Laoximen: egy lilong utolsó pillanatai

A Laoximen (老西门), vagy a Régi Nyugati Kapu szomszédsága egykori Shàng​hǎi​t ölelő városfalon már közel 500 éves történelemmel, mi több számos szép shikumennel (石库门), ergo a város egyik hagyományos építészeti stílusát képviselő épülettel rendelkezik, de ez sem fogja megakadályozni abban, hogy nemsokára a környékbeli területek sorsára jusson és eldózerolják a bús picsába. Legutóbbi shàng​hǎi​i utunk során ebből adódóan el is sétáltunk a szomszédságba, hogy készíthessünk pár koremléket e városrész sajátos hangulatáról, mely a jövőben már egyre kevésbé fogja jellemezni Kelet Párizsát, vagy talán semennyire.

A Laoximent magába foglaló terület mintegy két négyzetkilométert ölel át, jóllehet ennek mintegy kb. fele ami ténylegesen kívül esett bárminő felújításon. Az elpusztítandó terület hozzávetőlegesen 111,000 négyzetmétert érint, ami bár nem tűnik olyan veszettül soknak, rengeteg pótolhatatlan kincset rejt. Az egykori városfalat övező terület a XVI. századtól kezdve lakott volt ugyan, főleg a XX. század elejétől nőtt meg az itt élő lakosság, miután a külföldi jelenlét következtében felélénkülő kereskedelem Kína számos térségéből mágnesként vonzotta a népességet, Laoximen pedig egy közlekedési központtá avanzsálódott, mely körül élénk lakóközösségek épültek ki.

Számos jelenleg itt álló épület története viszont igazából 1912-re nyúlik vissza, mikor is a korabeli városfal elbontásra került, azok pedig felhúzásra. Kevés ilyen hely maradt Shàng​hǎi​ban, ahol efféle régi lakóépületek vannak, azaz hogy pont Laoximen azon területek egyike, mely egészen idáig túlélte a történelem viharait, majd az ingatlanügyleteket, hangsúlyozottan egészen mostanáig. Főképp lakóépületek alkotják az épületek többségét funkciójukat illetően, ámde vannak itt iskolák, boltok, műhelyek, etc.

A város kulturális örökségének magvát jelentő lilong (里弄) szomszédságok (utóbbiról bővebben itt olvashatsz) nem pusztán lélek nélküli dobozházak egyvelege, ellenben igencsak szoros köteléket alkotó, komplex mikroközösségek is egyúttal. Azáltal, hogy ezeket a régi lilongokat eldózerolják, majd azok lakóit szépen kiköltöztetik a Mordorban (Pudong, Jiading, Fengxiang, Songjiang, etc. egyéb külvárosi kerületekbe) felhúzott új panellakásokba a kormány város-felújítási programja kapcsán, nem pusztán ezek a klasszikus shàng​hǎi​ architektúra jegyében fogant épületek, de a város tradicionális közösségei illetve együttélési formája is atomjaira hullik.  Erre mondja azt a kínai, hogy mei banfa (没办法) azaz nincs mit tenni. 

E nagy múlttal rendelkező lilongok elpusztítása Shàng​hǎi​ban persze korántsem újdonkeletű dolog - mi több már régóta zajló folyamat - ilymód egyre kevesebb ilyen régi városrész éli túl a modern várostervezés kissé kaotikus huszárvágásait. A helyzet ugyanis az, hogy a várostervezés Shàng​hǎi​ban meglehetősen decentralizált keretek között zajlik, azaz az egyes kerületek saját várostervezési döntésjoggal bírnak a kezelésükben lévő területeket illetően. Miközben a kínai gazdaság rohamos ütemben fejlődött, e helyi kerületek kormányhivatalnokaiból szép lassan de facto ingatlanbrókerek lettek, akik vadkapitalista keretek között sajátítottak ki egész városrészeket, épp a Laoximenhez szerű szomszédságokat, amelyeket a legtöbb (kenő)pénzt felajánló ingatlanfejlesztő cégeknek engedtek át. A shàng​hǎii​ várostervezési hivatal gyakorlatilag semmilyen kényszerítő erővel nem rendelkezik, ezért pedig nincs is központosított várostervezés a metropoliszban. 

A helyi önkormányzatok által irt forgatókönyv rendre ugyanaz: a jövőbeli ingatlanfejlesztési terv kapcsán az adott területen lévő lilong lakói kapnak egy határozatot - miszerint a házuk területe mostantól fejlesztés alá vett közterületté vált - kompenzáció gyanánt pedig egy új lakást valahol kint a semmi közepén. Ez olyan szinten elterjedt gyakorlattá vált, hogy 2013-ra a helyi önkormányzatok nem pusztán Shàng​hǎi​, de Kína-szerte bevételük egyharmadát ilyen ingatlaneladásokból szerezték.  

