Normanton-katasztrófa: a Meiji-kori japán traumája
 |
| 紀伊海難船芝居絵 |
1886 október 24-én este nyolc óra körül, amikor a hagyományos japán naptár szerint a természet a tavasznyitánytól, a risshun-tól (立春) számított tizennyolcadik fő időegységbe, a dér hullását jelző sōkō (霜降) szakaszába lépett, a Kii-félsziget déli csücskénél fekvő Wakayama prefektúra partjainál olyan katasztrófa bontakozott ki, amely alapjaiban rázta meg a modernizáció útjára lépő Meiji-kori Japánt. A brit Normanton nevű, kb. 1533 tonnás áruszállító gőzös előző nap délután indult el, Yokohama kikötőjéből tartott Kobe felé, amikor másnap este a térség hírhedten veszélyes zátonyai és kiszámíthatatlan áramlatai között heves viharba került, zátonyra futott, majd süllyedni kezdett. Ami ezután történt, az nem egyszerűen tengeri balesetként, hanem a korszak egyik legsúlyosabb diplomáciai és társadalmi skandalumaként vonult be a történelembe, ami a japán közvélemény számára a nyugati imperializmus húsbavágó valóságának bizonyítékává vált.
A tengeri selyemút árnyékában
A Normanton egy klasszikus brit teherhajó volt, amelynek gyomrában tea, különféle vegyes iparcikkek, sőt élőállatok osztoztak a szűkös helyen a legénységgel és egy maroknyi japán utassal. S hogy miért választották a japán utazók ezt a kényelmetlen és méltatlan szállítási módot, arra a Meiji-kori Japán egyenetlen és rohamléptekkel zajló modernizációja ad magyarázatot. Bár az ország rohamosan építette ki vasúthálózatát, a keleti országrészt (azaz Kantō) és a Kansai régiót összekötő szárazföldi vasúti infrastruktúra ekkor még gyermekcipőben járt. A Yokohama és Kobe közötti ingázás legpraktikusabb, leggyorsabb és leginkább megszokott módja tehát továbbra is a tengeri út maradt, még akkor is, ha ez a Kii-félsziget körüli vizek állandó életveszélyét hordozta magában.
És ezt a logisztikai űrt jelentős részben külföldi felségjelzésű teherszállító hajók töltötték ki. Mindazonáltal az ezekre felszálló japán utasok egy olyan mikrouniverzumba léptek be, amely nem az ő kényelmükre vagy éppen méltóságukra volt tervezve. Ezeken a hajókon ugyanis a kereskedelmi érdekek álltak az első helyen, a humán kényelem messze lemaradva követte azokat. A japán utasok egy olyan hierarchia alján találták magukat, ahol a hajó külföldi tulajdonban volt, a tisztek idegen nyelven adták ki a parancsokat, a protokollok pedig teljes mértékben a nyugati elvárásokhoz igazodtak. A japán utasok tehát a saját hazájuk felségvizein hajózva egy olyan jogi és szociális térben mozogtak, amely felett semmilyen kontrollal nem rendelkeztek. Ez a feszültség vezetett oda, hogy a katasztrófa után a sajtó azonnal az élő rakomány (living freight) metaforáját alkalmazta az elhunytakra, utalva arra, hogy a brit tisztek számára a japán utasok élete nem ért többet a raktérben lévő teásládáknál.
A mentőcsónakok faji törésvonala: az élő rakomány
Amikor a süllyedő hajóról megmenekült legénység elérte Kushimoto partjait, a túlélők és az áldozatok közötti megoszlás olyan döbbenetes mintázatot mutatott, amelyet a japán társadalom képtelen volt puszta véletlenként elfogadni. John William Drake kapitány és az európai (túlnyomórészt brit és német) legénység többsége partot ért a mentőcsónakokban. Ezzel szemben a huszonöt japán utas közül egyetlen lélek sem élte túl a tragédiát, és az ázsiai (indiai és kínai) matrózok is mind a tengerbe vesztek.
