Běi​jīng 1. nap. - 故宫,天坛, 王府井,etc.

A világ legnépesebb, valamint az egyik legrégebbi civilizációjával rendelkező országának fővárosa, mely napjainkban a lassan újfent kétpólusává váló világ egyik végletének reflektorfényben álló metropolisának dicső státuszával tünteti ki magát egyszersmind.

Egyesek szerint a XXI. század Kínáé, és Kína maga - mint mindenki tudja - Běi​jīng (北京)-é.

Běi​jīng a pénzgyártást meghagyta Shàng​hǎi-nak és Shēn​zhèn-nek, a homoerotikába hajló mandopop zeneipart Hong Kong-nak és Taiwan-nak, viszont a birodalmi főváros cím a XIII. századtól kezdődően megkérdőjelezhetetlenül e várost illette. Dzsingisz kán által megszállva, Marco Polo által megcsodálva, a Ming-dinasztia által újraformálva, a Nyugat által körbeugrálva, majd Máo végett káoszba döntve, turbulens múltja ellenére sem volt kérdés főhatósága.

S mint ahogy Shàng​hǎi esetében, Běi​jīng-ben sem tudják megítélni, mi felé halad előre, és mennyiben nevezhető minden tekintetben haladásnak az, ami felé halad. Toronydaruk sötétlő rengetege mered az alant felvonuló, mord légkalapácsok morajló menetelésre, melyeket hegesztőgenerátorok harci kürtje sarkall előre az évszázados utcaképre lesújtó vasgolyók menetszele mellett. Nem nehéz hát párhuzamot vonni a Halálcsillag és Běi​jīng építése között, persze a baljós szavak korántsem sötét jövőt feltételeznek avagy vetítenek előre, de hogy pár éven belül egészen más képet mutat ez a város - mint ahogy Kína túlnyomó része - egészen bizonyosra vehető.

A Kínába elsőként ide látogatókat - kik a kommunizmus kopott palástját magán viselő város képére várnak - meghökkentheti az a modernizmus és egyfajta mérhetetlenség, mely Běi​jīng-et jellemzi. A jövő felé irányuló nagy ugrás ellenére a város egyik legértékesebb árucikkét mégis a történelem adja (kérdés meddig), miként Kínának olyan kihagyhatatlan látnivalóival rendelkezik, mint a Tiltott város, a Nyári Palota, az Ég temploma, a Láma templom, vagy éppen a Nagy Fal, hogy pusztán a legfontosabbakról essék szó.

Běi​jīng -vagy Peking, ahogy a korabeli diplomaták, újságírók, akadémikusok elterjesztették - úgy tűnik, mintha az idők kezdete óta uralta volna Kínát, holott az Északi Főváros eléggé távol esik a kínai civilizáció szívétől, s pusztán a mongol okkupációval egy időben- XIII. század - emelkedik politikai és kulturális fővárossá.

Běi​jīng, észak határtalan pusztaságában, igen messze a Jangcétől, nem élvezi sem folyam, sem tenger előnyét, stratégiailag tökéletesen érthetetlen helyen lokalizálódik, kevésbé sem tűnik ideális terepnek dinasztikus avagy birodalmi fővárosnak.

Attól eltekintve, hogy a város délnyugati részén már mintegy ötszázezer éve embernek látszó tárgyak ténykedtek, a legelső településre utaló források mindössze i.e. 1045-ből maradtak fenn. Korabeli kínai krónikák egy bizonyos Yōu​zhōu (幽州) nevezetű államot nevez meg a misztikus Sárga Császár (黄帝) feltételezett regnálása alatt.Běi​jīng-et egymás után foglalták el az északról érkező idegen erők, melyek mind elősegítették fejlődését: a mongol inváziót megelőzőleg a kitaj Liáo (辽朝), majd a dzsürcsi Jīn(金朝) nomád eredetű dinasztiák alatt jutott katonai és politikai kulcspozícióhoz. Ez időben látták el erődített városfalakkal, melyek nyolc kapuval rendelkeztek.

1215-ben mindenféle marcona mongolok egy bizonyos Dzsingisz kán lenyűgöző serege élén betoppantak a mai Běi​jīng helyére, és a minden mongolok kánja által történő megszállás paradox módon pontosan a kínai nemzeti főváros létrejöttét segítette elő, melyet a mai napig élvez.

