Sir Edmund Backhouse

Sir Edmund Trelawny Backhouse (1873 - 1944) brit orientalista, nyelvész, sinológus egy személyben, kinek művei nagy hatást gyakoroltak a nyugati közvélemény késő Qing-kori (1644 - 1912) Kinát illető nézeteire. Túlzásokban igen gazdag emlékiratai szerint ágyba vitte Oscar Wild-tól kezdve a mandzsu Anyacsászárnőt, Cixi-t is. Halála után azonban az a vélekedés terjedt el, hogy egyik leghiresebb munkája a China Under the Empress Dowager saját maga által irt konfabuláción, koholmányon alapult, mely alááasta hirnevét hosszú évtizedekre. Halálos ágyán lejegyzett emlékiratainak egyes részletei beillenének valami hardcore melegpornó forgatókönyvébe is,  s igy homoszexualitását illető megvetés miatt sem lett azok publikálva egészen 2011-ig. Az ehhez kapcsolódó újabb kutatások mindazonáltal arra engednek következtetni, hogy a számos túlzó, pontatlan részlet avagy kitaláció ellenére is,  ha nem is állitásának megfelelő mértékben, de valóban külföldi kortársai között szorosabb viszony fűzhette Qing-dinasztia császári udvarához, és ezáltal az is biztosra vehető, hogy rendelkezésre álltak azok az elsőkezű források, melyek alapján műveit megirta. 

Backhouse élete

Backhouse egy jómódú kvéker család tagjaként született, apja a Baclays Bank elnöke volt, családtagjai között számos lelkész és gondolkodó került ki. Végigjárta a kor elit oktatási intézményeit a Winchester College-től Oxfordig, mi utóbbiban állitása szerint bekerült Oscar Wild és Aubrey Beardsley, vagyis az 1890-es évek meleg angol esztétáinak, irodalmárainak klikkjébe. Oxfordi tanulmányai alatt idegösszeroppanás érte, nem is szerzett diplomát, majd tetemes adósságot felhalmozva inkább lelépett Angilából.

1899-ben érkezett meg Beijingbe, korának egy kiemelkedő nyelvzsenijeként számos nyelven beszélt, köztük franciául, latinul, oroszul, japánul, majd Kinába érkezését követően már elvileg fél éven belül kinaiul is (bár Oxforban minden bizonnyal tanult kinaiul, akkoriben még nem nagyon volt Pleco, avagy hasonló naprakész szótár, kivált nem a kollokvális nyelvhasználatot illetően. 

A brit követség épülete Beijingben, 1925 körül

Ergo a jelek szerint gyorsan összekapta magát, hiszen kisvártatva a korszak egyik meghatározó, a Times tudósitójaként Beijingben működő Dr. George Erneset Morrison-nak kezdett dologozni, elsősorban kinaiból angolra való forditási munkákon. Miképp Morrison, bár menő beijingi tudositóként volt ismert, nem tudott sem beszélni, sem olvasni kinaiul. Backhouse szerint "bennfentes" információkat adott Morrison-nak a mandzsu udvarról, bár ezek hitelessége erősen kétséges. Ettől függetlenül Morrison szinte kizárólagosan Backhouse-ra támaszkodott, tulajdonképpen az ifjú nyelvzseni informátornak köszönheti hirnevét is: Backhouse forditotta Morrisonnak a különböző császári udvari iratokat, dokumentumokat, újságcikkek tartalmát, amit aztán Morrison saját kútfőjeként adott tovább a Times-nak.

George Erneset Morrison

Backhouse egyébiránt egy szörnyű fönöknek irja le, aki nem értette a korabeli Kina viszonyait, lenézően bánt a kinaiakkal, ráadásul fizetni se fizetett rendesen Backhouse munkájáért cserébe.

Életének nagy részét Beijingben töltötte, ahol számos cég illetve magánszemély megbizásain dolgozott, akik igénybe vették nyelvtudását és állitólagos kapcsolatait a császári kormányzat legfelsőbb szintjeihez.