Igaz, a partot érést követően három európai tengerész életét vesztette kihűlés (hypothermia) következtében, akiket ráadásul a helyi lakosok temettek el. Egyes japán történeti források, így Inoue Kiyoshi (井上 清) kutatásai huszonhárom japán utast említenek, ám a hivatalos diplomáciai iratokban a huszonötös szám szerepel.
A túlélési mintázat a korabeli japán olvasók számára nem a sors szeszélyét, hanem a gyarmati elnyomás struktúráját bizonyította. Ha a tenger válogatás nélkül nyelte volna el az embereket, a Normanton tragikus, de a kor viszonyait tekintve mégis megszokott tengeri balesetként vonult volna be a történelembe. Az a tény azonban, hogy a fehér bőrű európaiak kivétel nélkül megmenekültek, míg az ázsiaiak - akiket a korabeli japán közbeszéd gyakran a homogén orientális, keleti ember (tōyōjin, 東洋人) kategóriába mosott össze - mind odavesztek, a faji hierarchia egyértelmű bizonyítékaként terjedt el. A közvélekedés szerint a hajó tragédiája kapcsán az ázsiai emberi életek szisztematikusan leértékelődtek a fehér tisztek önmentésével szemben. Mivel egyetlen japán utas sem maradt életben, aki elmondhatta volna, hogy bezárták-e a kabinajtókat, vagy hogy fizikailag megakadályozták-e a menekülésüket, a tanúk hiánya nem gyengítette, hanem felerősítette a legsötétebb gyanút: a kapitány és emberei sorsukra hagyták a kiszolgáltatott utasokat.
Doreiku, a rabszolgák ördöge
Drake kapitány magyarázata, mely szerint a japán utasok nem értettek angolul, nem fogadták meg a mentésre felszólító parancsokat, vagy egyszerűen pánikba esve bezárkóztak a kabinjaikba, hatalmas dühöt váltott ki a szigetországban. A korabeli hírlap, a Tokyo Nichi Nichi Shimbun vezércikkben tiltakozott az állítás ellen, kifejtve, hogy még a legegyszerűbb, legműveletlenebb ember sem akkora esztelen bolond, hogy a közvetlen életveszélyben ne értené meg a mentőcsónak univerzális jelentését és ne akarna menekülni:
「いかに日本人は無知だといえ、危にのぞんで、危うきを知らず、助けをえて、助けをかりることを知らないほどの白痴瘋癲であるはずがない」
"Bármilyen tudatlannak is tartsák a japánokat, nem létezik, hogy a veszéllyel szembenézve ne fognák fel a helyzet súlyát, és olyan félkegyelmű bolondok [hakuchifūten, 白痴瘋癲] lennének, akik azt sem tudják, hogyan mentsék meg magukat vagy hogyan fogadjanak el segítséget."
奴隷鬼
A tehetetlen harag a populáris kultúrában és a nyelvi szójátékban talált utat magának. A lakosság a kapitány nevét, a Drake-et zseniális szójátékkal formálta át: a japán fonetikát kihasználva a Do-rei-ku (奴隷鬼) írásjegy-kombinációt aggatták rá, ami szó szerinti fordításban rabszolga-démont vagy rabszolga-ördögöt jelent. Ez a nyelvi lelemény tökéletesen csatornázta azt a nézetet, miszerint a kapitány nemcsak egy gyáva tengerész, hanem a gyarmatosító, rabszolgatartó nyugati attitűd megtestesülése.
A tragédiát feldolgozó protestáló dalok, különösen a Normanton-gō Chimbotsu no Uta (ノルマントン号沈没の歌, a Normanton gőzös elsüllyedésének dala), futótűzként terjedtek el az egész országban. A dalok szövegei éles morális kontrasztot állítottak fel a kötelességét elfelejtő, gyáva és önző európai tisztek, valamint a méltóságteljesen elhunyt japán áldozatok között. A versek nyíltan támadták a brit bíróság részrehajló ítéletét, és felszólították a japán honfitársakat* (dōbō, 同胞), hogy fogjanak össze a nemzeti önbecsülés védelmében, és álljanak ellen a külföldiek gőgjének.
