Kelet Sztálingrádja - a kohimai csata története

Régi olvasóim talán emlékeznek még a Sötét Óceán Társaságáról (Genyosha) írt soraimra. Ők voltak azok az árnyékban húzódó ultranacionalisták, akiknek ideológiája megágyazott Japán agresszív terjeszkedésének. 

Ahogy ismeretes, 1941. december 7-én a japánok megtámadták az Egyesült Államok Pearl Harbor-i haditengerészeti bázisát, majd ezután hadat üzentek Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak.

Az ezt követő napokban és hetekben Japán lerohanta az európai gyarmatokat Ázsia különböző részein, köztük olyan brit területeket, mint Hongkong, Malajzia, Szingapúr és Burma (ma Mianmar). Reményeik szerint egy megerősített védelmi gyűrűt hozhattak létre Japán körül, amely biztosítja a birodalom önellátását addig, amíg a Szövetségesek bele nem fáradnak a háborúba.

A britek hosszú ideig valószínűtlennek tartották Burma Japán felőli, szárazföldi invázióját, ezért elhanyagolták annak védelmét. Amikor 1942 januárjában megindult a támadás, a brit pozíciók gyorsan összeomlottak. Márciusra elveszett a főváros, Rangun (ma Yangon) és annak létfontosságú kikötője is.

Ahogy a japánok észak felé nyomultak, a szövetséges csapatok túlélői öthónapos visszavonuló harcot folytattak India felé, több mint 1600 kilométernyi (1000 mérföld) embertelen terepen keresztül.

A mandzsúriai hódítások, Pearl Harbor lángjai és Szingapúr eleste után a birodalmi gépezet megállíthatatlannak tűnt. De minden birodalom eléri a maga végzetét. A Japán Császári Hadsereg számára ez a végzet nem a Csendes-óceán valamelyik atollja volt, hanem egy sárban és vérben úszó hegyi falu India északkeleti csücskében: Kohima.

1943 novemberében ugyanis a kelet-ázsiai háború új szakasza kezdődött meg a Délkelet-Ázsiai Főparancsnokság (SEAC) megalakításával, Lord Louis Mountbatten admirális vezetése alatt. A SEAC vette át a hadműveletek irányítását az Indiai Főparancsnokságtól, és az új vezetés alatt a háború folytatása új lendületet kapott.

Korábban a brit csapatok visszavonultak, amint a japánok elvágták az összeköttetési vonalaikat, a hadműveletek pedig a monszun idejére gyakorlatilag leálltak. Az új stratégia értelmében azonban a csapatoknak ki kellett tartaniuk, és elszigeteltség esetén a légi utánpótlásra kellett támaszkodniuk, folytatva a harcot a legzordabb körülmények között is.

A nyugati front eseményei mellett méltatlanul keveset beszélünk a burmai hadszíntérről, holott itt, az 1944-es monszun alatt zajlott le a második világháború egyik legbrutálisabb fordulata. Ez a poszt a tehát a kohimai csatáról szól, amelyet  úgy is szoktak volt leírni, mint a „Kelet Sztálingrádja”*.

A Nagy Terv és a növényevő katonák

1944 tavaszára a frontvonalak megmerevedtek Burma és India határán. A britek a fentebb említett Délkelet-Ázsiai Főparancsnokság alatt újraszervezték erőiket, ezt követően ellentámadásba készültek. A japán vezérkar érezte a nyomást: tudták, lépniük kell.

Kohima brit védőinek ledobott japán szórólap, 1944-ből

A fanatikus Mutaguchi Renya (牟田口 廉也) altábornagy - ki Kínában, Malajziában és Szingapúrban is harcok veteránja volt - a japán 15. hadsereg parancsnoka kidolgozta az U-Go hadműveletet, ami tulajdonképpen India inváziójára irányuló japán terv volt, s eredetileg megelőző csapásnak készült a manipuri Imphalnál állomásozó brit IV. hadtest ellen, hogy megzavarja a Szövetségesek adott évre tervezett offenzíváit. Mutaguchi azonban kiterjesztette a tervet magának Indiának a lerohanására, sőt, talán még a brit gyarmati uralom (British Raj) megdöntésére is.

