I ♥ 侬

Shàng​hǎi​, az egyik kedvenc városom, írtam volt 2011 augusztus havában.

Kibaszott kozmopolita dolognak éreztem akkoriban hogy ilyeneket írhatok, mi több azt a látszatot próbáltam kelteni, mintha már minden szegét ismerném a városnak, pedig hát fingom sem volt róla. 

Aztán ott éltem három évig, igaz jobbára egyetemistaként de végső soron sok szempontból tüzetesebben sikerült megismerni a várost, s hogy kedvencemmé vált-e, az egy fogas kérdés. 

Shàng​hǎi​ és az egyén viszonya afféle BDSM dominancia-alávetett kapcsolat analógiájára épül, Shàng​hǎi​ üt, korbácsol, ami nekünk fáj, ámde élvezzük is, valljuk be.

Shàng​hǎi​ egy korbács. 

Édes korbács. 

Amit imádunk gyűlölni. Mint valamennyi nagyváros esetében, itt is vannak pozitív és negatív dolgok, nem is lenne érdemes végletekben beszélni róla, legalább annyit ad, mint amennyit elvesz. 

Egyetemre menned Kinában nem kell félned jó lesz. Na de hogy ne csak rébuszokba hajlóan beszéljek, elismerem életre szóló tapasztalat volt, bár a mesterképzés szopórollerén egyre inkább a város utálatába száguldottam, és eszembe sem jutott maradni, miután kiszabadultam a 交大 karmai közül, csak Japánban kerestem munkát. 

Egy biztos, ha három évvel ezelőtt még egy napot Shàng​hǎiban vesztegelek, tuti felkötöm magam a Panyu Lu vadrezervátumában. 

Tōkyō, hard reset. Ahogy ideköltöztem, igyekeztem minden formában kerülni Kinát, a kinaiakat, a kinai kaját, a kinai nyelvet, mint akinek soha semmi köze nem volt ehhez az országhoz...Hasztalan, hisz Kina megbillogoz mindenkit aki valaha élt ott, és egy idő után hiányozni fog az az abszurd, határok nélküli szabadságérzet, amit talán csak ott lehet megtapasztalni. 

Szabadságérzet Kinában? Elhiszem, hogy ez nettó faszságnak hangzik, hiszen juj komcsi ország mégilyet, ezt vélhetőleg főleg az tudja átérezni, aki valaha élt ott. Kinában élni a legnagyszerűbb dolog éppen a legeslegfrusztrálóbb is egyben: mindent lehet, semmi sem lehetetlen, semmi sincs szabályokhoz kötve, ezért soha semmi nem fog szabályok szerint történni de ha ezt nem várjuk el, saját szerencsénk kovácsai lehetünk. Mint valamennyi kinai. 

A leghasznosabb dolog talán, amint a shàng​hǎi​aktól megtanultam, hogy az előrehaladás egyetlen járható útja az, hogy minden körülmények között érvényesiteni tudjuk a saját akaratunk. 

Akkor is, ha ehhez át kell harapnom a torkod. 

弱肉強食 - gyöngének húsa az erősnek étke. Japán mondás bár, Kinában nagyjából minden ezen vezérelv szerint működik, tényleg csak rajtad múlik hogy eszel-e vagy esznek. 

Szóval három év után, már parázslani kezdett az bizonyos belénk égett billog, Kayokóban is meg bennem is, aztán március környékén elkezdtünk repjegyet vadászni, már csak drága és baszott drága kategóriák voltak a közelgő japán Golden Week előtt, ezért maradtunk a sima drága alternativánál, annak pedig volt annyi hátulütője, hogy már hajnalban landolt a gépünk Pudongon. 

Ahogy megérkeztünk a reptérre - hol már egyébiránt a seggünkről is ujjlenyomatot vesznek - a biztonsági ellenőrök szentimentálisan termelik ki az endoplazmát megfelelő hanghatások közepette, mély szippantás a natsukashii pm 2,5-ből, ó babám, ez Shàng​hǎi​ újratöltve!

Taxiba be, Bundon ki, életemben először sikerült hajnalban, az arany órákban kimenni a Bundra, de legalább tudtam pár reggeli fényekben úszó fotót késziteni. Aztán séta a Huaihaizhonglun vissza az egyetem felé, Xinhualu, óh Panyu Lu, Wagas, Cityshop, majd maga a Jiaoda kampusza. A Lianxinglou (volt koleszunk) korrupció szőtte falai tovább rohadtak, kerestük kedvenc baoanjainkat, a gnómot, a szófosót és a seggfejt, ám ők már nem voltak sehol. 

Taxi, irány a Pullmann a Tianzifang mellet, hát nem egy Ritz de azért nem volt rá panasz, a személyzet kifejezetten pozitiv csalódás volt. Igen, a Tianzifang turistás meg lófasz de nekem mindig is az egyik kedvenc helyem volt. Illetve az is a mai napig.

Shàng​hǎi​, mint Kina egésze folyamatosan, furtonfurt változik. Ha egy évet kihagysz, mire visszajössz, minden a feje tetejére áll. Ha pedig három évet, még annál is inkább. 

