jár házról házra a falvakban, és kiabálja:

泣く子はいねがー！

Van itt valami síró kölök?!

Főként Akita prefektúra (Tōhoku régió) vidéki falvaiban ismerik és tartják számon. A figurák szörnyű maszkot viselnek – vöröset, kéket vagy feketét – vadul kinéző hajjal, nagy, szúrós szemekkel és agyaras fogakkal. A ruhájuk szalmából készül (mint egy brutális madárijesztő), a kezükben pedig gyakran fakést és fából faragott vödröt hordanak. És ordibálják a fentebbi szlogen miszerint van-e itten nyivákoló gyermek.

Szilveszter éjjelén (december 31.) vagy újév első napjaiban tartják a Namahage Matsurit, ami egyfajta rítus és színházi előadás keveréke. A falusi férfiak beöltöznek Namahagének, és házról házra járnak, hogy:

• megrémítsék a gyerekeket 
• kifaggassák a családokat, hogy volt-e valaki lusta, engedetlen vagy hazudós az év során
• jó szerencsét és egészséget kívánjanak a következő évre

Állítólag elviszi a rosszul viselkedő gyerekeket, ezért a szülők gyakran meginvitálják, hogy ellenőrizze a háztartást. A Namahage kopogtat vagy betoppan, a gyerekek pedig - főleg a kisebbek - természetesen sírnak, rettegve bújnak, remegnek, ami a szülőknek pont kapóra jön: ilyenkor gyorsan megígértetik a gyerekkel, hogy immáron mint isten báránya kezes, intelmes, szorgalmas lesz, segít otthon, nem beszél csúnyán, nem hazudik, nem lustálkodik, stb. A végén a házigazda gyakran szakét és ételt ad a Namahagénak, hogy kiengesztelje őket, mire azok békével távoznak. A gyerekek nagy része nyilván rémálmokat kap tőle gyerekkorban, de felnőttként gyakran maguk is részt vesznek a hagyomány továbbvitelében.

Szóval a gyerekek természetesen rettegnek tőle, és ígérgetnek mindent a világon, hogy jók lesznek. Akad még ilyesmi? Igen, ugorjunk Akitából Okinawára!

パーントゥ

Paantu

A Paantu (パーントゥ) egy ősi japán rituális alak,  félig démon, félig szerencsehozó. Egyaránt ijesztő és nevettető figura, Okinawa szigetvilágának mélyen gyökerező népi hiedelmeiből született. A rítus még ma is élő hagyomány, főként Miyakojima szigetén.

A rituálé szerint három férfi (vagy több, régiónként eltérhet) Paantunak öltözik: testüket beborítják bokrok, levelek, és bűzös sár. Az iszapot egy szent forrásból (Nmarigaa, ンマリガー) veszik, amelynek tisztító, szerencsehozó ereje van. Az így megszületett démonok háztól házig járnak, mindenkit jól összekennek a sárral: felnőtteket, gyerekeket, házfalat, autót, de még csecsemőt is. 

A Paantu-sár pedig nem átok, hanem áldás, ugyanis minél jobban össze vagy kenve, annál szerencsésebb leszel az új évben. A bűz és piszok célja a gonosz elűzése, hasonlóan más japán démonűző rítusokhoz. Persze a gyerekeket gyakran sokkolja a látvány, hogy büdös, maszatos, ismeretlen lények üldözik őket. 

Sírós kölköt a helyi szülők valahogy úgy fenyegetik, ebugatta, na majd jön a Paantu oszt' jól összeken! Igaz, ez azért nem egy országszerte ismert szokás. Van-e valami szélesebb körben ismert entitást, amivel paráztatni lehet? Hmm, talán a Tengu. 