Mutaguchi

Ha a japánoknak sikerült volna erős hídfőállást kiépíteniük Indiában, azzal demonstrálhatták volna a Brit Birodalom gyengeségét, és bátorítást adhattak volna az indiai nacionalistáknak dekolonizációs törekvéseikhez. Emellett Imphal környékének megszállása súlyosan érintette volna az amerikaiak azon erőfeszítéseit, hogy utánpótlással lássák el Csang Kaj-sek hadseregét Kínában. 

A terv részét képezte a japán 31. hadosztály kiküldése Kohima elfoglalására, hogy ezzel elvágják Imphalt a külvilágtól. Mutaguchi ki akarta használni Kohima bevételét, és tovább akarta küldeni a 31. hadosztályt Dimapur felé, amely a Brahmaputra folyó völgyének létfontosságú vasúti csomópontja és logisztikai bázisa volt.

A 31. hadosztály parancsnoka, Satō Kōtoku  (佐藤 幸徳) altábornagy elégedetlen volt a rábízott szereppel. Nem vonták be az offenzíva tervezésébe, és komoly kétségei voltak a siker esélyeit illetően. Saját törzskarának már korábban kijelentette: mindannyian éhen halhatnak megfelelő ellátás hiányában. Ráadásul Satō és Mutaguchi a japán hadseregen belül külön frakcióba tartoztak és régtől fogva gyűlölték egymást.

Satō

Mutaguchi terve tehát merész volt, sőt, őrült: átkelni a járhatatlannak hitt dzsungelen, elfoglalni az Imphal és Kohima környéki brit bázisokat, majd betörni Indiába. A japán vezetés azt hitte, hogy Imphal és Kohima néhány hét alatt elesik, ezért mindössze 20-30 napnyi élelmet vittek magukkal a hadjárat elején, és nem építettek komoly utánpótlási útvonalakat a dzsungelen keresztül. A terep viszont brutális volt sűrű dzsungellel és meredek hegyoldalakkal. A japán hadsereg teherhordó állatokra és emberi hordárokra támaszkodott, ám ezek nagy része a dzsungelben elpusztult vagy szétszóródott.

Mindezen túl Mutaguchi altábornagy úgy vélte, katonái majd a zsákmányolt brit készletekből élnek, netán a helyi falvakból rekvirálnak, vagy egyszerűen a dzsungel páfrányain élnek majd. Állítólagos cinikus mondása szerint: 

日本人は草食動物だから補給の必要はない。草を食って戦え。

A japán ember növényevő állat, ezért nincs szüksége utánpótlásra. Egyetek füvet és harcoljatok!

A történelem Mutaguchit igazolta a legkegyetlenebb módon, csak éppen fordítva. A visszavonulás során a japán katonák valóban rákényszerültek a fű, a gyökerek és a csigák evésére, de ez nem fenntartotta őket, hanem tömeges mérgezéshez és éhhalálhoz vezetett. A Kohimából és Imphalból kivezető utakat a japán veteránok később „Fehér Csontok Útjának” (白骨の街道) nevezték. 

William Slim

Ezzel szemben William Slim tábornok valami olyat tett, ami megváltoztatta a dzsungelháború szabályait. Felismerte, hogy ha a japánok elvágják az utakat, az utánpótlást a levegőből kell megoldani. A kohimai ostrom alatt a RAF (Királyi Légierő) és az amerikai USAAF szállítógépei (főleg a legendás C-47 Dakoták) folyamatos „légihidat” alkottak. A bekerített védőknek mindent ledobtak: lőszert és élelmet, vagy éppen vizet és gyógyszert. Mutaguchi nemcsak alábecsülte ellensége védelmi képességeit, de szintén hibásan ítélte meg a Szövetségesek azon képességét, hogy erősítést vonultassanak fel.

