Shàng​high!

Pár nagyszerű video az egyik kedvenc városomról, Shàng​hǎi-ról.

Az Urbs Aeterna azt hiszem, Shàng​hǎi kapcsán új fogalmat nyert. Miként Shàng​hǎi nem pusztán Kína álmát éli, de elképesztő dinamikája tempót diktál a világ többi részének is.

Külföldiek egykori s mostani játszótere, a Kelet többszörös szajhája, hol hazai iparmágnások állítanak szárnyaló emlékművet a kapitalizmus, - és saját maguk számára, pihenést s megtorpanást hírből sem ismer.

Shàng​hǎi egyszerűen eltűnik a visszapillantóból, ahogy tövig nyomva a gázt süvít a az elképzelt jövő felé olyan sebességgel, mit fenntartani már-már lehetetlen. Bár Shàng​hǎi kapcsán eltörölhetjük a szót: lehetetlen.

Újabb és újabb beruházások nyílnak hétről-hétre, miközben a gyorsan fejlődő középosztály még sokszor dolgozik hetente hét napot a jobb jövő reményében. Shàng​hǎi-t inkább Hong Kong-hoz szokták volt hasonlítani, mintsem Běi​jīng-hez: itt nincsenek piperkőc palotaegyüttesek, inkább esetenként európai stílusú városkép jellemzi, hol az egyre csökkenő számban lévő tradicionális városelemek - lòng-ok (弄) - húznak kétségbeesetten kötelet a tudomány és fantasztikum reprezentációjával - ergo a Pǔdōng-gal (东).
Shàng​hǎi volt az első hely, hol Kína a Nyugattal úgy igazán, teljes egészében találkozott, s tulajdonképp meg is maradt a Nyugat kapujának, illetve utóbbi legújabb hóborjainak, divatjának és technológiájának legfőbb élvezőjének.

Mindazáltal a hipertrofikus hipermarketek és lélegzetelállító építészeti csodák közé beszorítva az öreg Shàng​hǎi sántítva vánszorog előre a toronyházak közé szorított kis templomaival, sikátorbéli piacaival, és klasszikus kínai kertjeivel, önnön dialektusukban szó-párbajozva viaskodni.

Mint többször említettem, Shàng​hǎi az antagonisztikus ellentétek városa, hol a csillagoktól nem túl messzire egy exkluzív bárban szürcsöljük koktélunkat a Bund-ra nézve, majd az út porában majszolunk jiǎozi-t (饺子), vagy akár egy évszázados, eldugott buddhista kolostort bámulunk - mindezt néhány óra leforgása alatt.

A
Shàng​hǎi-i nyár forró és párás, a tél viszont még hideg is lehet, akárhogy is, Shàng​hǎi nem áll meg és nem alszik.

Kína legmagasabb fizetései itt vannak, helyenként az utakat kisajátító luxusautók itt gurulnak végig, s az könnyedség, ahogy
a Shàng​hǎi-iak a maoista ideológiából átbújhattak a Nyugat fogyasztói társadalmába, mind-mind talán könnyednek tűnik; ámde Shàng​hǎi sikerének képzeletbeli kupolája nagyon is e világi fogalmakra épült: kemény munka, gazdasági liberalizmus, veleszületett versenyképesség valami nagyon is kedvező földrajzi adottság.

Auri sacra fames, vagyis az arany utáni átkozott éhség, a pénz, és annak üldözésének biztosít teret e metropolis, emellett Kína legmagasabb épületeinek; amire legalább olyan büszke, minthogy a MagLev-vonat hátborzongató sebességgel tűz át a dōng-on, apropó: a Forma 1-es pálya is természetesen itt kapott helyet.

Az újonnan gazdagodott középosztály már külföldön nyaral, golf klubokba jár, külföldi egyetemeken taníttatja gyermekét, nyugati márkákat hord és a legújabb okostelefonokat használja. Az ő gyermekeik ma a tíz éve még elképzelhetetlen életszínvonalon élnek.

A korábbi, szexre vonatkozó konzervatív attitűdök eltűntek, a válások száma az égbe szökik, és egyre későbbre tolódik a házasságkötések életkora. Mégis minden társadalmi liberalizmus és gazdasági progresszió ellenére
Shàng​hǎi bizonyos tekintetben ingatag talapzaton nyugszik: egyszerűen túl gyors ütemű volt e hihetetlen fejlődés. Sokszor mintha kimaradt volna a leleményesség és a kreativitás az összhangból.

Az 1920-as évek életstílusa és nyüzsgése, vele együtt a külföldiek, afféle füstködös buja jazz, architektúra, etc. egyaránt visszatértek - a drogfogyasztással és prostitúcióval egyetemben; ugyanakkor az akkori érát átható ötletesség, a kifejezés szabadsága, és maga a századelő heve már nem.
Ámde míg a gazdaság ily szédítő ütemben folytatja növekedését, a többség - legalábbis nyilvánosan - elégedett a status quo-val. Azok számára viszont, kik képtelen tartani a fejlődéssel járó áremelkedést, vagy azok, kik elvesztették munkahelyüket az állami iparvállalatok privatizációja folytán, és most sovány nyugdíjból próbálják fenntartani magukat, azok számára Shàng​hǎi nem a legkényelmesebb város.

Ez a fajta kontradikció már az utcán megfigyelhető, elég szétnézni az egymást érő építkezéseken, illetve az ott dolgozó migráns dolgozókra vetni pillantásunk, kik elenyésző összegért robotolnak elenyésző jogokkal. Koldusok, rongyos jövendőmondók, kóbor cipőtisztítók és bizsu-árusok lesik a felüljárókon gyaloglók zsebéből elpottyant garasokat.

Mégis, kínaiak ezrei - a tengerentúlról is - minden évben Shàng​hǎi-t választják visszatérésre, mely kétségtelenül Kína aranybányája lehetőségekben. Azok számára, kik itt élnek, ez egyelőre elég, s büszkék a városukra, melynek fejlődése kézzel tapintható. Summa summarum, még egyszer újra, Shàng​hǎi magára vonta a világ figyelmét!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ギャル文字

Amerika, a rizs országa

Hattori "Démon" Hanzō története