天狗

Égi kutya 

A Tengu (天狗) az egyik legismertebb és legsokoldalúbb japán mitikus lény, aki félig isten, félig démon, félig ember, félig madár, félelmetes, de alkalmanként vicces is. Az évek során alakja drámaian változott: kezdetben veszélyes démonként tartották számon, de mára a japán folklór és popkultúra egyik emblematikus szereplőjévé vált.

A Tengu  szó szerinti jelentése: égi/mennyei kutya, de a név valójában kínai eredetű, ottani üstökösökre és baljóslatú égi jelenségekre utalt (a kínai mitológiában a Tiāngǒu az égi kutya, aki megeszi a Napot vagy a Holdat, amikor azok fogyatkozást szenvednek, azaz Napfogyatkozást okozó démon. Ezért a Tiāngǒut gyakran balszerencsét hozó, égi jelenségekkel társított lényként emlegették, például üstökösük, meteorok, váratlan égi fények, etc. ). 

holló Tengu

A kínai mitológia és buddhizmus hatására sok ilyen lény bekerült Japánba is. A Tiāngǒu ugyanazokkal a kandzsikkal jelent meg Japánban is: 天狗 – Tengu. Japánba bekerülve azonban nemcsak buddhista tanokkal keveredett, majd a shintó és a helyi szellemvilág része lett. Ám a japán folklórban a Tengu új jelentést kapott, valamint ábrázolása is teljesen átalakult: már nem égi jelenségként szerepelt, hanem mint a hegyekben élő démoni madárember, aki gyakran ellenfele vagy tréfálkozója a buddhista szerzeteseknek. Két fő tengu ábrázolást-típust különböztethetünk meg:

1. Karasu Tengu (烏天狗), a holló Tengu (például a Takao-hegyen)

• Madárcsőrrel és szárnyakkal ábrázolt.
• Gyakran fekete ruhát visel, hollóként repül.
• Inkább állatias, vad, démoni jellemű.
• Régi időkben veszélyes szellemként tartották számon, aki embereket vezet félre, vagy gyerekeket rabol.

2. Yamabushi Tengu (山伏天狗), a hegyi aszkéta Tengu

• Emberi testtel, de hosszú piros orral és vörös arccal rendelkezik.
• Ruhája olyan, mint a yamabushiké (hegyi szerzeteseké).
• Kardot, legyezőt (羽団扇), és más varázseszközöket visel.
• Félelmetes, de bölcs és tanító alak lett belőle a későbbi időkben.

A tenguk hegységekben élnek, főként sűrű erdőkben, a hegyek istenének szolgálataként. Korábban mintegy antibuddhista démonként szerepelt (aki megszállta a szerzeteseket, elrabolta őket, de az alapvetően harcias, kekeckedő természete a későbbi hagyományokban sem változott. Sőt, a gőg és az arrogancia a tengu egyik fő szimbóluma lett. Mindez egy jelenleg is használható mondásban öröklődött tovább: tengu ni naru (天狗になる), valaki "tenguvá válik", vagyis beképzelt, öntelt lesz. 

Yamabushi tengu

Gyermeknevelési funkcióját tekintve, a Tengut előszeretettel használták gyerekek fegyelmezésére, par example a  Tengu elrabolja a rossz gyerekeket! Különösen a Karasu Tengu volt félelmetes gyerekriogató alak: vadul repülő holló-démonként, akitől óvakodni kellett.  Szerintem a holló Tengu méltó ellenfele lenne a rézfaszú bagolynak. Bár, ha belegondolok, inkább talán a Krampusszal vonható némileg párhuzamba a helyi mondavilágban. Egyébiránt, van-e valami emberszabású, például a gonosz banyákhoz hasonlatos szereplő a japán mondavilágban? Jöjjön egy példa alább!

山姥

Yamauba, a "hegyi boszorkány" 

Hegyi boszorkány vagy "hegyek asszonya", ami egy ismert alakja a japán folklórnak. Sokféle történet, réteg és jelentés kapcsolódik hozzá, a rémisztő emberevő banyától a bölcs, természetfeletti erővel rendelkező asszonyságig. 