岸打つ浪の音高く
夜半の嵐に夢さめて
青海原を眺めつつ
わがはらからは何処ぞと
A partot verő hullámok hangja egyre erősebb,
s az éjféli viharban álmunkból felriadva,
a kék óceánt bámulva kérdezzük:
testvéreink tán hol vannak?
呼べど叫べど声はなく
尋ね捜せど影はなし
うわさに聞けば過ぐる月
二十五人の兄弟は
Hiába hívjuk, hiába kiáltjuk őket, választ nem kapunk,
hiába kutatjuk és keressük őket, árnyukra sem akadunk.
Úgy hallottuk, a múlt hónapban
huszonöt testvérünk
旅路を急ぐ一筋に
外国船とは知りつつも
航海術に名も高き
イギリス船と知るからに
sietve folytatta útját egy irányba.
Bár tudták, hogy idegen ország hajóról van szó,
mivel híres volt hajózási tudományáról,
és tudtuk, hogy angol hajó,
ついうかうかと乗せられて
浪路も遠き遠州の
七十五里も早や過ぎて
今は紀伊なる熊野浦
óvatlanul mégis felszálltak rá.
Messze sodródtak a hullámokon,
már hetvenöt ri távolságra Enshū partjaitól,
és most Kii tartomány Kumano-öblénél járnak…
外国船の情けなや
残忍非道の船長は
名さえ卑怯の奴隷鬼は
人の哀れを外に見て
Mily könyörületesnek hittük az idegen hajót - mégis!
A kegyetlen és embertelen kapitány,
az a gyáva rabszolgaördög,
semmit sem törődve az emberi szenvedéssel,
己が職務を打忘れ
早や臆病の逃げ支度
その同胞を引きつれて
バッテラへと乗り移る
elfelejtette saját kötelességét is,
és gyáván menekülni kezdett.
Társaival együtt
átszállt a mentőcsónakba
影を見送る同胞は
無念の涙やるせなく
あふるる涙を押し拭い
ヤオレにくき奴隷鬼よ
Az ott maradt társak
keserű könnyek között nézték távozó alakját.
Patakzó könnyeiket törölgetve kiáltották:
Ó, te gyűlöletes rabszolgaördög!
いかに人種は違うとも
いかに情を知らぬとも
この場に望みて我々を
すてて逃るは卑怯者
Bár különbözik fajunk,
bár talán te nem ismered az emberi együttérzést,
de hogy minket itt hagyj és elmenekülj -
az bizony gyávaság!
Itt meghallgatható a dal egy felvétele.
A konzuli joghatóság kudarca
A politikai robbanást nem önmagában a tragédia mértéke, hanem a jogi elszámoltathatóság teljes hiánya okozta. Az Edo-kor végén a nyugati hatalmakkal kötött egyenlőtlen szerződések (fubyōdō jōyaku, 不平等条約) egyik legsúlyosabb béklyója a konzuli joghatóság (ryōji saibankend) volt. Ennek értelmében a Japán területén bűncselekményt vagy kihágást elkövető külföldi állampolgárokat nem lehetett japán bíróság elé állítani, felettük kizárólag a saját országuk konzulátusa ítélkezhetett, ebből pedig a korszak folyamán számos balhé következett.
Amikor 1886. november 5-én a Kobe-ban székelő brit konzul, James Troup, lefolytatta az első tengerészeti vizsgálatot, Drake kapitány azonnali és teljes felmentést kapott. A bíróság megállapította, hogy a tisztek szakszerűen jártak el, és semmilyen mulasztás nem terheli őket. Ez az ítélet nemcsak egyszerű igazságtalanság, hanem a nemzeti szuverenitás arculcsapása volt a japán közvélemény számára. A helyzetet tovább súlyosbította a történelmi emlékezet: 1879-ben a német Hesperia gőzös a japán karanténszabályokat semmibe véve, a brit Harry Parkes diplomáciai támogatásával erőszakkal hatolt be a kolerával fertőzött kínai területekről Yokohama kikötőjébe, amit sokan a japán közvéleményben annak bizonyítékaként értelmeztek, hogy a külföldiek gyakran kiváltságos bánásmódban részesülnek.