A várost Dàdū (大都)-ra, Nagy Fővárosra keresztelték át, ami Khanbaliq (汗八里), vagyis a Kán városa néven is egyaránt ismert. 1279-ben itt rendezkedett be Dzsingisz unokája, Kubiláj kán (忽必烈/Хубилай хаан) s alapította meg a Yuán-dinasztiát (元朝). Dàdū a világ által ismert legnagyobb birodalom központja lett.

A Yuán-dinasztiát követően az első Míng-császár, Hóng​ Wǔ( 洪武) tette át székhelyét Nán​jīng-ba (南京)​, a mai Běi​jīng-et pedig Běi​píng-re (北平), vagyis Északi Békességre keresztelte. Így volt ez egészen Yǒng​lè (永乐) császár (1403-24) akciózásáig, ki visszacipelte a fővárost Běi​jīng-be.

A Míng-dinasztia volt az egyetlen kínai nemzeti uralkodóház az Északi Fővárosban. Regnálásuk alatt átépítéseken, illetőleg nagyívű felújításokon esett át, Yǒng​lè formázta modern várossá, máig meghatározó arculatát ekkor nyerte el, olyan meghatározó építmények, mint a Tiltott város, vagy az Ég temploma is uralmától kezdték írni saját történetüket. Többek között ennek köszönhetően lett egy úgymond nem túl magas város Běi​jīng, hiszen a Tiltott város-ban található Tài Hé Diàn-nél (太和殿) tilos volt magasabb épületet emelni, és ez egészen a XX. századig érvényben volt.

​
A következő választásokat a mandzsuk nyerték, koalíciós kormány helyett viszont a császárságot választották államformául, ennek eredménye lett Qīng-dinasztia. A Qīng-kor utolsó 120 évében Běi​jīng a különböző hatalmi harcoknak esett áldozatul, a lista igen hosszú: angol-francia csapatok 1860-ban földig égették a Yuán​míng​yuán-t(圆明园), vagyis a régi Nyári Palotát (mely ma is neuralgikus pontját képzi a kínai emlékezetnek), majd Cíxǐ korrupt rezsimje, a boxerlázadás, Yuán​ Shì​kǎi, a hadurak, a japán agresszió valamint a Guómín​​dǎng sem a renoválást részesítette előnyben.

Běi​jīng meg egyszer utoljára hatalomváltáson esett át, 1949 januárjában a Népi Felszabadító Hadsereg megköszörülte a torkát és belépett a városba. Ott is maradt. 1949. októrber 1-jén Maó pedig nem átallott félmillió ember előtt kikiáltani a Kínai Népköztársaságot a Tiān​'ān​mén-téren.
S mint azelőtt a császárok, a KKP is igyekezett saját dizájnjával kicsinosítani a várost, kevés szebb dolog van a világon, mint a szocialista realizmus. Ennek nyomai többek között a pái​lou-k (牌楼), vagyis a "dekoratív boltívek", emellett egész várostömböket romboltak le, helyükre széles körutakat építettek ki. 1950 és 1952 között szovjet szakértők vették kezelésbe a városformálást, sztálinista stílusú esztétikai megnyilvánulások velejáróival.

Az utolsó harminc év kapitalista jellegű reformjai után Běi​jīng egy valódi modern nagyváros lett, felhőkarcolókkal, bevásárlócentrumokkal, felüljárókkal, etc. Az egykori alacsony városképet kerékbe törte az égre törő építkezések meg-megújuló rohama. Az utóbbi években kemény és kíméletlen törekvések irányultak arra, hogy színt vigyek a szürke ormok közé, ergo egy zöldebb, tisztább, és élhetőbb várost hozzanak létre, korántsem eredménytelenül, de nekem valahogy mégis a szürke jutna eszembe először, ha mindenáron színt kéne társítanom hozzá.

A mai Běi​jīng hangulata radikálisan eltérő, mint amilyen 1989 tavaszán lehetett. Szemlátomást nincs tüntetés, ellenállás, de afféle diszkrét aktivizmusként az ellentmondást nem tűrő kormányi akaratérvényesítés minduntalan az árnyékban bújik. A város legnagyobb problémája viszont nem is a politikából fakad, pusztán az anyatermészet kikészítéséből avagy a környezeti krízisből, amin például a 2008-as olimpia sem segített sokat. Savas eső és homokfúvások állítják helyre az itt élők bőrének ph-értékét. (Mondjuk savas esőnk nekünk is van itt Nán​jīng-ban, nem kell szomorkodnunk.)