1910 -ben jelent meg a J.O.P. Bland brit újságiróval közösen irt China Under the Empress Dowager, majd 1914-ben az Annals and Memoirs of the Court of Peking, melyek korának elismert orientalistává, a Qing-kori Kina szakértőjévé tették. Ezek voltak ugyanis kvázi az első "bestsellerek" a modern kinai történelemről és a kor Kinájának viszonyairól Nyugaton.

Cixi

1913-ban nagyszámú kinai kézirat-gyűjteményt (mintegy 17,000 darabot, köztük számos hamisitványt mint utóbb kiderült, ám olyan ritka kincseket is, mint a Yongle Enciklopédia a XIV. század elejéről) adományozott az Oxford egyetem Bodleian könyvtárának, ezzel remélve hogy professzorrá avatják majd - ami a kor bevett metódusa volt. Professzorrá ugyan nem avatták, viszont adománya végett a Bodleian-könyvtár a kor legértékesebb kinai szöveggyűjteménye lett (apropó, itt egy érdekes blog a gyűjtemény egyik kurátorától) (Persze ez jól tükrözi a kor kaotikus viszonyait is, amikor szarrá lehetett rabolni a gyarmatok és leigázott országok szellemei kincseit, hogy aztán angliai vagy másegyéb európai könyvtárakban, múzeumokban köthessenek ki).

Állitólag titkos-ügynökként is dologozott a brit delegáció megbizásában az első világháború során, mely alatt elsődleges feladataként fegyverkeresekedelmi ügyletek lebonyolitását intézte. 1916-ban a császári udvar megbizottjaként adta elő magát, ahol ugyancsak simlis tárgyalásokat vezetett az Amerikai Bankjegy Társaságnak (American Bank Note Company), vagy éppen a brit hajóépitő vállalkozás, a John Brown & Company számára. Talán nem túl meglepő módon egyik cég sem kapott visszajelzést a császári udvar felől, miszerint az üzletek valóban megköttettek volna. Mire nyakon csipték volna Backhouse-t, hogy hogy is volt ez az ügylet, addigra ideiglenesen lelépett az országból. 1922-ben bár visszatért Beijingbe, nem volt hajlandó beismerő vallomást tenni ez ügyben.

Ezt követően Backhouse hosszú időre mintegy teljesen eltávolodott a nyugati cégektől és kormányoktól, meg egyáltalán a Beijingben élő külföldiektől is: a kinaiak által lakott negyedbe költözött, kinaiak által viselt ruhát öltött, s kinai szokások szerint él, ezáltal ragadt rá a beijingi remete elnevezés európai kortársaitól.

Az idősödő Backhousenek aztán 1939-ben az osztrák nagykövetség ajánlott fel menedéket, melyen keresztül került kapcsolatba svájci kezelőorvosával, Dr. Richard Hoepplivel, akit lenyűgöztek Backhouse történetei szexuális kalandjairól, na meg úgy általánosságban a homoszexuális élet régi Beijingben való mibenlétéről. 1943-ban, élete utolsó hónapjaiban, Hoeppli győzködésére irta meg emlékiratait Backhouse, ami, khm, kissé polgárpukkasztóra sikerült, talán ezért sem került kiadásra egészen 2011-ig a Décadence Mandchoue névvel illetett mű.

A második világháború során Beijing japán megszállás alá került, mi utóbbival 1941-ben ugye Anglia is hadba lépett. Backhouse-t fasiszta politikai nézetei végett hamar a japánokkal való kollaboráns lett, aki a tengelyhatalmak győzelmében bizott. A háború végét már nem élte meg, ugyanis 1944-ben a beijingi francia St. Michel kórházban érte a halál 70 éves korában. A brittekkel való nyilt szembefordulása ellenére a Brit Nemzetközösség Háborús Sírok Bizottsága (Commonwealth War Graves Commission) mindenesetre a Kinában elesett brit civil háborús halottjaként tarta számon.