A Meiji-kormány számára a Normanton-ügy diplomáciai rémálommá vált. Éppen a tárgyalások kritikus fázisában jártak a nyugati hatalmakkal a szerződések revíziójáról, és meg akarták mutatni, hogy Japán modern, civilizált jogállammá vált. A lakosság dühét nem hagyhatták figyelmen kívül, de a meglévő szerződéses kereteket sem sérthették meg nyíltan. A megoldást egy kényszerű kompromisszum jelentette: a kormány utasította Utsumi Tadakatsu (内海 忠勝 ) hyōgói kormányzót, hogy hivatalosan emeljen vádat Drake kapitány ellen emberölés vádjával a brit konzuli bíróságon.
A per 1886 decemberében költözött át a Yokohama Konzuli Bíróságra. A hatalmas társadalmi nyomás hatására a brit bíróság ezúttal kénytelen volt bűnösnek kimondani a kapitányt, de nem gyilkosságban, hanem szakmai gondatlanságban. Az ítélet mindössze három hónap börtönbüntetés (kinko, 禁錮) volt, miközben az elhunytak hozzátartozói semmilyen kártérítést nem kaptak. Ez a minimális büntetés nemhogy lecsillapította volna a kedélyeket, de végleg bebizonyította a japánok számára, hogy a konzuli bíróságok nem az igazságszolgáltatás, hanem a koloniális privilégiumok átmentésének eszközei.
Egy nemzeti manifesztum születése: A „Japán nagy győzelme” kötet és illusztrációi
A megalázó és nevetségesen enyhe ítélet után a japán értelmiség nem maradt tétlen. Hogy a tragédiát, valamint az azt követő precedens nélküli nemzeti felháborodást politikai és erkölcsi fegyverré kovácsolják az egyenlőtlen szerződések felülvizsgálatáért folyó harcban, alig néhány héttel a per lezárása után, 1886 decemberében egy rendkívül fajsúlyos kiadványt jelentettek meg.A könyv dacos és provokatív címet viselt: "Norumanton-gō Jiken Nihon Dai-shōri" (ノルマントン号事件日本大勝利), azaz "A Normanton-ügy: Japán nagy győzelme".
A kötetet a tekintélyes fővárosi Banseidō (晩青堂) könyvkiadó bocsátotta közre, és a korabeli japán szellemi és akadémiai élet legmeghatározóbb nehézsúlyú alakjai jegyezték szerzőként, illetve közreműködőként:
- Takata Sanae (高田早苗, írói nevén Hanpō 半峰): fiatal és zseniális politológus-alkotmányjogász, a Waseda Egyetem (akkori nevén Tokyo Senmon Gakkō) egyik legfontosabb korai építője, későbbi rektora és文部大臣 (és későbbi oktatási miniszter).
- Fukuchi Gen'ichirō (福地源一郎, írói nevén Fukuchi Ōchi 福地桜痴): legendás publicista, drámaíró és történetesen a Tokyo Nichi Nichi Shimbun főszerkesztője.
- Ōyaki Biichirō (大谷木備一郎): neves korabeli jogász és bírósági szakértő. (Bár néhány modern adatbázis és későbbi felülvizsgálat tévesen "Ōyaki Shūichirō" (大谷木修一郎) néven hivatkozik rá, a kötet eredeti, 1886-os borítója tisztázza a valódi nevét: 法學士 大谷木備一郎先生).
- A könyv előszavát (序) pedig a modern japán drámairodalom és színházművészet úttörője, Tsubouchi Shōyō (坪内逍遥) írta.