Délután bào​kān óra után kaptuk a hátizsákot, és felpattantunk a vonatra, a Déliből az Északi Főváros felé vettük utunk, tizennégy órás üdítő vonatút után érkeztünk szabad szombat reggelén. A Jade Youth Hostel-ban volt hatcsillagos lakosztályunk, ami alapvetően egy korrekt hely, a szobákban nincs wifi, de a fürdőszobában ezernyi testápoló, balzsam, vagyis egy csomó elhozható dolog van, ha valamiben esetlegesen szűkölködnénk. Ami nagy hiányossága, hogy nincs a hostlekre jellemző teljesen barátságos konyhája, hanem egy étterembe nyílik a hall, ami kurva drága, és ahhoz képest sokkal jobb spagettit eszek a nagykapuval szembeni kifőzdében, mint amit itt tálaltak elénk. Ami nagy előnye, hogy eléggé központi helyen fekszik (东城区北河沿大街智德北巷5号（最高人民检察院北墙外), ugyan a legközelebbi metróállomás egy húsz perces séta, de számos hú​tòng-on (胡同) keresztül mehetünk végig, továbbá a Tiān​'ān​mén​-tér (天安门广场), és a Gù​gōng (故宫) két megálló busszal.

Becsekkoltunk, egy zuhany, és zúztunk felfedezni a várost. Útközben megpillantottam egy kis táblát, mely Lǎo​ Shě (老舍) emlékháza felé intett, ki mint tudjuk a XX. századi kínai irodalom egyik kimagasló egyénisége volt. Számos műve megjelent magyar fordításban is, a Macskaváros krónikája (猫城记) című szatirikus hangvételű művét mindenképpen ajánlanám, vagy éppen a Teaházat (茶馆) is. A kis emlékházban - mely egykori rezidenciája volt - személyes tárgyai, korabeli írásai, fotói kapnak helyet, érdemes megtekinteni.

Kacsáztunk még egy darabig a hú​tòng-okban, aztán a Tiān​'ān​mén​-térre navigáltunk, a világ legnagyobb nyilvános terére, mely egy gigászi kősivatag, és ominózus emlékek színtere is egyben, (a három T egyike). Innen nyílik a Gù​gōng, a Császári palota, vagyis a Tiltott város - Zǐ​jìn​chéng (紫禁城), mely elnevezését onnan kapta, hogy ötszáz éven keresztül nem nagyon lehetett bemenni oda. Kína legnagyobb, és legjobb állapotában megőrzött műemlék-együttese, mely két dinasztia császárainak - a Míng-eknek és Qīng-eknek - volt otthona, kik nem tették ki innen lábukat, ha csak nem volt muszáj. Na mármost a Gù​gōng kurva nagy, egy fél napot nyugodtan rászánhatunk, a palotaegyüttes különböző épületeinek végigjárásához igazából egy nap is kevés, - Cháng​chūngōng, Tài Hé Diàn, Wǔmén, Jiāotàidiàn, Yùhuā​yuán, etc., de e blog hasábjai nem rendelkeznek elegendő hellyel a Tiltott városban lévő attrakciók teljes lajstromba vételéhez, meg ha ott vagyunk, kényünkre-kedvünkre flangálhatunk ameddig a lábunk - avagy érdeklődésünk bírja - töribuzik előnyben, átlagfelhasználók két-három óra után egyszerűen megunják. Lakónegyedek, színházak, templomok, kertek, az utolsó császárok idejében pedig még teniszpályák is helyet kaptak itt, összességében csakugyan lenyűgöző. (Nem hiába volt a császároknak olyan nagy kíséretük: egyedül a Gù​gōng-ban eltévedtek volna, mint a szar.)

