Szellemünnep 鬼节 és a kínai túlvilági képzetek

Ez évben augusztus 31-e a kínai holdnaptár szerint a hetedik hónap 15. napja, mikor is (elsősorban) buddhista szerzetesek és hívők a szellemünnepet (鬼节), effektíve a kínai halottak napját ünneplik. A szellemünnep a kínai népi legendákban gyökerezik, miszerint e nap az alvilág kapui megnyílnak, és a szellemek huszonnégy órás kimenőt kapva kedvükre kóborolhatnak a földön. 

Az ünnep számos tradíciót vegyít magában, a buddhistákon kívül a taoisták (中元节) számára is fontos nap a hetedik hónap tizenötödik napja. Az emberek ilyenkor imádkoznak a halottak elkalandozó lelkeiért, lótuszgyertyákat gyújtanak és  úsztatják végig azokat a folyókon,  ételáldozatot mutatnak be a templomoknál, megetetik az éhező szellemeket (放焰口), (korábban a falusiak saját terményeikkel, állataikkal járultak hozzá a bőséges felajánlásokhoz) etc. Rendszerint valamennyi falu saját szerzetese végezte a vallási szertatást, melynek célja a szellemek segítése volt, hogy békében találják meg helyüket (超度). Régebben szokás volt az utcákon minden száz lépésnél füstölőket gyújtani, és különböző felajánlásokat tenni a szellemeknek; főképp friss gyümölcsöket, valamint az erre az alkalomra készített szellem baozit (鬼包子), kísérték mindezt a szellemek számára szóló áldozati énekekkel (祭鬼歌). Ugyanakkor számos tabu is kapcsolódik az ünnephez: beltérben e nap nem szabad kinyitni az esernyőt, mert az különösen vonzza a szellemeket, és elrejtőznek benne. Vagy ha kinyitunk egy ajtót, várni kell egy kicsit a belépésünkkel, hogy az elsőként az esetlegesen ott tanyázó szellem léphessen be. Este sem szokás ilyenkor sétálgatni, sőt a legjobb ha mindenki a saját otthonában marad. Ruhákat sem szabad ilyenkor szárítani, mert ha egy szellemnek megtetszik, fel is próbálhatja, és ugyebár senki nem szeretne szellemviselt ruhákban járkálni. 

Az ősi képzetekben nehezen tudták körülírni, vagy egyáltalán megfogalmazni a halál utáni állapotot, a guǐ (鬼) - szellem, lélek, démon jóslócsontokon szerepelve még egészen más értelemmel bírt, mint ma: eredetileg egy kombinált ideogramma volt ( 会意字 ), alul egy ember 人, felül pedig egy félelmetes fej szerepelt, tehát afféle szörnyszerű szerzetet ábrázolhatott. Csak későbbi fejlődés eredményeként nyert a "halott emberből képződő dolog" értelmet.

A Szertatások könyve (礼记) a következőképp ad számot: 

众生必死，死必归士*，此之谓鬼 

Valamennyi élőlény eltávozása szükségszerű, s halálukkal vissza kell térniük feljebbvalóikhoz (őseikhez?), ezt nevezzük guinak.  Időközben Simon kommentjében egy sokkal jobb megoldást közölt: 

"Az a 士 [shì] valójában 土 [tǔ = föld, talaj], ami gondolom a földi világra utal; Valamennyi élőlény szükségszerűen meghal, a halott pedig visszajár - ezt nevezik kísértetnek" - így érthetőbb a mondat. 

Ugyanakkor ez a gui csak azokra az egyszerű emberek szellemére vonatkozott, akiknek haláluk után nem ajánlottak fel szertartást. A magas rangú hivatalnokoknak szentélyekben mutattak be áldozatot, így ők haláluk után nem guivá, hanem shén-né (神) váltak, ami ugyan szintén szellemet, lelket jelent alapvetően. 

A Qin-kor előtti ősi művekben a 鬼 számtalanszor előfordult, vagy vegyük csak Konfuciusz híres idézetét: 敬鬼神而远之 - tiszteld a démonokat, szellemeket, s tarts távolságot tőlük. 

Később a Keleti Han-korban egy Wáng Chōng (王充) nevű filozófus megpróbálta felszámolni az emberek szellemekbe vetett hiedelmeit, sikertelenül, miként immáron a népi képzeletvilág fontos részévé váltak. Egy Qing-kori író, Pú Sōnglíng (蒲松龄, 1640-1715) véleményében viszont a guik már sokkal barátságosabb, mintsem félelmetes entitásként éltek is éltek, legalábbis ilyen formában is előfordultak a nép tudatában. 