Ez a történelmi értékű könyv ma is kutatható a Japán Nemzeti Parlamenti Könyvtár (NDL) digitális archívumában (az eredeti, digitalizált kötet szkennelt oldalai pedig közvetlenül megtekinthetőek ezen az elérésen).
A dac és a korrupció ábrázolása
A Banseidō kiadványa nemcsak elméleti fejtegetéseivel, hanem vizuális dacosságával is azonnal megragadta a japán társadalom figyelmét. A könyv címlapja:
A konzuli bírósági gúnyrajz:
A könyv legfontosabb és leginkább sokkoló illusztrációja a "Ryōji Saiban no Zu" (領事裁判の図 – "A konzuli bíróság ábrázolása"), amely a külföldi privilégiumok és a jogi korrupció kíméletlen karikatúrája: a jobb oldalon: Egy óriásivá növelt, dölyfös és fensőbbséges nyugati bíró (James Troup brit konzul gúnyrajza) trónol a magas bírósági emelvényen, mély megvetéssel és imperialista fensőbbrendűséggel tekintve le az előtte szerényen ülő és mögötte álló tisztelettudó japán figurákra. Míg a bal oldalon pedig a katasztrófát túlélő európai tengerészek és Drake kapitány láthatóak, amint teátrális mozdulatokkal mentegetik magukat, miközben hatalmas, guruló dollárjeles pénzeszsákokat tartanak a kezükben és kínálnak fel. Ez az ábrázolás nyers közvetlenséggel sulykolta a japán olvasókba a korszak legfájdalmasabb igazságát: a konzuli bíróságokon nem a törvényes igazság, hanem a faji részrehajlás és a külföldi tőke által megvásárolt bírósági színjáték zajlott le, amellyel a fehér ember büntetlenül tisztára moshatta magát a keleti áldozatok vérével szemben, legalábbis a japán közvélemény így értelmezte.
Karikatúrák és betiltott drámák
Mivel a hivatalos jogi csatornák zártak maradtak, a konfliktus a kulturális és vizuális ellenállás terére helyeződött át. A politikai karikatúrák és a színházi előadások váltak a kollektív gyász és düh kifejezőivé. Georges Bigot, a Japánban élő francia grafikus és festő, a Tôbaé szatirikus magazin hasábjain éles kritikával illette a brit hatóságok cinizmusát.
 |
| Bigot |
1887 júliusában megjelent Le Sauvetage du Menzaleh (A Menzaleh megmentése) című karikatúrája – amely formálisan egy francia posta gőzös Shanghai melletti balesetére utalt – zseniálisan parodizálta a Normanton-ügyet. A rajzon a süllyedő hajó kapitánya nem kötelet vagy mentőövet dob a fuldokló ázsiai utasoknak, hanem azt követeli tőlük, hogy először nyilatkozzanak: mennyi pénz van a zsebükben, és csak fizetés ellenében hajlandó megkezdeni a mentést.Ezzel párhuzamosan a kabuki színházak is megpróbálták színpadra állítani a tragédiát. Történetesen ennek is megvan az ingyenesen megtekinthető digitális változata a Kawasaki városi múzeum weboldalán.
A Kii Kainan Sen Shibai-e (紀伊海難船芝居絵, azaz 'A Kii-félszigeti tengeri katasztrófa színházi képe', a bejegyzés nyitóképe is) elnevezésű előadások és a hozzájuk kapcsolódó fametszetek nyíltan ábrázolták, amint Drake kapitány fizikailag taszítja vissza a mentőcsónakba kapaszkodó japán utasokat a tajtékzó tengerbe. A Meiji-kormány azonban, tartva attól, hogy a túl naturalista ábrázolások végleg elsöprik az érzékeny diplomáciai egyensúlyt és zavargásokat szítanak a külföldi konzulátusok ellen, a rendőrség útján betiltotta az előadások bemutatását. Ez a cenzúra jól mutatta a kormányzat skizofrén helyzetét: egyszerre kellett képviselniük a népharagot és elnyomniuk annak legnyersebb megnyilvánulásait a nyugati elismerés érdekében.
