Ugrás a fő tartalomra

精选博文

Urbex vol. 9 - Fuchū légtimászpont

"Három hüvelyknyi aranylótusz" - lábelkötés Kínában

A chánzú (缠足), a nők lábelkötése Kína régmúlt időinek rossz hagyományát (陈年旧俗), avagy a (mai szemmel) a szépség oltárán való félresikerült áldozatot (装饰陋习) jelentette mintegy ezer éven keresztül.  Kialakulása vélhetően a kínai férfiak társadalmi státus megszerzésére irányuló törekvésében keresendő. Elkötött lábú nőt feleségül venni csak megfelelő egzisztenciális háttérrel rendelkező férfi volt képes, miként az ilyen nők dolgozni képtelenek voltak, így egyrészről a férfiak rajtuk keresztül adhatták környezetük tudatára jómódjukat  - hisz el tudta tartani nejét anélkül, hogy annak segítségére szorulna.  

Kialakulására vonatkozólag számos lehetséges magyarázat létezik, de pontos eredete homályba vész. Az egyik hagyomány szerint elsőként az Öt dinasztia korabeli (907-960) Lǐ Hòuzhǔ (李后主), a Déli Táng-dinasztia császára javallotta egyik ágyasának, Yǎo Niángnak (窅娘), hogy selyemmel kösse el lábát az újhold idejére.  Mellesleg olyannyira szerette ágyasát, hogy egy közel 2 méteres aranylótusz szobrot készíttetett tiszteletére. 

Kutatások szerint az Öt dinasztia, illetve a Sòng-kort megelőzőleg nem volt elterjedt szokás a nők lábelkötése. A Sòng-kortól (960–1279) kezdve viszont a xiǎojiǎo (小脚) - kis lábfej, ergo elkötött lábfej alatt házas nőt is érthettek. Persze soha nem vált széles körben elterjedt szokássá, hiszen csak a társadalom felsőbb rétegei tarthattak el elkötött lábú asszonyt. A szokás északról terjedhetett el délre, mikor a Sòng-dinasztia a déli Hángzhōuba helyezte át székhelyét. A Sòng-kori lábelkötések azonban nagy különbséget mutattak a későbbi sāncùn jīnlián (三寸金莲), ergo a háromhüvelyknyi aranylótuszhoz képest, a lábujjakat még nem hajlították vissza. Ekkoriban "gyorsan lóra pattanni "(快上马) névvel illették, valamely logika végett. Egy Fúzhōu közelében végzett Sòng-kori sírban talált császári hivatalnok 17 évesre becsült feleségének lábán egy 210 centi hosszú, 9 centi széles kötést találtak, valamint 6 pár, 13-14 centi hosszú és 4,5-5 centi széles cipőt. Ezek még nagynak számítottak a később aranylótuszhoz képest. 

A mongol eredetű Yuán-dinasztiában (1271–1368) kezdetben nem létezett a lábelkötés, ám ahogy fokozatosan asszimilálódott az uralkodó réteg, a hanok szokásai váltak követendővé. Mi több a Yuán-dinasztia alatt vált igazán bevett szokássá a vagyonosabb társadalmi rétegeknél a nők lábának elkötése, olyannyira, hogy a dinasztia utolsó éveiben jobb körökben már valósággal szégyenletesnek bizonyult, ha a nőnek nincs elkötve a lába. S noha a lábelkötés nagy fejlődésen ment keresztül, a legdélebbi területeket (岭南) nem érintette a szokás. 

A Míng-kor (1368–1644) a lábelkötés igen virágzó periódusának tekinthető, a birodalom valamennyi régiójában ismert szokássá lett, Zhāng Xiànzhōng (张献忠) Sìchuān meghódításának idején már az ottani nők között is bevett gyakorlatnak számított. 

A mandzsuk kezdetben ellenezték a szokást, s tiltás alá vették, csak akkoriban már visszaszorítani is nehézségek közé ütközött, Kāngxī (康熙) uralkodásának hetedik évében, 1668-ban fel kellett adnia a tiltást. Ha lehet mondani, a Qīng-dinasztia korában (1644–1911) a lábelkötés szokása még inkább fejlődésnek indult, tulajdonképpen csimborasszójához ért. Immáron a déli nemzetiségeket is meghódította szokás. 