Emlékiratait illetően, nem pusztán annak pornográf tartalma miatt, de a Backhouse reputációját kerékbe törő brit történész, Hugh Trevor-Roper a beijingi remetével kapcsolatos undora végett sem kerülhetett kiadásra. 1973-ban ugyanis Trevor-Roper megszerezte bár Backhouse emlékiratainak kéziratát, nem találta azt publikálásra méltónak, mivel meggyőződése alapján Backhouse nem volt több egy kókler sznob, és meleg történelemhamisitónál, ergo nagyjából ennek jegyében irta meg életrajzi könyvét is Backhouse-ról (Hermit of Peking: The Hidden Life of Sir Edmund Backhouse, 1976), ami nem változtatt túl pozitiv irányba a Backhouse-ról alkotott képet az elkövetkező évtizedekre sem, épp ellenkezőleg még rosszabb szinben is tüntette fel mint korábban. 

Bakchouse szókimondó szexuális tartalommal gazdagitott emlékiratai ugyanis hemzsegett a kor hirességeivel való viszonyát taglaló beszámolókról, köztük az egykori angol miniszterelnök Archibald Primrose, a francia költő Paul Verlaine, Oscar Wilde, ottomán hercegnők, de még a mandzsu anyacsászárnő, Cixi (慈禧太后) ama bizonyos hálószoba-listáján szerepelt. Trevor-Roper a memoár terjedelmes részét pusztán Backhouse csodálatos fantáziájának véli, amiben darabokban korhű, valóságos részletetek is felbukkannak, úgymint a késő császárkori Beijing férfi bordélyvilágának bemutatása. 

Ide kapcsolódó filmajánló lehet a Farewell My Concubine - magyarul Isten veled ágyasom

A Backhouse elmékiratait kötetbe foglaló Décadence Mandchoue 2011-es kiadásának szerkesztője, a teljes memoár elemző szortirozását végző Derek Sandhaus szerint ugyanakkor Trevor-Roper a meleg Backhouse-zal való ellenszenve, valamint sinológusokkal való konzultálásának hiányában felszines képet ad az emlékiratokról. Noha Sandhaus is egyetért abban, hogy az emlékiratok tekintélyes része vélhetően Backhouse képzeletén semmint valós értesülései avagy tapasztalatai útján kerültek lejegyzésre, azt bizonyosan elképzelhetőnek tartja, hogy Backhouse nem csak a kinai, de a mandzsu és mongol nyelveket is beszélte, amivel a kortárs Beijingben élő külföldiekhez képest valóban több rálátása lehetett a császári udvar működésére, ezáltal az Anyacsászárnő és annak közvetlen környezetéről illetve szokásairól szóló leirásáiban is több igazságot vél felfedezni, mint ahogyan azt Trevor-Roper elgondolta. 

A vádak 

Backhouse-zal kapcsolatban két fő vád van: az egyik, hogy első, elismertséget hozó munkája, a China Under the Empress Dowager javarészt kitalációkon alapult. Backhouse szerint ugyanis, a mű alapjául egy magasrangú császári hivatalnok, egy bizonyos Ching-shan (景善) naplója szolgált, amit azután talált meg, hogy az 1900-as Boxer-lázadás (义和团运动) leverését követően beköltötözött az emlitett hivatalnok volt lakásába (Jing-shan-t ugyanis kivégezték a lázadás leverése után). A ház padlózatában elrejtett napló soraiból kibontakozik a Boxer-lázadás korának császári hivatalnoki élete, s annak megosztottsága, ahogy az egyes frakciók harcai, miszerint a felkelők mellé, avagy a külföldi erők mellé lenne-e érdemes állni, valamint a késő Qing-dinasztia (1644–1911) mandzsu politikai ill. katonai vezetőjének, Ronglu (荣禄) alakja is (ki utóbbi közbenjárásának is köszönhető hogy a kinai császári csapatok nem ágyúzták szét a külföldi követségeket).

A Jing-shan memoár hitelességét illetően azonban tudós körökben nagy vita kerekedett már a mű publikálást követően is. S bár végső következtetések illetve jelenlegi tudományos konszenzus szerint hamisitványról van szó: a szöveg számos eleme olyan kortárs nyugati szerzőktől származó sorokat rejt, amiről Jing-shan egészen biztosan nem szerezhetett tudomást a kor viszonyai közepette, mi több a mű egyes sorai igencsak Blackhouse stilusára emlékezetnek, még annak ellenére is, hogy kinaiul irta azt, ráadásul ugye kézzel (!) Mivelhogy éppen saját, azaz Backhouse keze munkája volt.