Az Ertuğrul-szolidaritás
A Normanton-katasztrófa nem elszigetelt eset volt, hanem egy olyan történelmi láncolat része, amely átrajzolta Japán tengeri szuverenitásának koncepcióját. A sors különös fintora, hogy mindössze négy évvel később, 1890-ben, szinte pontosan ugyanott, Kii Ōshima partjainál futott zátonyra az oszmán szultán diplomáciai misszióját szállító Ertuğrul nevű hadihajó. A tomboló tájfunban több mint ötszáz török tengerész veszítette életét, ám Kushimoto lakosai saját életüket kockáztatva hatvankilenc török matrózt mentettek ki a hullámok közül, és láttak el szűkös készleteikből. A két esetet később gyakran erős történeti párhuzamként emlegették.
Utóhatások
A Normanton-katasztrófa nemcsak egy süllyedő hajó története volt Wakayama partjainál, hanem a Meiji-kori Japán kollektív traumája és politikai felnőtté válásának katalizátora. A tragédia rávilágított arra, hogy az egyenlőtlen szerződések nem absztrakt diplomáciai megállapodások, hanem olyan jogi struktúrák, amelyek közvetlenül veszélyeztetik a japán állampolgárok életét és méltóságát.
A katasztrófa tanulságai világossá tették a politikai elit és a közvélemény számára, hogy az ország modernizációja féloldalas marad mindaddig, amíg Japán nem rendelkezik a teljes körű joghatóság és önrendelkezés jogával a saját határain belül. A Normanton süllyedése így végső soron, ha közvetve is de felgyorsította a konzuli joghatóság felszámolását célzó reformokat, amelyek végül az 1890-es évek végén vezettek el az egyenlőtlen szerződések sikeres felülvizsgálatához, megalapozva Japán szuverén és egyenrangú státuszát a modern nemzetek közösségében.
A tragédia civil öröksége: a japán tengeri mentés megszervezése
A Normanton-katasztrófa ugyanakkor nem pusztán politikai és diplomáciai felháborodást váltott ki, hanem a tengeri mentés intézményesítésének szükségességére is ráirányította a figyelmet. A történtek mélyen megrázták Kotooka Hirotsunét (琴陵宥常), a tengeri biztonság védőhelyeként tisztelt Kotohira-gū főpapját, aki a baleset után egy önkéntes alapú japán vízi mentőhálózat létrehozását kezdte szorgalmazni.
Ennek eredményeként 1889. november 3-án megalakult a Dai-Nippon Teikoku Suinan Kyūsaikai (大日本帝国水難救済会), a mai Marine Rescue Japan, vagyis a 日本水難救済会 (Japán Tengeri Mentő Egyesület) elődszervezete. A kezdeményezés külföldi mintákat is figyelembe vett, és állami, haditengerészeti, valamint civil támogatással épült ki. Így a Normanton-ügy öröksége nemcsak a szerződésrevíziós mozgalomban, hanem a japán tengeri mentés modern intézményesülésében is tovább élt.
*1886-ban Japán népessége kb. 38–40 millió fő körül volt.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kutyáknak és kínaiaknak tilos? - mi volt a valóságalapja a Bruce Lee által szétrúgott táblán szereplő tiltásnak?
Amikor a gonosz Miki Egér szőnyegbombázta Japánt
Urbex egy Kangxi-kori objektumban, Shànghǎiban - az egykori kereskedőhajók társaságának épületében
Kobukson - elsüllyeszthetetlen, félelmetes koreai teknőchajó
Amerika, a rizs országa - nem pedig a hambié?
Shimbun nishikie - korabeli japán bulvár
Umibozu - a korabeli japán tengerészek réme
Fudoraku tokai - halálos zarándoklat a hullámsírba
Kínai felfedezők utazásai
Megjegyzések
Megjegyzés küldése