Hullámsírban az üdvözüléshez - Fudaraku tokai

Valamikor i.sz. 1000 környékén, egy Sanuki no Sanmi (讃岐の三位) nevezetű fiatalember aggódni kezdett lelke üdve miatt. Biztosra szeretett volna menni, hogy következő újjászületése sikeres lesz, s megkezdte a szükséges előkészületeket.Első gondolat az volt, hogy elégeti magát.

Testének ily mód való feláldozása megfelelő opciónak tűnt a derűs reinkarnációhoz, de aztán mégis revízió alá vonta elhatározását. Miként a halál pillanatának tudatállapota meghatározó volt a következő újjászületésre nézve, tökéletes koncentráció hiányában a siker nem lehetett garantált. Sanukinak jobb ötlete támadt: volt egy hely, ahol úgymond biztosabbra mehetett testének prezentálásával, nevezetesen a Potalaka hegyen (Fudoroku 補陀落, kínaiul Bǔtuóluò 补陀落). 

Sanuki tudta, hogy a Potalaka valahol a Japántól délre eső szigeteken található, így a korabeli Tosa (土佐国) tartományból, a mai Kōchi prefektúrából hajóra szállt, s a megfelelő északi szeleket kihasználva csónakra szállt, s lassan eltűnt a horizonton. Sanuki volt az első feljegyzett, aki a japán buddhista kontextusban Fudaraku tokai (補陀落渡海), vagyis a "Fudorokuhoz való átkelés a tengeren" rituáléját véghez vitte. A Fudaraku tokai gyakorlatát megkísérlők utazásai Japán déli partvidékeiről indultak, egy kifejezetten erre a célra készített, voltaképpeni úszó koporsóban. Mikor kellőképpen eltávolodtak a partoktól, vagy a vízbe vetették magukat, vagy szándékosan elsüllyesztették a csónakot a hajótest vízzel való elárasztásával, a halál viszont mindkét kimenetel esetében bizonnyal bekövetkezett. 

Fudaraku, vagy Potalaka a Avalokiteśvara bodhisattva misztikus lakhelye volt (egyébiránt a lhászai Potala Palota is elnevezése is innen eredeztethető), egy tulajdonképpeni paradicsom, egyike a "tiszta földeknek" a buddhista hagyományban. Potalakát áthatolhatatlan, magas hegyek vették körül, sziklás völgyekkel, veszélyes hasadékokkal. A legendák szerint egyik oldalról úgy festett, mint egy alvó sárkány, míg a másikról egy lapuló tigris.

S bár misztikus hely volt, mégis nagyon is e világinak ismerték, szanszkrit források szerint valahol India déli részén lokalizálódott. A kínai buddhista backpacker Xuanzang szerint a Maláj-félszigettől keletre volt, míg az általános Japán konszenzus szerint valahol (a Japántól) délre eső tengereken kellett keresni. 

A Fudaraku tokai azonban korántsem nevezhető elterjedt gyakorlatnak, mintegy ezer éves intervallumra vonatkozólag 57 feljegyzés maradt fenn, amiket nagyjából egyazon mód hajtottak végre. Számos esetben előfordult, hogy a pusztán a megszégyenülés elkerülése végett vágtak bele a biztos halált jelentő vállalkozásba. Ilyen eset volt például Shimokobe Rokuro, aki előkelőjével való vadászat során eltévesztette az őzet nyílvesszejével, szégyenében a Kumamo hegyekbe költözött, s szerzetes lett, a Lótusz szútra kántálva éjt nappallá téve. Pár év elteltével csónak-koporsójával becélozta Fudarakut, s eltűnt a hullámsírokban. 

Másokat a csatában való vereség vezetett el Fudarakuhoz. I.sz. 1184-ben, a Genpei háborúk (源平合戦) végén Taira no Koremori (平 維盛), a Taira-klán egyik parancsnoka szintén ily mód kerülte el a szégyent, s határozta el zarándoklatát a "Tiszta Földre", többek között erről számol be a blogon korábban említett Heike Monogatari epikus elbeszélése is, mikor a Tairák a megadás helyett a császárral együtt a tengerbe vetették magukat.

Ebből is látszik, hogy sokan egy tulajdonképpeni megváltás reményében keltek útra a nyílt óceánra, mely utazásnak minden eleme rituális töltetet kapott. A csónak, melyben a tokaisha (渡海者)"a tengeren átkelő" úttalan útjára kelt egy voltaképpeni sírhely szimbóluma is volt egyben. Testüket egy 49 rács alkotta négyzet vette körül, mely szám az útra kelteket illető szükséges gyásznapok számát is jelentette egyúttal. Négy kijárat volt a kereten, Buddha életszakaszaira való utalásként. A tokaisha öltözéke a Tisza Föld kilenc szintjét szimbolizálta, hajósírjának árboca és kormánya szantálfából készült, míg a vitorlára a Lótusz Szútra idézetei szerepeltek szanszkritul. 