A nők lába körüli fétis is ekkoriban ért tetőpontjára, s az erotikus alkotások is gyakorta foglalkoztak az elkötött lábú nőkkel. Az elkötött női láb,  az aranylótusz a korabeli szépségideál központi részévé vált. Egy nő szépségének vagy csúfságának fokmérőjét is jelentett egyúttal,  a nagyra nőtt lábfej sem esztétikusnak, sem kívánatosnak nem bizonyult, ráadásul az alacsony származás jelének minősült szemben az aranylótusszal. A lábelkötés eredetileg talán az apró, elegáns lépésekkel való közlekedést szolgálhatta, ám az elkötött lábú nők gyakorlatilag teljesen járás-képtelenné váltak; egyedül nem mehettek az utcára, többségében gyaloghintókon hordták őket. Az elkötött láb afféle erényövként is szolgált, miképp a megnyomorított lábú nők ily mód nem kószálhattak túlságosan messzire rezidenciájuktól.  Házasodásnál  is kulcsszerepet játszott: mindenekelőtt az ara lábformáját és méretét vették szemügyre, egy kellően parányi lábú nő a jelenlévők csodálatát; ellenben ha az átlagosnál nagyobb lábfejjel rendelkezett, a násznép megvetését eredményezhette. 


A tradíció a fiatal lányokra nézve igen fájdalmas volt, Pordenonei Odorik (鄂多立克) szerzetes, ki a XIV. században keveredett Kínába, megemlíti: "a nőknél a kis lábfej számít rendkívül tetszetősnek, és ezen okból az anyák rendszerint olyan szorosan bepólyálják leányaik lábát, hogy azok növekedni semmiképp se tudjanak". 

Yán Fù (严复, 1853-1921) kínai író és fordító szerint: 

"至于缠足,本非天下女子之所乐为也,拘于习俗,而无敢畔其范围而已" 

"A lábelkötés szokása eredendően nem az asszonyok boldogságát szolgálta, [ám] ragaszkodtak a szokáshoz, s nem lehetséges annak elterjedtségét felmérni" 

A késő Qīng-kori író, Xuān Dǐng (宣鼎, 1832-1880)  Őszi esős éjek lámpafénynél való feljegyzése (夜雨秋燈錄) című művében a következőket írja: 

"人間最慘的事,莫如女子纏足聲,主之督婢,鴇之叱雛,慘尤甚焉。"

"Az emberiség legkegyetlenebb tettével sem ér fel a nők lábelkötésének hangja, [kik] gazdáik irányította szolganők, s vén szajhák pityergő fiókái"

Xià Yǎn (夏衍, 1900-1995), író, drámaíró egyik művében: 

"她今年六岁,在过去,也正是哭哭啼啼地被逼着缠足的年纪了" 

"Idén hat éves,  a múltban éppen az örökkön sírdogáló,  lábelkötésre kényszerített életkorba lépett [volna]" 

A lányok ugyanis 5-8 éves korukban kezdték a lábelkötés gyakorlatát. Először egy kb. 5 centiméter széles, és 3 méter hosszú kötést helyeztek mindkét lábfejre. Ennek során a négy kisebbik lábujjat a talp alá szorították, míg a nagylábujjat szabadon hagyták. A kötést ezután olyan erővel csavarták a sarkak köré, hogy a lábujjak a lehető leghátrébb feszüljenek, miáltal a normális lábméret mindössze 7-8 centire csökkent. A nagylábujjat gyakorta felfelé álló helyzetben erőltették, hogy az az újhold alakját vegye fel. A többi lábujj teljesen belenyomódott a talpba, vagy egyszerűen elhalt, és leesett a lábfejről. 

A kínokkal teli procedúrát elviselő nők ugyanakkor módfelett büszkén tekintettek aranylótuszukra: minthogy arról volt szó, a menyasszony lábformájának és méretének óriási jelentőséget tulajdonítottak. 


A Tàipíng-felkelés (太平天囯; 1850–1864) korában már újfent tiltott szokások közé tartozott, valószínűleg a  XIX. században Kínába érkező európai és amerikai misszionáriusok közbenjárása miatt is. Mindazáltal csak az utolsó császári dinasztiát megbuktató  1911-es Xīnhài-forradalom (辛亥革命) után kezdett végleg kihalni e szokás, mikor a misszionáriusok a kínai reformerekkel karöltve szorgalmazni kezdték a nők felszabadítását ezen ősi szokás alól, mely egyúttal a társadalmi egyenlőtlenség szimbólumát is jelentette egyszersmind. A lábelkötést végül hivatalosan is betiltották, ám a XX. század első évtizedeiben még akadtak aranylótusz-reprezentánsok.