Mindazonáltal ez adja a mű nagyszerűségét is, hogy Backhouse valósággal határos profizmussal ir le valójában meg nem történt dolgokat is kinaiul, ezzel okozva mind kortársainak, mind az utókornak - és nem pusztán a külföldi, de hihetetlen precizitása miatt még a kortárs kinai tudósoknak majd kutatóinak is - sok fejfájást annak kisilabizálására, hogy akkor mégis mennyi a valóság és a nettó hülyeség irományiban. Nem pusztán tökéletes kinai nyelvhasználatról, a kalligráfia beható ismeretéről tesz tanubizonyságot, de a részletek gazdagsága miatt a kor történelemi részleteinek beható ismeretéről is. Egyébiránt egészen haláláig Backhouse váltig állitotta, hogy Jing-shan naplója nem az ő hamisitványa volt. 

Décadence Mandchoue

Backhouse kitaláció nem pusztán a történelmi tények hamisitására korlátozódtak, de szexuális kalandjainak taglalása sem szűkölködik túlzásokban, miszeint ő Cixi szexrabszolgájanként, a késő császárkori Kinát de facto 47 évig uraló Anyacsászárné gigantikus klitoriszának fogságában sinylődött, ahogy olvashatjuk azt Décadence Mandchoue memoárjának soraiban.

Miután beidézték Cixi-hez: Guessing what the important business might be, I asked myself: was I sexually adequate for Her Majesty's overflowing carnality? Alas!

A sztori szerint első alkalommal Backhouse a kirabolt császári palota helyreállitásában segédkezett (a Boxer lázadás során az angol-francia szövetséges megszállás idején a nyugati erők teljesen kifosztották a Nyári Palotát) mikor egyszer csak meghallgatásra hivta be az Anyacsászárné, mely során a barbár diplomaták becstelen viselkedéséről panaszkodott neki. Aztán egyszer csak a császári hárem eunuchjai elvitték megfürdetni Backhouse-t, beparfümözték majd odadobták a szexéhes asszonyállat császárné elé, kit Backhouse Old Buddha, az Öreg Buddhaként emleget. Alább következzen pár szemelvény a műből, pusztán hogy illusztráljuk a mű nyelvezetét, igy talán jobban megértjük miért hatott ez olyan polgárpukkasztónak nem csak 1943-ban, de még a mai olvasó számára is simán akadnak benne +18-as részek. Mielőtt az Anyacsászárnénak adták volna, a főenuch Li Lianying elbeszélgetett vele, hogy mire is számitson az aktus során.

Li talked sex during the meal: "The Old Buddha said he, loves to rub her person against her vis-a-vis: you will probably find that she will rub you anus with her clitoris which is abnormally large".

Her Majesty graciously leant on my arm as we disembarked. "Now go", said she, "and do what Lien-ying ［ a főenuch ］ told you. But don't be mischievous with your litte 'eunuch', or I shall smack your buttocks," holding up a warning finger. (...) Now exhibit to me your genitals, for I know I shall love them" I had by this time an enormous orgasm and the Old Buddha fondled my rod and glans penis, kissing many times the urethral orifice which was saturated in the exotic perfume. Then she played with my voluminous scrotum. She fondled my abundant public hair, saying "But I thought you foreigners always shaved the hair adjoining the prick?"

Next the Empress took my penis into her mouth and continued titillation with her tongue. God was very good, and I had no ejaculation, as the potency of the drug retarted the flow of sperm. She bade me contemplate her august Person and I admired the abundant wealth of public hair, while at her command I took in my hands her abnormally large clitoris, pressed toward it my lips and performed a low but steady friction which increased its size. She graciously unveiled the mysteries of her swelling vulva and I marvelled at the perennial youth which its abundance seemed to indicate. She allowed me to fondle her breast which were those of a young married woman, her skin was exquisitely scented with the violet which I have made allusion, her whole body, small and shapely, was redolent with joie de vivre, her shapely buttocks pearly and large were presented to my admiring contemplation: I felt for her a real libidinous passion such as no woman has even inspired in my pervert homosexual mind before nor since.