Ahogy kiértünk a Tiltott városból, máris a Jǐng​shān​-park (景山公园) felé mentünk tovább, mely pont szembe helyezkedik vele egy dombon, melynek anno elsődleges feladata a palota oltalmazása volt a gonosz szellemektől - vagy éppen az északról érkező porviharoktól (a gomolygó porfelhőket tavaszonként látni vélték). A Míng-dinasztia alatt Běi​jīng legmagasabb pontja volt, amiért megéri felmászni rá, az az elképesztő panoráma, benne az egész Tiltott várossal. Aztán meg le kellett mászni róla, ami alapjáraton nem nagy mutatvány, csak éppen ezer fokban, tizennégy órás vonatút meg a Gù​gōng után nincs toppon az ember. Persze nem volt megállás, nem tökölni jöttünk, ergo taxi, és irány a Tiān​tán (天坛), vagyis az Égi templom-park.

Aztán elértünk a Tiān​tán-hoz, ami Běi​jīng egyik szimbóluma többek között, egy 267 hektáros park, négy fő kapuja a négy égtájnak megfelelően nyugszik. Eredeti funkcióját tekintve az Ég fiának magányos ceremóniáihoz adott teret, melyeket a bő termés, égi tisztaság, valamint az emberek bűneinek megbocsátása végett végzett.
Az templom csarnoka felülnézetből kör alakú, és négyzet alakú alapzaton nyugszik, ami abból az ősi kínai teóriából vezethető vissza, hogy az Ég kör alakú, a Föld pedig négyzet formájú. (Ezért is "lyukasak" a régi kínai pénzérmék.) Az öt méter magas Yuánqiū (圜丘) "Kör oltárt" 1530-ban építették, aztán 1740-ben renoválták. Fehér márványból faragták, három szintes, geometriája a császári kilences szám körül forog, mivelhogy a páratlan számokat az Égnek tulajdonították, a kilenc pedig a legnagyobb páratlan szám. Az oltár legfelsőbb része szintén az Eget szimbolizálja, kilencszer kilenc körgyűrűből, nyolcvanegyet adva ezzel. A lépcsők és a korlátok végső száma mind kilencnek a többszörösei. Adtak a számmisztikára. A legoltáribb látnivaló mégis a Qínián​diàn (祈年殿), a "jó termés érdekében végzett imádat csarnokának" monumentális építménye, melynek fundamentuma egy három szintes márványterasz. A fagerendák szög és bárminő kötőanyag nélkül tartják a mennyezetet, ami egy 38 méter magas és 30 méter átmérőjű objektum esetében nem semmi kivitelezés. 1420-ban húzták fel eredetileg, de 1889-ben Guāng​xù​ császár uralkodása alatt (光绪帝) belecsapott a ménkű, de a következő évi újjáépítés szintén a Míng-kori architektúrát követte.

Miután végigmustráltuk mindezt, visszamentünk a hostelba szusszanni egyet, kajázni a kurva drága étterembe, aztán a szintén negyed óra sétára lévő nevezetes Wáng​fǔ​jǐng (王府井) korzóra tévedtünk, itt intimebb kapcsolatba lépnem néminemű Yān​jīng (燕京) csapolt sörkészítménnyel, aztán a közeli éjszakai piac felé vettük az irányt, illetőleg abból kettő is volt: az egyik kifejezetten extremitásba hajló ételnek látszó tárgyakkal operált, pálcikára húzott skorpióktól-bogaraktól az életemben nem látott élőlényekig bármit megsütöttek volna néhány yuanért, én csak egy kígyót ettem, nem rossz, de azért nem fogok leszokni a csirkéről. Ez az a piac, ahol a turisták kiborzongathatják, kiszörnyülködhetik magukat, s nem ahol a kínaiak nap, mint bevásárolnak. A második éjszakai piac teljesen szabványos volt, túlságosan is nyüzsgő, de imádom ezt az atmoszférát, ízek, szagok a levegőben, ordibáló árusok, hatalmas alkudozások - kurva jókat alkudtam, az ilyen helyeken szoktam azt érzeni, hogy Kínában vagyok. A Wáng​fǔ​jǐng-en van egy Běi​jīng Foreign Languages Bookstore, nagyon veszélyes hely, ne is próbálkozzunk könyv nélkül távozni!

Estére visszaorientálódtunk a hostelba, és eltettük magunkat másnapra, jött a Nagy Fal, a Láma templom, miegymás. De annak elregélése már a következő bejegyzésre hárul!