A feláldozhatók: A sangshaki csata

Mielőtt a pokol elszabadult volna Kohimánál, történt valami, ami nélkül ma máshogy írnánk a történelmet. A japán gőzhenger útjában állt egy indiai ejtőernyős dandár (50th Indian Parachute Brigade) Sangshak falujánál. Bár nem volt esélyük a túlerővel szemben, hat napig tartották fel a japánokat.

Gyakorlatilag felmorzsolódtak, de ez a hat nap életmentőnek bizonyult: ennyi idejük maradt a briteknek, hogy Kohimába szállítsák a Royal West Kent ezredet és megerősítsék a védelmet. A sangshaki hősök vére vásárolta meg az időt Kohima számára.

A teniszpálya csatája

Kohima stratégiai kulcspont volt: egy hágó, amelyen keresztül az egyetlen út vezetett a brit utánpótlás központjába, Dimapurba. Hogy értsük a számokat: Mutaguchi teljes indiai inváziós ereje (a 15. hadsereg) összesen 85 000 - 90 000 főt számlált. Ez a hatalmas tömeg három irányból támadt. Kohima faluját és ezen stratégi hágót ebből csak egyetlen egység, Satō Kotoku 31. hadosztálya vette célba, nagyjából 15 000 katonával, és 1944 áprilisára bekerítették a várost. A dráma ott kezdődött, hogy ezzel a 15 000 jól kiképzett japán harcossal szemben Kohimában az ostrom kezdetén mindössze 1500–2500 brit és indiai védő állt Richards ezredes parancsnoksága alatt. Satō tehát tízszeres túlerővel érkezett a azon ominózus teniszpályához.

A védők visszahúzódtak a Garrison Hillnek nevezett területre. Itt, a kerületi megbízott bungalója mellett zajlott le a hadtörténelem egyik legszürreálisabb ütközete: a teniszpálya csatája. A frontvonal szó szerint a teniszpálya közepén merevedett meg - hetekre.

• Az egyik alapvonalnál a japánok ásták be magukat.
• A háló túloldalán, a másik alapvonalnál a brit és indiai katonák feküdtek.

Egymástól 20 méterre, gránátokat dobáltak át a pálya felett, mintha labdameneteket játszanának. A sebesülteket alig lehetett kimenteni. Itt tűnt ki bátorságával John Harman tizedes, aki egymaga rohamozott meg egy japán géppuskaállást, megsemmisítette azt, majd visszatért, hogy egy másikat is elhallgattasson. Bár halálos lövést kapott, önfeláldozásáért posztumusz Viktória-keresztet kapott.

Így válik világossá, hogy az a párezer védő mekkora nyomást bírt ki hetekig a japán elit gyalogsággal szemben. A csata csúcspontján a briteknek sikerült M3 Grant harckocsikat felvontatniuk a meredek domboldalon (ez egy technikai bravúr volt csörlőkkel és nagyszámú emberi erővel), ami gyakorlatilag közvetlen közelről lőtte a japán bunkereket a teniszpálya végében.

A Halálfa legendája

A pálya mellett állt egy gyönyörű cseresznyefa. A csata során ez a fa vált a japán mesterlövészek kedvenc fészkévé, ahonnan folyamatosan tizedelték a brit tiszteket. A fát végül a tank ágyútüze gallyazta le úgymond, de a csonkja mementóként ott maradt a füstölgő romok között. (Ma a kohimai katonai temetőben egy új fa áll a helyén, de az eredeti csonk darabjai múzeumban vannak).

Logisztikai fölény

A Szövetségesek logisztikai és hírközlési fölénye kulcsfontosságúnak bizonyult. Ez nemcsak az erősítések gyors felvonultatását tette lehetővé Dimapurból, hanem azt is, hogy az 5. indiai hadosztályt és teljes felszerelését mindössze két nap alatt, légi úton szállítsák át az arakáni frontról Imphalba.

A csata során a Királyi Légierő (RAF) közel 19 000 tonna utánpótlást és több mint 12 000 embert szállított a helyszínre, valamint körülbelül 13 000 sebesültet evakuált. A folyamatos légi utánpótlásnak köszönhetően a helyőrségek elkeseredett, közelharcban verték vissza a japán támadásokat, amíg a felmentő seregek el nem érték őket.