(...) Then she drew closer and brought her erect clitoris into juxtaposition of my anus which poetically compared to a rose-bud. (...) 

"Large anus:" said she "I'll warrant that it has seen service." 

"Yes, Your Majesty, I'll not deny it and plead guilty to the impeachment."

"How many times?"

"Innumerable as the hairs of the head", replied I unblushingly.

"We are all as nature makes us", said the Empress: "what are we but puppets! There are no disputation about matters of taste"

(...) My sexual energy remaining unabated, she said in the vulgar tongue: "You are now permitted to have me, but just before you are coming, let me know. I want you to take your tool out and put it in my mouth, so that I may shallow the semen and thus enjoy a tonic." (Oscar Wilde used to say that the male sperm, if swallowed, was beneficial to the system and he should know!).

(...) "It has a sourish taste," said she.

"I am sorry, Your Majesty."

"Don't apologize: I like it and enjoy the tart flavour"

Backhouse állitása szerint az affér mintegy négy évig tartott, melynek kezdetekor ő 33, mig az idős Cixi 69 éves volt, s ezen periódus alatt mintegy 150 alkalommal kufircoltak a Nyári Palotában egészen a császárnő 1908-ban bekövetkezett elhunytáig. Most ez kapásból nem pusztán az életkorbeli különbség miatt lenne nehezen hihető, de további apró bökkenő, hogy Backhouse külföldi volt, ráadásul egy homoszexuális külföldi a kor Kinájában.

A sztorijainak többsége a korabeli kinai opera (persze férfi) sztárjairól, bordélyházak himringyójairól, mandzsu hercegek és nemesekkel való románcát taglalja, ami önmagában nem lenne hihetetlen, mi több valószinűbb, hogy igaz. A kinai császárnő viszont, az értelem szerűen kicsit más kategória lenne. Az elbeszélése szerint a főeunuch, Li Lianying (李连英) adott némi afrodiziákumot (meiyao, 媚药 vagy chunyao 春药), ergo Qing-kori viagrát Backhouse-nak, hogy begerjedjen Cixi-re az aktusok előtt:

We have an aphrodisiac which make you erect as the man in the in Strange Stories from the Library of My Love: after quaffing the potion, his tool extended itself into a third leg, until he become a tripod!

Mindazonáltal Bakchouse-on kivül más források is megemlékeznek Cixi hatalmas szexuális étvágyáról, és az is megjegyzendő, hogy az sem elképzelhetetlen, hogy az Öreg Buddha valóban "ki akart próbálni" egy külföldi hapsit, Backhouse ráadásul további külföldieket is felsorol, kik Cixi hálótermére voltak kárhoztatva: egy Wallon nevű franciát, valamint egy Rab nevű németet is. Mi több, az is bizonyosan kijelenthető, ha a mindenható mandzsu Anyacsászárné megkivánt valamit, akkor annak nem lehetett nemet mondani. De hogy valóban volt-e valami Backhouse és az Anyacsászárné között, azt igazából sem megerősiteni, sem cáfolni nem lehet Sandhouse érvelésében.  

A Cixi-vel való vélt vagy valós viszonyának hitelessége ergo kérdéses, viszont Backhouse sorai arról tesznek bizonyságot, hogy példának okáért valóban otthonosan mozgott a kortárs Beijing homeszexuális társasági életében - a főváros meleg bordélyházaiban pediglen vélhetően valamennyi mandzsu herceg megfordult legalább egyszer, hiszen afféle ókori görög társadalmi gyakorlat - pederasztia - mintájára fiúprostival nyilvánosan mutatkozni egyszerűen menőbb volt, mint nővel. A korabeli Kinában mindez ráadásul nem is afféle szubkultúra részeként, ellenben sokkal nyitottabb keretek között zajlott: hiszen Nyugattal ellentétben Kinában nem volt a homoszexualitást elitélő keresztény erkölcsi értékrendszer, s amig valaki elegett tett a konfuciánis kultúrkör alapvető kötelezettségeinek - házasság, szülőtisztelet - addig úgymond szemet hunytak efféle kalandjaik felett. 

