10 éve Tōkyōban

2015 áprilisában érkeztem meg Naritára egy hátizsákkal meg mérhetetlen önbizalommal. Kínában töltött éveim, meg néhány rövid japán utazás után úgy általánosságban Távol-Kelet szakértőként tekintettem magamra. Aztán az első két hétben kiderült, hogy valójában egy 27 éves bébi vagyok egy idegen országban, és hogy a csajozós japánommal nem a legkönnyebb bankszámlát nyitni, vagy bármi hivatali ügyet intézni. Az évek során különböző okmányokon három különböző katakana-átírásban létezett a nevem, mert az elején fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne helyesen átírni. Így lettem ドーシュ, ドーシェ és ドーチ, és évekkel később egy új bankszámla nyitásánál mogorva ügyintézők átvilágítási procedúráján kellett bizonygatnom, hogy márpedig mindhárom ugyanaz a személy: én, én, én. Ha még egy variáns lett volna az irataimon szerintem le is csuknak. S jóllehet női mellre és fingra tudtam vagy tizenöt japán kifejezést, de amikor az első hideghívásaimat bonyolítottam japánul, az akkori főnököm a haját tépte, pedig ...