Mindeközben azt is megérthetjük, miért volt Satō olyan dühös Mutaguchira: neki 15 000 embert kellett volna etetnie a semmi közepén az egyre jobban szerveződő Szövetséges ellátás közben, miközben a főparancsnok a növényevő meg az ellenségét foggal tépő japán népről papolt. 

Fejvadászok a modern háborúban

A csata egy kevésbé ismert, de annál érdekesebb szála a helyi lakosság, a naga törzsek szerepe. A nagák, akik ekkoriban már kevésbé ugyan, de azért bizonyos szintig gyakorolták a fejvadászat rituáléit, a két birodalom harapófogójában találták magukat.

nágák

Mivel Mutaguchi utánpótlása nem létezett, a japánok rákényszerültek, hogy a naga falvakat fosszák ki élelemért. A rizsüket és állataikat féltő nagák így a britek oldalára álltak. Felderítőként, hordárként segítették a szövetségeseket, sőt: a dzsungelben önálló „vadászatokat” is rendeztek. Több beszámoló is megerősíti, hogy a naga harcosok puskával vagy hagyományos fegyverekkel japán járőrökre támadtak, és a hagyományaiknak megfelelően trófeákat gyűjtöttek. Bár itt érdemes megjegyzni, hogy nem igazán arról van szó, hogy „fejvadász expedíciókat” szerveztettek velük, hanem inkább afféle gerilla-hadviselést folytattak. Az mindenestre kijelenthető, hogy a brutális japán rekvirálások miatt a nagák kíméletlenek voltak a japán foglyokkal, és valóban előfordultak trófeagyűjtő esetek.

William Slim tábornok bár úgy nyilatkozott, hogy a nagák segítsége nélkül a védelem összeomlott volna, valójában sohasem voltak a hivatalos brit stratégia részei. 

A csontváz hadsereg vége

Május végére a helyzet a japán oldalon kritikussá vált. Satō altábornagy folyamatosan kért utánpótlást a parancsnokságtól. A válaszok cinikusak voltak. Amikor Satō közölte, hogy emberei éhen halnak, Mutaguchi állítólag azt üzente: 

兵器がない、やれ弾丸がない、食う物がないなどは戦いを放棄する理由にならぬ。弾丸がなかったら銃剣があるじゃないか。銃剣がなくなれば、腕でいくんじゃ。腕もなくなったら足で蹴れ。足もやられたら口で噛みついて行け

A fegyverhiány, a lőszerhiány vagy az élelemhiány nem ok a harc feladására. Ha nincs lőszer, ott a szurony. Ha nincs szurony, ott a karod. Ha a karod is oda van, rúgj a lábaddal. Ha a lábad is oda lett, harapj a fogaddal

Satō flúgosnak tartotta felettesét, végül olyat tett, ami példátlan volt a japán hadseregben: megtagadta a parancsot, és elrendelte a visszavonulást. Ekkorra a japán katonák állapota leírhatatlan volt. A túlélők beszámolói szerint a visszavonulás során sokan már fakérget, gyökereket és füvet ettek, hogy csillapítsák kínzó éhségüket. Az utak mentén oszló hullák ezrei hevertek - a büszke 15. hadsereg „csontváz hadsereggé” lett. A 85 000 fős inváziós erőből több mint 53 000 ember veszett oda - többségük nem a golyóktól (viszonyításképpen mintegy 13 000 harcban elesett egyénről tudunk), hanem az éhségtől és betegségektől. A japán hadsereg logisztikai tervei annyira irreálisak voltak, hogy sok történész az Imphal-Kohima hadjáratot a modern hadtörténet egyik legsúlyosabb ellátási katasztrófájának tartja.

Ahogy azt korábban említettük, Satō és Mutaguchi között mély személyes gyűlölet feszült már a háború előtt is. Satō visszavonulása katonailag indokolt volt, de a japán katonai becsületkódex szerint ez főbenjáró bűnnek számított. Satót nem végezték ki, de mentális alkalmatlanságra hivatkozva eltávolították, hogy elkerüljék a nyilvános tárgyalást, ami lejáratta volna a hadvezetést.

