10 éve Tōkyōban


2015 áprilisában érkeztem meg Naritára egy hátizsákkal meg mérhetetlen önbizalommal. Kínában töltött éveim, meg néhány rövid japán utazás után úgy általánosságban Távol-Kelet szakértőként tekintettem magamra.

Aztán az első két hétben kiderült, hogy valójában egy 27 éves bébi vagyok egy idegen országban, és hogy a csajozós japánommal nem a legkönnyebb bankszámlát nyitni, vagy bármi hivatali ügyet intézni. Az évek során különböző okmányokon három különböző katakana-átírásban létezett a nevem, mert az elején fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne helyesen átírni. Így lettem ドーシュ, ドーシェ és ドーチ, és évekkel később egy új bankszámla nyitásánál mogorva ügyintézők átvilágítási procedúráján kellett bizonygatnom, hogy márpedig mindhárom ugyanaz a személy: én, én, én. Ha még egy variáns lett volna az irataimon szerintem le is csuknak.

S jóllehet női mellre és fingra tudtam vagy tizenöt japán kifejezést, de amikor az első hideghívásaimat bonyolítottam japánul, az akkori főnököm a haját tépte, pedig sok mindent hallott már életében.

De boldog voltam. Boldog voltam a 15 négyzetméteres lakásommal, fent egy szörnyű domb tetején, amire minden nap fel kellett másznom. Az én mindennapi Golgotám.

Szóval boldog voltam két hétig, aztán elkezdtem dolgozni egy érdekes cégben, ahol az interjúm és a munkába állásom közötti három hónapban az iroda felét vagy kirúgták, vagy felkötötték magukat. Az első fél évem Japánban kemény gyomros volt a shanghaji egyetemi bonviván semmittevésem után, de azt hiszem, sikerült felébrednem. A salaryman-lét lett a piros kapszulám.

Tíz éve Shanghaiban még yangrouchuant rágcsáltam az utcán, haverokkal sörözve az éjszakába nyúlóan. Egy hónappal később öltönyben zokogtam egy tokiói irodaház tetején, miközben az egyik kollégám a hetedik kávéját tolta le aznap, mert az alvás a gyengék sportja. Kutyaévben öregedtem.

Japánban dolgozni nem kell félned jó lesz. Miért ne? Simán beszophatsz egy begyepesedett karriertemetőt de szárnyalhatsz is, de hát hol nem?

Miután a kezdeti nehézségek után végül nem metszettem fel a hasikám, és munkahelyet váltottam, különböző pozíciókat jártam végig ugyanabban a cégben, és maga a munkakörnyezet, a mentoraim és a beosztottjaim is nagymértékben formálták, hogyan látom a világot. Ahogy minden egyes beszélgetés minden egyes emberrel akivel itt találkoztam s akik közül több barátom is lett egyúttal.

És rájöttem, hogy mindenben és egyszerre semmiben sem másabb itt élni, mint akár otthon, akár Shanghaiban. Mindenben és semmiben sem másabb emberekkel érintkezni, mint akár otthon, akár Shanghaiban.

Arra akarok ezzel kilyukadni, hogy abszolút fejben dől el, hogy otthon vagy-e valahol vagy sem. Fejben dől el, mennyire akarsz alkalmazkodni az országhoz, ahol élsz, vagy mennyire szeretnéd, hogy a körülötted élők éljenek olyan elvek szerint, amik számodra fontosak vagy elfogadottnak számítanak.

És hogy mit mondhatok tíz év Japán után? Hogy Japán egy túlexponált ország, továbbra is nehezen elfogadható hogy az itteni ember is alapvetően normális életre törekszik. Velünk született in-group preferencia, hogy könnyebben azonosítsunk különbségeket semmint hasonló emberi vonásokat.

Pontosan ezért legfőbb vonzereje szerintem továbbra is az romantikus misztikusság, hogy a sápadt arcú soha a büdös életben nem fogja megérteni a japán lelket, és ezt jól láthatóan élvezi. A médiának még mindig kedves a valaminő az ország extrémitását kihangsúlyozó téma, a turista meg, de még az itt élők közül is direkt keresi eme furcsaságok halmazának kézzelfogható mibenlétét, majd hétmérföldes faszságokat validálva térnek vissza, mi több állítólagos használt-bugyi automatákat fényképezve – amik egyébként nem is léteznek, de hát minek rontani egy jó sztorit a valósággal? Pedig ezek nélkül is simán lehetne jó sztori.

És nem mellesleg itt házasodtam, beilleszkedtem egy egyébiránt kőkonzervatív japán családba, kiterjedt rokonsággal együtt, és már családot is itt alapítottam. Ahhoz képest hogy az első találkozón anyósomékkal még bottal böködtük egymást, az évek során eljutottunk a “bezzeg Tomi-chan” státuszig, sic itur ad astra desu. Asszony pedig mindig velem volt és mindenben átsegített.

Egyébiránt érdekes, hogy a külföldön élés még inkább arra késztet, hogy magadhoz öleld a gyökereidet – különösen gyereknevelés kapcsán tapasztalom ezt, hiszen minden magyar szokás, szó, étel és íz átadója én vagyok. Meg hát öregszem is, nyilván.

És mit tudok mondani tíz év Japán után a japánokról? Azt, hogy ugyanolyanok, mint te vagy én, legfeljebb 45 fokban is képesek öltönyben szaladgálni. De aki azzal jön nekem, hogy márpedig a japánokkal nem lehet spanolni, meg itt nem lehet mély és értékes emberi kapcsolatokat kialakítani, az menjen a picsába!

Hiszen rajtad múlik minden. Több erőfeszítés kell hozzá talán, mint mondjuk saját otthonodban? Valamilyen szinten nyilván, mivel ha beszéled a helyi nyelvet sokkal több esélyed van, de azt leszámítva, az ember ugyanaz. Mindenhol. Ahogy Gábor barátom mondaná, “I believe in one human race”.

És most? Most ugyanitt vagyok, tíz évvel öregebben, tíz évvel kevésbé naivan, talán több kanjit ismerve (még többet felejtve), tíz évvel több salaryman-élménnyel a hátam mögött. S most? Most már nem zokogok irodaházak tetején. De néha azért megállok egy pillanatra, és elgondolkodom: mi a fenéért futkosnak még mindig öltönyben 45 fokban?

Aztán, végül arra jutok: ha jól esik, fussanak.
Miért ne?

Kapcsolódó bejegyzések: 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ギャル文字

Hattori "Démon" Hanzō története

A kínai írásjegyek