Korabeli bordélyház (Igaz, a képleirás szerint Kantonból)

A meleg-kapcsolatok, illetve a férfi szépség eszményitése pedig a Ming (1368–1644), majd éppen a Qing-dinasztia (1644 - 1912) idején érte el csimborasszóját Kinában, és legfőképpen Beijingben, aminek van egy igen egyszerű magyarázata is: a császárkorban a főváros túlnyomóan férfiak által lakott és dominált város volt kevés nővel. A hatalmas kiterjedésű ország minden szegletéből a hivatalnok vizsgát megszerzett egyének a hivatali állás és karrier reményében özönlöttek császári fővárosba, ám csak valódi hivatalnoki kinevezés esetén hozhatták magukkal feleségüket, ami akár évekbe is telhetett, sőt sokuknak egyszerűen nem is sikerült.  Mindez egy kiterjedt, fiatal, értelemiségi és szexuálisan frusztrált férfiközösséget hozotott létre Bejingben. 1911 előtt ezért számos a császári hivatal által is jóváhagyott meleg bordélyház működött a városban. Ilyen létesitmény lehett a Décadence Mandchoue első soraiban in medias res bemutatott The Hall of Chaste Pleasures ("Kéjes gyönyörök csarnoka"). Először elkezdtem forditani a részleteket, de mivel egyes részek még számomra is kissé émelyitően hatottak, inkább úgy véltem meghagyom eredetiben, figyelem, kemény sorok jönnek! Részlet egy korabeli bejingi meleg bordélyházból:

The pathics are trained by practice not to have an erection and are absolutely forbidden to break wind, unless, of course, the client desires to be possessed from behind by them. If they ejaculate during the labial intercourse, the client will usually add a moderate tip in recognition of their virility. Their anuses are all very elastic (anal dilators of various sizes were in regular use) and the most largely developed clients find no difficulties in achieving full penetration and enhancing climax. 

In those dead days fires of erotic ardour, whereof not a flicker not vestige remain, blazed within me like a great white flame, but they were as nothing besides Cassia's ［ a bordélyház egyik férfi prostituáltja ］ ebullient lubricity. His penis, most fair and most admirable, must have been several inches longer and thicker than the recognized super-normal measure of eight inches (...). Cassia then presented to me his posterior for my lustful caresses, and my labial reactions were no more elegant than those of the Manchu prince earlier in day (...). Then he bade me titillate the anus with inserted index finger and after a few minutes the whole region was wet with a discharge of viscous, white mucus, quite inodorous, which Cassia called "sensual waters"...

Mégha Bakchouse maga nem is járt ott abban az évben ahogy azt emlékirata állitja, vagy talán nem is létezett ilyen nevű hely, maga a kor meleg bordélyházainak leirása korhűnek és pontosnak tűnik, ami azt bizonyitja, hogy valóban ismerte ezt a világot.  A londoni meleg elit közösségből a beijingi meleg intellektuális társadalmi életbe csöppenve - s amibe az imént elmitettük, vezető császári kormányhivatalnokoktól kezdve ünnepelt sztárok, gondolkodók, celebek egyvelege tartozott - teljes joggal elképzelhető, hogy bennfentes információkhoz jutott a kinai kormányzat működésévél kapcsolatban. Éppen ez adja műveinek és memoárjainak megitélésének az ambivalenciáját: nehéz eldönteni mennyi a valóság, a fikció, konfabuláció. S hogy aztán tényleg magáévá tette-e a mandzsu Anyacsászárnét, azt próbálja mindenki maga eldönteni...

Kapcsolódó bejegyzések:

Kinai császárok és sztorijaik - anekdoták Qin Shi Huangtól Puyi-ig 

A megoszott barack esete - homoszexualitást leiró kinai kifejezések 

Kurvák és költészet Kinában - azok az ájtatos taoista apácák!

A kinai pornográfia rövid története - az ókortól az újkorig 

Cixi császárné, aka 孝钦慈禧端佑康颐昭豫庄... - a kinai császárok rekodhosszú posztumusz tiszteleti nevei

Kinai felfedezők - Zheng He, a főenuch felfedezései 

Jokanji, a ribanctemető - szemelvény a japán főváros sötét múltjából