Miközben a legtöbb japán tábornok a háború után visszavonult a közélettől, vagy mély bűnbánatot tanúsított, Mutaguchi egészen a halálos ágyáig fenntartotta a narratíváját. Szerinte a kudarc nem az ő logisztikai mulasztásai, hanem a beosztott parancsnokok gyávasága és engedetlensége (főleg Satō tábornok visszavonulása) miatt következett be. Még a temetésén is szórólapokat osztogattak a nevében, amik a hadművelet helyességét védték, ergo utolsó üzenete sem a bocsánatkérés volt, hanem pusztán afféle makacs önigazolás.

Epilógus

Az Imphal-Kohima körzetben elszenvedett vereség a Japán Hadsereg történetének egyik legsúlyosabb kudarca volt. Mutaguchit felmentették a parancsnokság alól, visszahívták Tokióba, majd 1944 decemberében kényszernyugdíjazták. A védekező harcokban aratott győzelem után a britek új offenzívát terveztek, hogy megtisztítsák Észak-Burmát az utolsó japán egységektől, és dél felé, Mandalay és Meiktila irányába szorítsák vissza őket. Heves harcok után 1945 márciusában Meiktila és Mandalay is elesett.

Mindazonáltal Kohima és Imphal volt a fordulópont. Itt törték meg végleg a japán hadsereg gerincét Délkelet-Ázsiában. A kohimai katonai temetőben, pontosan a teniszpálya helyén ma egy emlékmű áll. Rajta a híres felirat (Kohima Epitaph), amely minden látogatót megrendít, és talán a legjobban foglalja össze a háború lényegét:

When you go home, tell them of us and say,

For your tomorrow, we gave our today.

Ha hazatértek, mondjátok el hírül:

A ti holnapotokért adtuk a mi mánk."

2013-ban a brit Nemzeti Hadseregmúzeum szavazásán Kohimát választották Nagy-Britannia legnagyobb csatájának.

*annyit mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy Kohima léptéke (néhány tízezer fő) messze elmarad Sztálingrád milliós nagyságrendjétől. Stratégiailag viszont van némi analógia: ahogy Sztálingrád megtörte a Wehrmachtot, Kohima és Imphal megtörte a Japán Császári Hadsereget Burmában.

Kapcsolódó bejegyzések:

Tōyama Mitsuru és a Sötét Óceán Társasága - az ultranacionalista bábmester, aki háborúba sodorta Japánt

Amikor a gonosz Miki Egér bombázta Japánt - propaganda rajzfilm 1936-ból

Kúszó sárkányok - Öngyilkos japán búvárok a második világháborúban - a Fukuryū története

Project Fantasia - s rókák móresre tanítják a vakbuzgó Yamato népét

A 731-es alakulat története - középpontban a japánok Dr. Mengeléje, a hátborzongató ember-kísérletek és Amerika pestissel fertőzött bolha-bombázásának kiötlője

1945. augusztus 6 /9 - A Hiroshimát és Nagasakit ért atomcsapás története dióhéjban

A japán főváros szőnyegbombázása - ami teljesen kiment a köztudatból Hiroshima és Nagasaki tragédiája miatt

A hiroshimai villamosok

Chiune "Sempo" Sugihara - a filantróp japán diplomata, a zsidók megmentője a második világháborúban

Makaót kilóra? - Japán kísérlete Makaó megvásárlására 1935-ben, e bejegyzés bővebben kifejti e korszak rivalizálását Japán és Amerika között

Japán agresszió Mandzsúriában - a bábállam történetéről

Az agymosás kínai művészete - manipulatív technikák a szomszédból

Mao Zedong elit őrgárdája - a 8341-es alakulat története

A szétlőtt Hitachi repülőgépgyár - mai is látható a lövegek nyoma

Fuchu légitámaszpont - urbex egy elhagyott légitámaszponton

Amerika, a rizs országa - avagy mi rejlik az USA japán elnevezése mögött?