Távoli hegyvidékeken él - okuyama, tudod -  elhagyatott ösvényeken, sűrű erdőkben él egyedül. Megjelenését illetően egységes: idős asszony, hosszú, kócos hajjal, kopott ruhában. Természete azonban kettős: néha emberként viselkedik, máskor vad természetfeletti lényként, ergo lehet jóságos segítő, de gyakran veszélyes, emberevő szörnyeteg is.

A legtöbb népmese szerint a Yamauba magányos utazókat vagy gyermekeket csábít magához, aztán meghívja őket szállásra vagy ételre, de később megpróbálja felfalni őket (vö. vasorrú bába). Gyakran jó asszonynak tűnik, de a viselkedésében fokozatosan megmutatkozik a természetfeletti borzalom. Érdekességképpen, különösen akkor támad, ha valaki bűnt követett el, vagy túl kíváncsi volt.

A pozitívabb történetekben inkább afféle elfogadott és bölcs erdei lény, aki gyógynövényeket gyűjt, és orvosságot készít. Segít a hősnek, különösen akkor, ha tisztelettel bánnak vele. Gondoskodó dajka szerepben is megjelenik – például ő neveli fel Kintarōt, a népszerű népmesei erőembert.

Szimbolikáját tekintve a természet megtestesítője: a hegyek magányos, kiszámíthatatlan erejét képviseli: egyszerre életet ad és halált hoz.

Másrészről pedig a nőiség úgymond sötétebb kivetülése: öreg, terméketlen, szegénységbe süllyedt asszony, akit a társadalom kivetett, szóval voltaképpen a boszorkány archetípusa. Sok történet szerint a Yamauba egykor elűzött nő, pl. özvegy, szegény vagy beteg, akinek a társadalom nem adott helyet. Régebbi olvasók talán emlékeznek még az ubasetayamáról szóló posztomra, ami röviden: ubasute (姥捨て"a banya hegyekbe hajítása) állítólagos gyakorlat volt bizonyos időkben és helyeken Japánban, főként a hegyvidéki, szegény régiókban.

A legenda szerint idős, magatehetetlen anyákat vagy nagyanyákat – akikről már nem tudott gondoskodni a család – elvitték egy hegyre, például a misztikus Utsubaseyamára, és magukra hagyták őket meghalni. Ez nem dokumentáltan elterjedt történelmi gyakorlat, hanem szimbolikus, irodalmi és folklór motívum, de valós társadalmi feszültségekből ered: éhínség, gondozási teher. 

És hát a Yamauba, azaz a hegyi boszorkány egyik eredete is épp ebből a motívumból táplálkozik: az elűzött, elhagyott idősnők, akik a hegyekbe száműzve túléltek, vadasszonnyá, boszorkánnyá, kannibállá váltak a népi képzelet szerint, és így született meg a Yamauba alakja.

A nagy haiku-mester, Matsuo Bashō (松尾芭蕉) utazásai során említi az 姨捨山-t, az elmúlás és az elhagyatottság metaforájaként.

さらしなの里、おばすて山の月見んこと、しきりにすすむる秋風の、心に吹さわぎて

Sarashina vidékén, az Obasute hegyén a holdat nézni -

ez a vágy, mint az erősödő őszi szél, háborgatja szívemet.

Az Obasute-hegy azonban már az ő idejében is mitikus, melankolikus hírnévnek örvendett – a fent említett ubasute hagyomány miatt. Ezért a holdnézés élménye is melankóliával, elmúlással, a szív nyugtalanságával telítődik. De Bashō bogaras volt. 

A yamauba / ubasute motívum mélyen beágyazott része a japán kollektív tudatalattinak. Egyszerre van benne szociális szorongás (idősek elhagyása), természetfölöttitől való rettegés (boszorkány, démon), valamint személyes tragédia (anyák, akikre nem marad gondviselés).