Megjegyzések

  1. A világ minden pontján voltak hasonszőrű szörnyűségek, a középkori Európában egy francia királynő rendelet adott ki, melyben meghatározta, hogy az udvarhölgyeknek ildomos volna a 25-33 cm-es derékbőséget elérni (darázsderék). Egy Medici hercegnő állítólag 33 cm-es derékbőséggel rendelkezett, amit vasból készült fűzőkkel ért el. Egészen a XIX. századig a fűzők 1,5 centi vastag bőrből készültek, s e fűzők hatására a nők hát-, és hasizmai annyira elsorvadtak, hogy fűző nélkül képtelenek voltak egyenesen ülni. Emellett légzési nehézségeket okozott, ezzel is összhangba hozható az úri hölgyek emlegetett kapkodó, felületes légzése, valamint gyakori ájulásaik. Az 1851-es londoni világkiállításon a britek világhírű termékei közé tartozott a fűző is... Vagy éppen a viktoriánus kor legmenőbb kozmetikumának a velencei cerussa számított, ami ólomkarbonát volt. A XX. század elején, az első világháború előtt a paraffininjekciók számítottak divatosnak, melyek a tökéletes arcpírt voltak hivatottak elérni, de gyakorta visszafordíthatatlan elváltozásokat, allergiás rohamokat, vagy éppen (akár halálos) fertőzéseket okozhattak.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

百度一下,你就知道!

A számítógépes nyelvészet blog kezdeményezése kapcsán született az alábbi poszt:

Bǎi​dù yī​xià, nǐ jiù zhī​dào! (百度一下,你就知道!) –vagyis „Baidu-zz egy kicsit, és máris megtudod!- szól a Baidu - Bǎidù (百度) - 2000 januárja óta jegyzett pekingi központú, vezető kínai keresőportál szlogenje. Az Alexa Internet, Inc., az internetes oldalak forgalmának megbecsülése és rangsorolása alapján 2011 júniusában összesítésben a Baidu 6. helyen végzett, ami nem meglepő – pusztán a kínai internetfelhasználók rohamosan növekvő számából adódóan sem, mely mára kalkulációk szerint a négyszázötvenmilliót is meghaladta. A Baidu Kína vezető internetes keresőmotorja, a Google kivonulását követően folyamatosan növekvő piaci részesedéssel rendelkezik, 2011. márciusi adatok szerint már 75,5%-os dominanciával.
Számos szolgáltatással bír, ezek közül a legfontosabb a kínai nyelvű keresőmotor, mely által weblapokra, képekre, videókra kereshetünk rá. Néhány adatot tekintve a Baidu 740 millió weboldal, 80 millió kép, és köz…

上网了没有?

Szakszemináriumi matéria, a kínai internetes nyelvhasználatból.

When the society changes, language as a sign that the society will also undergo transformation. The digital age in China is the beginning of computer-mediated communication, and recent dramatic social, economic, and political changes that have taken place in China should lead to a change in the Chinese language as well.
The computer-mediated communication (CMC) has become increasingly widespread throughout the world, thanks to the rapid development of the computer technology. In mainland China, since the Internet service started in 1994, it has been developing very quickly. As early as October 1997 there were around six hundred and twenty thousand Chinese netizens. And approximately thirty hundred thousand computers were connected with the Internet.
In January 2007 there were approximately 137 million netizens in mainland China. Around 59 million computers were connected with the Internet. And China had about 843 thousan…

サムライ言葉

"Szamuráj-go" (サムライ語), régies kifejezésformák a japánban, a tofugu blogról, némileg kiegészítve azt. 
ありがとう → かたじけない [忝い / 辱い] → köszönöm. Az írásjegyek megszégyenülést, sérelmet jelentenek, ezzel a terminussal korábban azt fejezték ki, hogy a rendkívüli előny miatt, amit kaptunk, szégyelljük magunkat, és meg vagyunk sértve, mivelhogy nem vagyunk méltóak a kapott jó cselekedetre (s elismerjük szégyenünket (恥  [はじ]) az on - 恩 (おん) kapása miatt. Ergo egy feudális harctéren a szamuráj, akit sértetlenül engedtek el a hatóságok, azt is mondhatta: かたじけない, ami kb. azt jelentette, hogy: "megszégyenültem, hogy elfogadom ezt az ont; nem helyénvaló, hogy ilyen megalázkodó helyzetbe kerüljek; sajnálom; alázatosan köszönöm". 
~でござる 「ある」「いる」 「です」の尊敬語 → aru, iru, desu tiszteleti formában/archaizáló formában 
mellékneveknél a しい végződés しゅう-ra változik régies formában, s csak a ございます forma követheti: 
楽しゅうございます → vidám 美しゅうございます → szép, gyönyörű 寂しゅうございます → magányos  悲しゅうございます → sz…