A Kinai Kommunista Párt top vezetősége pedig nem pusztán tud ezen az egész országot átszelő ingatlanügyeletek mibenlétéről, hanem még támogatja is azokat: mivelhogy országosan a helyi önkormányzatok teljes adóbevételének kb. 70%-a közvetlen a központi kormányzathoz kerül, az önkormányzatok költségvetésének egyszerűen kulcsfontosságú részét képzi az ingatlaneladásokból befolyt összeg, hiszen e nélkül képtelenek lennének fenntartani magukat.

Rob Scmitz: Street of Eternal Happiness nevű művében, Shàng​hǎi​ egyik régi utcájának (Changlelu) lakóinak a történetén keresztül Shàng​hǎi​ illetve Kína nagyszerű társadalomrajzát kapjuk, és a könyv egyik fejezetében egy ilyen tipikus ingatlanügylet áldozatának esett család sorsán keresztül bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen gazember, sokszor egyenesen maffia módszerekkel él az önkormányzat, ha mondjuk olyan idős lakókat kell kipenderíteni, akik nem akaródznak a város egyik központi körzetében lévő otthonukból - és magából a közösségből hol egy életet leéltek - távoli, ismeretlen külvárosi kerületekben felhúzott panellakásokba költözni.

Megéri eltörölni mindezen értékes kulturális hagyatékot egy újabb bevásárló-centrum kedvéért? A sztori azért nem pusztán ilyen egyszerű. Azt ugyanis hozzá kell tenni, hogy jóllehet sok esetben valóban erőszakos módon költöztetik ki a régi lakókat hogy elbonthassák a régi szomszédságot és azok ósdi épületeit - hogy aztán felhőkarcoló irodaépületeket vagy éppen modern apartmanokat építhessenek a helyükre - ezen hagyományos városrészek épületeinek nagy része valóban nagyon ramaty, romos avagy esetenként egyenesen életveszélyes állapotban van, ahonnan legalább annyi lakó szeretne azon bizonyos új építésű társasházakba költözni, ott a messzi külvárosi területeken, mint amennyi maradni szeretne.

E lilongok egyszerűen túl központi, értékes területen belül vannak Shàng​hǎi​ban, s képtelenek visszatükrözni azt a hatalmas fejlődést, amin Kína, és maga Shàng​hǎi​ keresztül megy. S hát ebből adódik, hogy e féktelen, kissé disztópikus modernizációban halálra lett ítélve e gyönyörű és értékes történelmi emlékekkel, bennük megannyi generáción átívelő emberek gazdag múltjával élő, a régi Shàng​hǎi​ mindennapjait idéző szomszédság.

Az örökségvédelem fogalmáról azért Kínában is hallottak már: a történelmi jelentősséggel bíró objektumok Shàng​hǎi​ban is számos esetben műemlékvédelem alá kerülnek, 1989 óta nagyszámú 1840 és 1949 között épült objektum kapott ilyen védelmet, a lilongok többsége bár a Laoximen sorsának mintájára valahogy kifelejtődik ezen törekvésekből. Mindazonáltal pozitív példa is akad, par exemple a Xintiandi vagy éppen a Tianzifang esete, mi utóbbikat a 2000-es évektől kezdte felkarolni a város, és ragyogóan szemléltetik, hogy bizony egyensúlyt is lehet találni az egyes városrészek fejlesztésben és konzerválásban. Kérdés, hogy a Laoximen, és számos egyéb hasonló régi városrész esetében miért nem lehetett.

Macskakrónikák

Kutya Kinában

Persze hogy én is, mint sokan mások siránkozom, hogy nem lesz alkalmunk a jövőben hasonló shàng​hǎii​ szomszédságokban sétafikálnunk, és hát szomorú hangulatban fotóztam Laoximen utcáin sétálva, de legalább még láthattam egyszer élőben mindezt, hisz lassan ez már ez is csak a múlt része lesz. 

Kapcsolódó bejegyzések:

A shanghai urbanizáció története - A lilongokról bővebben 

Urbex - egy lilong pusztulása képekben 

Urbex - még lilong halál

Urbex - Kangdilu

Urbex - Qing-dinasztiabeli diplomaták épületébe való besurranás 

Urbex: Urbánus kalandok egy Kangxi-császár korabeli épületben

Életképek: korábbi fotóim a környékről 

Dongtailu - egy már korábban elpusztitott városrész