A hagyományos képzetek szerint eltávozást követően az ember lelke a köztes létbe, alvilágba kerül (阴间世界/buddhista terminusokban 冥间-ként találkozhatunk vele). A taoisták számára az alvilág helyét illetően különösen fontosnak bizonyult Fēngdū (丰都) városa, mely korábban Sìchuān tartományához tartozott (ma Chóngqìnghoz tartozik), valamint az ugyancsak Sìchuānban található Píngdū-hegy (平都山), mely egyike a taoisták hetvenkét paradicsomának. A legendák szerint a Nyugati Han-kor egykori tudós hivatalnoka Wáng Fāngpíng (王方平), ill. a Keleti Han-kor Yīn Chángshēng-je (阴长生) is itt gyakorolta a taoista praktikákat és aszkézist, majd lett belőlük halhatatlan (成仙). A két említett halhatatlan neve később egybemosódott (阴王), majd fokozatosan az alvilág királyává egyesült alakjuk (阴间之王). Ez az alak később számos alkotásban továbböröklődött, úgymint a Nyugati utazásban (西游记), Zhong Kui történetében (钟馗传), másegyéb korabeli kínai sci-fi művekben. Az említett Fēngdū városában is hemzsegtek a különböző túlvilági entitások, démonok, egy komor, félelmetes szellemvárosnak számított: itt volt az alvilág kapuja (鬼门关), a köztes világ (阴阳界), az elhalálozás palotája (无常殿; 无常 = e kontextusban az elhunyt lelkének szellemek általi begyűjtését jelenti), és ehhez hasonló alvilági adminisztrációs szervek. 

A buddhizmus alvilága (冥间) ennél is komplexebb kialakításúnak bizonyult, tíz világra (十界) oszlott ( Buddha 佛、Bódhiszattvák 菩萨、Pratyéka Buddha 缘觉、Śrāvaka 声闻、ég 天、emberek 人、Asura 阿修罗、állatok 畜生、gonosz szellemek 恶鬼、pokol 地狱, apropó aki kínai buddhizmusban utazik, annak ajánlanék egy hardcore buddhista terminusokat taglaló kínai-angol szótárt, amiben a szanszkrit is fel van tüntetve - soothill, a kereséshez ildomos egy ctrl+f kombó). Az első négy világban lévők (四圣, a négy szent világ) arhatokká váltak, és kiléptek a szamszárából, ergo a létforgatag fájdalmából. A maradék hat világban (六凡, a hat közönséges világ) lévőkre végtelen szenvedés vár a létkörforgás miatt; ezen belül a legutolsó három világot a három gonosz útjaként (三恶道) illetik, melyek a lehető legkevésbé szimpatikus helyeket foglalja magában. Maga pokol több, mint tizennyolc szintre tagozódik, hol a szenvedések minden egyes szinttel növekednek. A pokolban regnál Yama Rája (阎罗), aki az alvilág ura, itt vannak az alvilági ítélőbírók (判官), kik az elhunyt életében végrehajtott cselekedetei alapján döntenek további sorsukról, valamint különböző démonok, szörnyetegek; kik az itt áthaladókat teszik ki válogatott tortúráknak; ezért egy hívő számára a legnagyobb félelmet a tizennyolc szintes pokolra (十八层地狱) való kerülés adta. (Idevágó olvasmány lehet a Stein Aurél által Dunhuangban felfedezett Pokol tíz királya szútra (十王经), mely egyébiránt nagyon népszerű volt Japánban is. Az International Dunhuang Project-en fent van beszkennelt változatba egy kézirata, érdemes megnézni pusztán az illusztráció miatt is). 

Az ünnep a Buddha boldogságának napjaként (佛欢喜日) is ismert, ami sokkal barátságosabban hangzik, mint a szellemünnep. 

*a 归士 alatt olyan meghatározást is találtam, hogy harctérről hazatért katona - 从战场回来的士兵 - ,de itt bizonyára csak az ősökhöz(?) való visszatérés értendő. A 士 a korabeli Kínában (összetételtől függően) sok mindent jelenthetett, úgymint szenior minisztertanácsi rangot/vagy első osztályú katonai vezető rangfokozatot/kishivatalnokot, etc. 

Kapcsolódó bejegyzések: 

Obon お盆 és a japán túlvilági képzetek

Kínai ünnepek - blogcsokor