Ezért is örök visszatérő alak minden műfajban - a klasszikustól az animén át az avantgárdig. Jóllehet azt itt érdemes megjegyezni, hogy a yamauba legendája Japánban nem egy klasszikus gyerekijesztő történet - legalábbis nem olyan módon, mint mondjuk a magyar rézfaszú bagoly vagy a német Krampusz alakja. Inkább egy tragikus vagy megható tanmese elmeséléseként jelenhet meg. Oké, de akkor mi van még? Mitől paráznak a helyi gyerekek? Nyilván, yōkaiktól.  

垢嘗

Akaname, a kosz-nyalogató

Ez egy különös yōkai, aki éjjel meglátogatja a koszos fürdőszobákat, és lenyalogatja a koszt. Inkább undorító, mint félelmetes, de azt olvastam hogy néha úgy használják, hogy takarítsd ki a fürdőt, különben jön az Akaname!

Az Edo-korban vált ismertté, különösen Toriyama Sekien híres yōkai-illusztrációs könyveiben, például a Gazu Hyakki Yagyō 『画図百鬼夜行』 "Száz démon éjszakai felvonulásának illusztrált kézikönyve". Később, a Nittō Honzō Zussan (日東本草図纂, 1780) nevű botanikai és orvosi kézikönyv is bemutatja, illusztrációval együtt. A képen egy öregasszony fürdik, miközben mellette az Akaname nyalogat valamit.

A név szó szerint azt jelenti: "kosznyalogató” (垢 = kosz, szennyeződés; 嘗 = nyalni).

Az Akaname (más néven Akaneburi 垢舐) a hiedelem szerint:

Fürdőszobákban, elhagyatott házakban vagy régi fürdőkben él.

Éjjel bukkan fel, és lenyalja a fürdőben összegyűlt koszt, például:

• a bőrünkről leváló zsírt, hámsejteket
• a falakon, sarkokban képződött penészt
• a vízkövet, egyéb maradványokat stb.

Fontos megjegyezni, hogy a "kosz" fogalma nemcsak fizikai értelemben használatos: a japán kultúrában a szennyeződés jelentheti a lélek szennyét, a vágyakat, a felesleges vagy tisztátalan dolgokat is. Ezért egyes értelmezések szerint az Akaname története erkölcsi tanulságot is hordoz: ne halmozzunk fel koszt, se kívül, se belül. Aki nem tisztítja meg magát testben és lélekben, azt eléri a szennyeződés démona.

A Kokon Hyaku Monogatari Hyōban 『古今百物語評判』 leírása alapján az Akanename egy olyan helyeken él, ahol sok por, kosz és szenny gyűlik össze, ott sűrűsödik össze a "szennyes energia” (陰気 – inki).

Ebből a negatív szellemi energiából egy idő után mintegy "természetes módon megszületik" egy lény – ez a folyamatot keshō (化生), azaz szellemi alakulás vagy átlényegülés néven ismerték. A könyv így magyarázza: ahogyan a hal a vízben születik és abból is táplálkozik, vagy ahogyan a tetű a koszban keletkezik és abból él, úgy az Akaname is abból táplálkozik, ami őt létrehozta: a fürdőben felhalmozott koszból. Ez a lény tehát a szennyeződés megszemélyesítője, ergo nem kívülről jön, hanem az ember hanyagságából születik meg.

És bár a leírások szerint nem bántja közvetlenül az embereket, a korabeli emberek számára már az is kellemetlen és félelmetes érzés volt, hogy egy ilyen lény megjelenhet az otthonukban. Ezért különös gonddal ügyeltek a tisztaságra, rendszeresen megtisztították a fürdőhelyiséget, hogy ne gyűljön fel kosz, és így elkerüljék a démon látogatását. Meg nyilván fürdőt nem kisgyerekkel szokás tisztíttatni. Majd ha nagyobb lesz egy kicsit. 