Jóllehet az utazás a Tiszta Földig egyszemélyes trip volt, a "zarándokok" általában nem egyedül indultak neki az útnak: gyászolók tömegei kísérték őket utolsó útjukra, illetve a zarándokhajót két másik hajó vontatta ki a tengerre. Az egyik papokat és szerzeteseket, míg a másik általában aszkétákat szállított. Miután elérték a Kötélvágó szigeteket (Kokinshima, 綱切島), leválasztották a tokaisha ladikját, és magára hagyták a déli paradicsom felé sodródni. 

Egy portugál jezsuita misszionárius, Caspar Vilela ((1525-72) szemtanúja volt egy tokaisha útra bocsátásának, 1562-ben írt beszámolójában meglepően tapasztalta, micsoda derűvel vágnak neki a rituálénak, míg egy másik portugál misszionárius, Luis Frois (1532 –1597) szintén megemlítette Fudaraku tokai gyakorlatát.

A tokaishák nem minden esetben vetették magukat a tengerbe, esetenként egyszerűen kihúzták a szándékosan e célra, hajótestbe ékelt fadugót, így elsüllyesztették magukat. A koporsóhajó kabinjában mintegy hónapra elegendő élelem volt, így volt, aki az előző két megoldást mellőzve, éhenhalás útján távozott a Tiszta Földbe jutás reményében. 

Előfordult olyan eset is, hogy a zarándok túlélte az utazás. Egy Nisshu Shonin (日秀上人) nevű pap útra kélt a Tiszta Föld vélt irányában a XVI. században a rituálé rendje szerint, ám a Rjúkjú-szigeteknél partra vetették a hullámok. A partra érést követően pedig kinyilvánította, hogy voltaképp el is ért a Tiszta Földre, hátra lévő éveit pedig meditációval töltötte. 

A Fudaraku tokai bár egyfajta szimbolikus utazás volt a végtelen békesség meglelésében, maga a gyakorlat nem mindig volt erőszaktól mentes. Egy XIII. századi feljegyzés legalábbis egy furcsa esetről tesz említést: egy papot mutat be, ki elhatározta, hogy a habok közé vetve magát jut el ama Paradicsomba, s az esemény napján népes gyászoló tömegek kísérete közben útjára indult. Kisvártatva azonban, a tengerre szállván hirtelen meggondolta magát, és inkább mégse vállalkozván a biztos halálra, megpróbált visszabotorkálni a partra, ezt látván az őt eredetileg gyászoló tömeg feldühödött, és addig dobálták kövekkel, míg be nem tört feje és el nem merült a hullámok között. 

Ráadásul ez nem az egyetlen eset volt, hogy a halálos zarándoklat kényszerítő körülmények közepette ment végbe. Yasushi Inoue (1907 – 1991) író, aki számos történelmi regényt és novellát jegyzett, a Fudaraku tokai története (補陀落渡海記, angolul Passage to Fudaraku) című művében egy XVI. századi buddhista templom apátjának történetét meséli el, aki 61. esztendejének betöltését követően nem saját elhatározásából, de a közösségi kényszerből indult halálos zarándoklatára. Az út során az apát kimenekült a koporsóladikból, és a közeli szigetekhez sodorta a tenger, paptársai azonban elkapták és visszadeportálták az úszó koporsóra, ekkor fogalmazta meg a következő sorokat: "Ha Kannont (Avalokitesvarát) keresed, ne higgy Fudarakuban, ha Fudarakut keresed, ne higgy a tengerben".

A Fudaraku tokait tehát igen különböző okok miatt űzték, volt a végső béke és üdvözülés megleléséért, s volt ki rituális öngyilkosságként a közösség/saját bűnei miatti megváltás érdekében. A tokaisha személye így valahol egyszerre volt zarándok, bűnbak, felfedező és önfeláldozó is.

Irodalom: 

Jacob Mikanowski: The Self-Sacrificing Japanese Pilgrims Who Chose to be Swallowed by the Sea

Michael Hoffman: On the road to...

Bryan J. Cuevas & Jacqueline Ilyse Stone: The Buddhist Dead: Practices, Discourses, Representations

Kapcsolódó bejegyzések: 

Japán szerzetesek a Tang-kori Kínában: Saichō és Kūkai utazásai - a korabeli tengeri utazások viszontagságaival 

Ubaseteyama - legenda vagy valóság?

Japán folklór vol. 6 - szamuráj-szellem rákok - a Heikegani legendája - hogyan lett a hullámsírt választó Tairákból dühös szellem rák?

"Három hüvelyknyi aranylótusz" - lábelkötés Kínában - jó szokások a szomszédból

Tōkyō sötét múltja sorozat - helytörténeti sorozat a japán főváros nem éppen üde színfoltjaiból