Kyōto 2. nap - 東山区

Második nap reggelén a Higashiyama (東山), - "keleti hegy" gyalogtúrára indultunk, elsősorban a Kiyomizu-dera (清水寺), valamint a környéken található kolostorok felkeresése végett. Kiváltottuk kétnapos buszjegyünket, majd a Gōjo-zaka (五条坂) buszmegállótól kezdtük a túrát Sannenzaka (三年坂), valamint a Ninenzaka (二年坂) elbűvölő sétálóutcáin keresztül, melyek szuveníres-boltokkal, öreg faházakkal, kézművesműhelyekkel, és éttermekkel egyetemben elvezettek egészen a Kiyomizu-hoz.

A Kiyomizu az ősi Kyōto-t felfedezni kívánók egyik igen fontos állomása, mely persze a világörökségi hagyaték része is egyúttal. A templom története egészen a Heian-korban (平安時代) nyúlik vissza, mi több a 798. évbe - noha jelenlegi épületeit 1633-ban hozták létre Tokugawa Iemitsu(徳川 家光) sógun utasítására -, s egyetlen szeget sem használtak fel a faépület összeeszkábálásakor - ami nem kis teljesítmény, (akárcsak a Běi​jīng-i Tiān​tán boltozata, vagy a Sān​jiāng-i Chéngyángqiáo szögtelen kivitelezései). Nevét a komplexumon belül található vízesésről nyerte, miképp kiyomizu-清水 alatt "tiszta víz" értendő. A Hossō-shū (法相宗) [Kínában Wéishízōng (唯識宗) néven ismert] buddhista szektával szokták volt kapcsolatba hozni a Nara-periódustól (奈良時代) számítva, bár a templom mai "őrzői" egy bizonyos Kitahossō-szekta tagjainak tudják magukat.

A 清水の舞台から飛び降りる mondás szerint "ugorj le a színpadról a Kiyomizu-nál", ami alatt fejest ugrani valamilyen szituációba, vagy teljes bátorsággal-erőbedobással belevetni magát valamibe - értendő: egy Edo-korszakbeli hagyomány szerint ugyanis, aki leugrott a Kiyomizu fő szintjéről, annak teljesült egy kívánsága. Már amennyiben túlélte. Ez egy 13 méteres tornagyakorlat volt, s 234 ugrást jegyeztek, 85.4 %-os életben maradási rátával, ami bár jó arány, ma már nem engedik a mutatvány prezentálását.

Alatta található az Otowa-no-taki(音羽の滝) vízesés, melyből három csatornán keresztül ömlik a víz, inni is lehet belőle (de csak az egyikből) és vágyak beteljesülését is lehet remélni - szerelem, hosszú élet, bölccsé válás terén, ha jól emlékszem. Csak tudnám, melyikből ittam végül!

A templomban számos talizmánt, vagy egyéb szerencsét hozó kelléket lehet újítani, úgymint omikuji-t ( 御神籤, vagy hiraganával おみくじ), ami effektíve egy szerencsét hozó cetli , melynek ellenértéke általában a szintén szerencsét hozó 5 yen-es.

A Kiyomizu 2007-ben bekerült a világ hét új csodájának szavazásakor a 21-es keretbe, bár a konkrét hét csoda közé nem sikerült beférkőznie. Ettől függetlenül Kyōto kihagyhatatlan részét képzi, be kell járni az egészet, inni kell forrásvizéből, élvezni kell a látványt és a friss levegőt. Mint ahogy tettük azt magunk is.

Ezt követően a Kōdai-ji (高台寺) felé orientálódtunk, mely a Rinzai-shū (臨済宗) zen buddhista szekta temploma. 1606-ban alapították, Nene (ねね), Toyotomi Hideyoshi (豊臣 秀吉) [ ki utóbbi a XVI. századi második nagy országegyesítő, róla szintúgy külön bejegyzés készül, ha kicsit áttanulmányoztam történetét] özvegye által, hogy itt imádkozhasson elhunyt férjéért. Számos festmény - köztük persze Hideyoshi-é -, különböző textíliák, valamint egy 1606-ban, azaz az alapítás évében öntött bronzharang adja a templom gyűjteményét. Emellett természetesen csodaszép kertek tartoznak hozzá, köztük egy karesansui (枯山水) sziklakert is.
Egyébiránt ugye, mily kék az ég, és mily fehérek a felhők? Még most is végtelen csodálattal tölt el a Shàng​hǎi, és egy év Nán​jīng után...

Kyōto-ban viszont nem értünk rá a felhőkön tökölni, délután Yasaka-jinja (八坂神社), Gion egyik Shintō-szentélyébe kellett térnünk. A szentély szintúgy a Heian-korban került császári pártfogásba, noha 656-ra tehető építésének megkezdése. A fő épület előtti tánc színpadon több száz lampion függ - mely este nagyon hangulatos -, s rajtuk az adományokat tettek nevei szerepelnek. Innen indult útjára a mára világhírűvé vált Gion matsuri (祇園祭), a Gion-fesztivál is.

Sétáltunk még egy kicsit a Gion-ban, majd egy presszóba tértünk kajázni, hamburgert rendeltünk, s kissé meglepődtem, amikor részekre bontva, zsömle nélkül, ám természetszerűleg rizzsel lett feltálalva: ekkor lettem világosítva fel a hanbāgā (ハンバーガー) és hanbāgu (ハンバーグ) különbségéről. Az öreg presszós néni megdicsért, milyen szépen eszek, elbaszott turistaként ez volt a legnagyobb sikerélményem Japánban.

A templomvadászat még nem ért véget, már csak azért sem, mert e szent helyek belsejében kellemes hűvös uralkodott, míg kint meg lehetett dögleni, már pusztán evégett is a Kennin-ji (建仁寺), Kyōto legősibbnek tartott zen buddhista templomába menekültünk, melyet 1202-ben hoztak létre. E templom a már említett Rinzai-shū (臨済宗) voltaképpeni főhadiszállása. Első építésekor hét épület alkotta, melyek az évszázadok során többször tűzvésznek estek áldozatul, a XIII. és XVI. században ellenben pofásan renoválták. Nevezetes festmények is találhatók itt, úgymint Tamura Soryu, Hashimoto Kansetsu, vagy éppen Tawaraya Sōtatsu alkotásai, ki utóbbi nevéhez fűzhető a Fūjin (風神) és Raijin (雷神) szél-, illetőleg mennydörgés- (vagy viharisten) kettősének "portréja" is.

Estére pedig a Kyōto Station-be (京都駅,) zúztunk, mely ugyan egy lenyűgöző acél-üveg kombináció, a modern tömegközlekedés afféle futurisztikus techno-katedrálisa, melyet 1997-ben sikerült ráerőszakolni a városra. A vélemények viszont igencsak megoszlóak róla, van ki szerint kurvára nem illik Kyōto imázsába, másoknak meg bejönnek e tágas terek, az ezernyi üzlet, valamint étterem; ami nekem igazán tetszett benne, az a kilátó része a 15. emeleten, onnan nézni a naplementét nem mindennapi látvány volt. Akárcsak a városra elterülő panoráma.

Késő este a Gion-ba, aztán a bAkpAk-ba kanyarodtunk vissza, nekem két nap tökéletesen elég volt arra, hogy Kyōto-t a világ egyik legkirályabb helyének deklaráljam.

Pedig még csak a következő nap mentem Arashiyamá-ba!