Mi az, ami szembetűnő változásként éltünk meg?

1. Kinában megszűnt a készpénz. Nem vicc: Wechat Pay, Alipay megy mindenhol, több olyan étteremben voltunk a pár nap alatt, ahol szólunk a pincérnek, hogy fizetnénk, jön oda hogy scannelje le a telónkat, mondjuk bocsi készpénzzel fizetnénk, mire vágja a pofákat, hogy asztalnál csak app-en keresztül lehet, ilyen magunkfajta őskövületek húzzanak a pénztárhoz...

2. Didi Dache（嘀嘀打車) - a kinai Uber taxihivó alakalmazás olyan elterjedt lett, hogy egyik itt élő barátunk se használ már hagyományos taxit, csak a Didi, ami ráadásul még olcsóbb is. Rendesen kezdtük valami kihalt laowaiszaurusznak képzelni magunkat, kik marhára lemaradtak a korral. 

3. Illemtudó kinaiak(!): egymásnak dolgokat megköszönő, előzékeny kinaiak -  a saját szememmel láttam. Én egy posztapokaliptikus Shàng​hǎi​ból jöttem el, ahol már arra is összesküvés-elméleteket szőttem, ha egy shàng​hǎi​-i rámmosolygott: Kinában a kamat-nélküli kedvesség fogalma ugyanis nem létezik, most meg már-már szobahőmérséktelen kedves kinaiak tömkelegét - igaz, nem tömkelegét, de több mint egyet - láttam. 

4. Persze rengeteg hely, ahova korábban jártunk már rég bezárt, köztük kedvenc underground klubunk, a Shelter, a Yongkanglu kocsmautcája is a múltté, a menő laowaiok már a Jululu 158 labirintusába járnak. 

De szerencsére van, ami nem változik: 

1. A jó öreg Mos Eisley bár hangulat a városban, steampunkos robogók ádáz küzkelme az aszfaltpokolban

2. A kinaiak mégiscsak kinaiak: rendelsz valamit egy étteremben, aztán majd kapsz valamit, összefüggés pusztán vakszerencse függvénye, városnéző taxisok, utcai kiabálások és veszekedések, hol mosoly és könny karöltve táncol, s azok a világmindenséget kifejző emberi orcák, oh, hány SD-kártyát füstöltem ki, nem győztem gyönyörködni e vad, nyers emberi, nagyon is emberi érzelemkben:

3. Helyenként bűz, bűzorkán az utcákon: a nappali és esti bűzök is olyan nosztalgikusak voltak, az esti Fuminlun sétálni, áh, emlékszem erre a szagra

4.  A "city érzete" - az esti Shàng​hǎi​ban suhanva a toronyházak fényáradatában, valahogy Tōkyōban sokkal kevésbé van olyan érzetem, hogy "A városban" vagyok, itt sokkal kevesebb felhőkarcoló van, max Marunouchi meg Roppongi környékén, mig Shàng​hǎi​ban tényleg mindenhol felhőlékelők ágaskodnak, időközben meg Barad-dûr is elkészült a Lujiazui skylineban - ahhoz képest a Sörnyitó is szobainas a maga 474 méterével -  ergo valóban massziv urbanisztikai Gargantua. 

5. A régi helyek, ahova diák koromban a vesémet is el kellett adnom, hogy itt lézengjek: Dr. Wine, Dr. Beer, Flair a Ritzben, na jó utóbbiban diák koromban sem jártam...Régi kedvenc éttermek: Waipojia, Xibei, Simply Thai, az ordas Bar Rouge, minden Xujiahuiban lakó külföldi Mekkája, a Cityshop (sokkoló hirként kell közölnöm, hogy nincs többé dinnyelé a Cityshopban, legalábbis a Xinhua úton lévőben).

6. Az esti Lujiazui skyline látványa: ezt sosem lehet megunni, bármennyiszer is látja az ember, s főleg a rengeteg élmény ami e városhoz köt minket, különös érzelmi köntöst fon köré.  

7. A barátok, akik itt vannak: sajnos csak nagyon kevés barátunkra tudtunk időt szakitani, egyszerűen mert effektive csak egy hosszú hétvégre ugrottunk át, ám mindig jó érzés tudni, hogy vannak itt barátaink, akikkel dumálhatunk egy jót. 

Mielőtt visszaindultunk volna, még tettünk egy sétát Laoximen lilongjaiban, ugyanis úgy hirlik ezt is eldózerolják akárcsak a Dongtailút (itt van róla a poszt), ettünk a Waipojiában, szereztünk némi teát - amióta Japánban élek, kvázi teljesen elfelejtettem, milyen jó is a kinai tea - hoztunk is bőven, mintegy újra felfedeztük. 

Ergo jó volt visszajönni na. Olyannyira hogy jövök majd megint, ahogy időm, azaz időnk engedi, hisz rajtunk van a billog, mi jönni kötelez. 

Shàng​hǎi​ billoga. 

Kapcsolódó bejegyzések: 

Shàng​hǎi​ - minden, a várossal kapcsolatos korábbi bejegyzésem 

Utazás - minden utazással kapcsolatos bejegyzés