七夕节- 牛郎织女

Qī​xī​jié (七夕节), a "hetek éjjele" Kína (valamint Japán [Tanabata 七夕], Korea, Vietnam) legromantikusabb napja, mondhatni a "kelet-ázsiai Valentin nap"[olykor pusztán kínai Valentin napként nevezik, de mivel más kultúrákban is éppúgy fontos, kár lenne kisajátítani] a kínai kalendárium hetedik holdhónapjának hetedik napjára esik(mely idén augusztus 6-a), mikor az Altair és a Vega csillag a legmagasabban van az égen, melyhez egy több variánsban ismert szerelmi történet köthető:

történt, hogy a fiatal marhapásztor - Niú Láng (牛郎) szemet vetett a gyönyörűséges szövőlányra -Zhī Nǚ-re (织女), az Ég úrnőjének hetedik leányára, aki kiszökött a szúette Égből a Földre kikapcsolódás képen, és botor módon rögvest meg is házasodott Niú Láng-gal az Égi úrnő tudta, s beleegyezése nélkül. Hatalmas boldogságban, és meghitt harmóniában éltek, két gyerkőc is született, ám Xī Wáng Mŭ (西王母) ("Nyugati anyakirályné") rájött, hogy a tündérleány (és halhatatlan) Zhī Nǚ a halandó Niú …

Japán folklór vol. 7 - Baku, az álomfaló

A soron következő japán folklór epizód különös entitása, melyet megvizsgálunk nem más mint a baku (獏 / 貘), mely természetfölötti lény elsődleges tevékenysége az álmok, pontosabban a lidércálmok felfalása. A legenda szerint mikor az istenségek úgy nagyjából végeztek az állatok teremtésével, kimaradt némi massza, amiből összegyúrták a bakut, ami, nos, külsején is visszatükröződik. A korabeli ábrázolások alapján - igaz, erősen stilizáltan - bár némiképp emlékeztet a tapírra, a mai japán nyelvben pediglen baku kanjija (獏, kínaiban mò) egyszerre vonatkozik az álomevő entitásra, illetve a tapír (Tapiridae) állatani elnevezése is. (És ezzel nincs egyedül, hisz gondoljunk csak a kirinre (麒麟), mely a mai japánban egyszerre jelent zsiráfot, valamint vonatkozik a kínai kiméra-szerű csodás patás állatra is, mely a közkedvelt sörünk címerén is szerepel.) Na de visszatérve a bakura, melynek alakja is a kínai folklórban gyökerezik, egyes nézetek szerint első említése a A hegyek és tengerek könyvében

A kínai írásjegyek

A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子), Lǚ​shì​ Chūn​qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazottak régi írás…

ギャル文字

Nagy érdeklődéssel szoktam követni a különböző kínai online neológusok alapvetően cukiságban fogant nyelvtorzításait, vagy nyelvújításait, ahogy tetszik. Persze nem pusztán a kínaiban működik a dolog, nem is kell messzire menni, a japán gyaru közösség is megalkotta a maga sajátos online nyelvezetét (gyaru-moji, ギャル文字, vagy viccesebb elnevezésben 下手文字 - "béna írásjegyek) , mely a Taiwanból eredeztethető marslakónyelv példáját követi: a fiatal városi lánykák a 2000-es évek elejétől kezdődően, majd valahol 2005-ben a népszerűsége tetőfokán egyes kana karakterek helyett azokhoz hasonló, de nem egyező írásjegyeket/különböző egyéb karaktereket/más ábécékből kölcsönzött betűket, etc. használtak előszeretettel gondolataik esetlegesen hosszú műkörömmel való levéséséhez; így kerülhet a megszokott hiragana/katakana karakterek helyére man'yōgana, kínaiírásjegyek, cirill betűk, stb. Pár példa: 

禾ム→ 私
ネ申 → 神
木木 → 林
才(よчoぅ → おはよう / ぉレ£∋ぅ⊇〃±〃レヽма£→ おはようございます→ jó reggelt
尓o ヶ 毛 ω → ポケモン →…

Aokigahara

Mivel a Fuji környékére mentünk egy hétvégére, nem mulaszthattuk el az alkalmat, hogy tegyünk egy túrát Aokigaharában (青木ヶ原). Igen, a hírhedt Aokigaharában. A Jukai-nak (樹海), azaz fatengernek is nevezett, mintegy 35  négyzetkilométer kiterjedésű erdő az ország legmagasabb hegyének lábán fekszik, mely hegy kétségkívül a japán lélek és kultúra egyik legkarakterisztikusabb helyének számít.  Az erdő a japán popkultúrától kezdve a pszichológiai esettanulmányokon át rengeteg formában foglalkoztatja az embereket. Mindig is nagyon érdekelt a horror és a történelem összekapcsolódása, Aokigaharának viszont a jelennel való szoros kapcsolata miatt mégis valahogy különösen tragikusa miliője van, hiszen lehet hogy akár e percben valaki ott, a rengeteg közepén készül életének kioltására. Sokat olvastam korábban az erdőről, van pár érdekes nézet, illetve fejtegetés, hogy vajon miért is társultak a halállal kapcsolatos mitológia képzetek e vadonhoz, mi több, miért is lett Japán legkedveltebb desztinác…