ゴロゴロ

gorogoro (a mennydörgés hangja)

A sok félelmetes alak után zárásul egy kicsit más. Yōkaiból és helyi legendákból ugyanis végtelen számú van Japánban. Bizonyára számos egyéb térségnek megvannak a helyi alakjai, amik ha talán nem is annyira híresek, de bizonnyal alkalmasak gyerekriogatásra (vagy nem, mert eléggé horror sztorik). De néha nem is kell efféle félelmetes entitások után nyúlni, elég egy megfelelő hangutánzó szó is. Nálunk az egyetlen fenyítésre alkalmazott kifejezés a gorogoro, ami többféle dolgot kifejezhet, de konkrétan amivel a gyerek összeköti, az a mennydörgés (annak a hangutánzó szava is), amitől parázik. A gorogoro nálunk este, altatás során, a Boribon és Öreg néne őzikéje 298. újraolvasása, és még minding aktívan ágyban hempergés után szokott eljönni - egyszerűen fütyülök neki - de akkor nagyon, és elviszi az összes még nem alvó gyereket. Amikor pedig hatalmas elánnal jön a gorogoro, a nem alvó gyerek meglepő fegyelmezettséggel összeszedi magát, és álomba szenderül.  

Minden népnek megvan a maga mumusa

A gyereknevelés univerzális kihívás, de a fegyelmezési megoldások néha ijesztően kreatívak, már ha a folklórnál maradunk. Míg a magyar folklórban rézfarkú baglyok, vasorrú bábák lesnek az engedetlen porontyokra, Japánban hegyvidéki szörnyanyók, maszkos démonok és fürdőszobai szennyalók végzik ugyanazt a nevelői munkát.

Egy a közös bennük: nem finomkodnak. Ezek a figurák nem szeretgetnek, nem cirógatnak, hanem lesben állnak, megijesztenek, és morális iránytűként szolgálnak, néha egész ijesztően. 

És bár ma már kevesebb gyerek hisz bennük, még mindig ott motoszkálnak a kollektív tudat peremén. Mint minden jó mese, ezek a történetek is többről szólnak, mint elsőre hinnénk: félelemről, engedelmességről, határokról, és arról, hogy nem árt néha takarítani a fürdőt.

Szóval legközelebb, ha a gyerek nem akar aludni, vagy otthagyja a vacsorát, jusson eszedbe: valahol Japánban egy Paantu épp bűzös iszappal keneget valakit, mást pedig Tenguval küldtek föl a hegyekbe megbánást kelteni. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Ubasateyama

Okuizome お食い初め - az első hamika 

Hatsuzekku - az első sekku 

Matagi és a japán vadászkultúra - a hegyvidék képzete és az ahhoz tartozó nézetek

Utsurobune - az idegen jó nők este Japánban 

Japán folklór vol. 10: Amabie - hogyan lett egy Edo-kori legendából napjaink "védőszentje" a Covid-járvány kellős közepén?

Japán folklór vol. 9. - Ribancpók

Japán folklór vol. 8. - Umibōzu, a tengeri szerzetes

Japán folklór vol. 7 - Baku, az álomfaló

Japán folklór vol. 6 - szamuráj-szellem rákok - a Heikegani legendája

Japán folklór vol. 5 - A gigantikus tanuki-here

Japán folklór vol. 4 - a kappák és a Shirikodama, misztikus lélekgolyóbis az ánuszban

Japán folklór vol. 3 - Namazu - a földrengető harcsa

Japán folklór vol. 2- Nekomata, a macskaszörny

Japán folklór vol. 1. - Goemon és a Patkánykölyök, a japán betyárok

Nishiki-e - kőkemény bulvár az Edo-korból

Garnéla barbárok - szőrösek és nyilaznak, borsot törnek az ősjapánok orra alá. De kik ezek valójában?

Kutya Kínában - mitológiai áttekintés