Doufukuai

Éppen az ehoumaki (恵方巻き) “szerencse-irány maki sushi”, azaz pontosabban maga a szerencsés irány kalibrálásán dolgozunk, ami az idén a 南南東 vagyis dél délkelet . 2018-ban is pont dél-délkelet volt a kalibrálandó irány! Ma van ugyanis a setsubun (節分), ami a holdnaptàr szerinti tavaszi szezon ( risshun, 立春 ) kezdetét jelzi. Megjegyzendő amúgy, hogy utoljára 124 évvel ezelőtt, 1897-ben esett február 2-ra. Legközelebb pedig 2057-ben lesz újfent február 2-án!  A legtöbb ide kapcsolódó szokás a babbal van valamilyen összefüggésben lévén az szerencsét hoz a japán hiedelmek szerint. Eredetileg Kansai régióbeli szokás bár, már az ország kvázi miden pontján lehet kapni viszont az ehoumakit is, ami abban különbözik az átlagos maki-sushitól, hogy: - 7 összetevőből áll, mivel a 7 szerencsés szám   - nem szabad felvágni, mert az a szerencsénket is elvághatja   - az esztendőre kijelölt szerencsés irányban kell elfogyasztani - ez miden évben más ergo figyeljünk oda!   Asszem’ pár fokkal balra leszünk

Miki egér Japánban rajongásig szeretett rajzfilmfigura, ha már a Disneyland irányába tartó vonatra szállsz, nem győzöd az egérfüles, felhergelt diáklány-sereget számolni, akik a fővárosi vidámparkba tartanak éppen. Mindazonáltal történt némi paradigma váltás, mielőtt  ezen elevenszülő rágcsáló alakját keblére ölelte volna e nemzet: kezdetben Miki egér ugyanis a gonosz, amerikai , imperialista agresszor megtestesítőjeként szerepelt. Legalábbis ebben a szerepben tetszeleg a Komatsuzawa Hajime (小松沢 甫) által rendezett Omochabako series dai san wa: Ehon senkya-hyakusansanja-rokunen (オモチャ箱シリーズ第3話 絵本1936年, azaz a Játékos doboz 3. sorozat, Képeskönyv 1936) című 1934-es japán propaganda rajzfilmben. A rajzfilm egyébiránt a Youtubeon is megtalálható, ergo itt a linken alább meg is tekintheted:    A sztori arról szól, hogy az aranyos kis élőlények békében élnek egy szigeten, egészen addig amíg a denevérek hátán lovagló Miki egér légideszant el nem kezdi szisztematikusan szőnyegbombázni őket

Egy minapi beszélgetés során hallottam először az emishi (蝦夷) fogalmáról, amit garnéla barbároknak is fordíthatunk, és egy ősi népcsoport értendő alatta, akik Japán Honshū szigetén észak-keleti, vagyis a Tōhoku régióban éltek, michi no oku (道の奥), az út végén , azaz valahol távol a senki földjén. Ami viszont a legérdekesebb dolog velük kapcsolatban, hogy etnikailag se nem japánok, sem nem ainuk voltak.  Mielőtt rátérnénk magára az 蝦夷etimológiájára, vessünk egy pillantást e szőrös- nyilazós népcsoport történetére is. Kezdjük mindjárt azzal, hogy eredetüket illetően nincs konszenzus: egyesek szerint a Jōmon -kultúra leszármazottjai, vagyis azon kőkorszaki embertípusáé, akiktől a mai japánokat is eredeztetik. Mások szerint az ainukkal lehetett rokon népség, ám sokan egy teljesen különálló népcsoportnak tartják őket. Vadászó-gyűjtögető életmódjuk mellett nem volt ismeretlen számukra a gabonatermesztés (köles, árpa) sem, sőt, egyes feltételezések szerint még a rizstermesztés sem az arra

A japán újév elmaradhatatlan kelléke a mochi (餅), amit szoktak volt rizs süteménynek is fordítani, de hát közelről sem sütemény, inkább afféle zselészerű állagú, tésztának látszó tárgy. Állítólag már a Jōmon-korszak vége óta ismert Japánban, ami pedig nem mostanában, hanem i.e. 300 körül volt.  A mochi azonban a későbbiekben sem merült feledésbe: a Heian-korszakban (i.sz. 794-1185) vallási rituálék során alkalmazták mint áldozati ételt, majd a Muramachi-érában (i.sz. 1336-1573) a szamurájok asztalára is felkerült, mint a tea-szertartás fontos kelléke, mivel jól ellensúlyozza a mochi édessége a zöld tea keserűségét. Sőt, még a csatába is vittek magukkal mochit, hiszen egyszerűen elkészíthető, illetve szállítható, ezért mondták azt, ha a szamuráj mochit püföl, akkor azt jelenti hogy nemsokára háborúba indul.  mochigome, a ragacsos rizs De nem csak az elit számára szolgál sokoldalú snackként. Mivel elég magas a tápértéke - egy matchbox méretű mochiban annyi kalória van, mint egy tál ri

Múltkoriban már rimánkodtam, hogy mi lesz ezzel az idei top 15 fotó-összegző posztommal. Lévén, az elmúlt évek legnagyobb problémája általában az volt, hogy a sok tízezernyi éves termésből kiszortírozni mondjuk tizenötöt felettébb málenkij robot munka volt. Ezúttal a kihívás épp ellenkező: összevajúdni 15 értékelhető képet az idei fotóim közül úgy, hogy kvázi szart se fotóztam 2020-ban. Mindazonáltal veselkedjünk neki! Pedig nagy reményekkel indultam az idén, beszereztem egy Olympus EE1-es dot sightot, teljesen Madarász Henrik inkarnációjának képzeltem magam, január havában elmentem a Zenpuku-ji (善福寺) templom tavaihoz. Némi séta után először azt hittem egy szürke gémet látok, de ahogy közelebb mentem és elkezdtem fülelni, arra lettem figyelmes hogy mordoriul beszél, aszondja:  Ash nazg durbatulûk, ash nazg gimbatul,ash nazg thrakatulûk, agh burzum-ishi krimpatul. Szóval ez Szauron szeme volt na.  Aztán még mindig a Zenpukijinél jött a kedvencem, a jégmadár, amihez amúgy tényleg jól j

Ha továbbmész egy kicsit Miyagikyón , akkor a Yamadera állomáson találhatod magad, ahova már régóta szerettem volna elmenni, ugyanis a templom-komplexum egy nagyon is festői környezetben foglal helyet. Yamadera (山寺) nem zsákbamacska, a templom fordítása annyit tesz: hegyi templom , és hát az is. Leánykori, pontosabban a Tendai buddhista szekta (天台宗) szerinti hivatalos elnevezése ugyanakkor sokkal buddhista templomosabb: Risshakuji (立石寺).  Nevezzük akárhogy is, ez hely volt legutóbbi utunk fő célpontja, hiszen még így november vége felé is mámorító az irizáló őszi-levél pigment pornó, és a japán kormány GoToTravel kampánya végett még kedvezményesen lehetett shinkansen + hotel kombót is foglalni (aztán egy hétre rá Koike-san meg Suga daddy újfent magára húzta a szopóálarcot, miszerint mengo-mengo, mégse kéne utazgatni kérem szépen, holott Japánban egyelőre egy hónap alatt továbbra is többen halnak meg öngyilkosságban , mint koronavírusban az egész év alatt ...).  Na de kanyarodjunk