Zipangu vol. 4

Kanmangafuchi misztikus jizō szobrai után tettünk egy pihenőt a ryokan-ban, és az anhui tartománybeli kínai lakos köpésének hatótávolságában található "Istenek hídját" (Shinkyō, 神橋) vettük célba, mely a Futarasan szentély (二荒山神社) részét képzi, s nem mellesleg Japán egyik leghíresebb s legszebb hídja is egyszersmind.

A legenda szerint egy Shōdō (勝道) nevű pap spanjaival i.sz. 766-ban megmászta a Nantai hegyet (男体山, a "férfiú test hegyet", amiben a neolitikum utáni ősjapánok egy jókora farkat véltek felfedezni - innen is az elnevezés talán - na de hogy Shōdōék miért nem a guizhou-i cickó-hegyen próbáltak szerencsét, nincs megmondója), hogy az ország üdvéért és gazdagságáért fohászkodjanak, viszont nem tudtak átkelni a Daiya-folyón. Shōdō addig imádkozott, míg egy Jinja-Daiou (深沙大将) nevű istenség meg nem jelent előtte, akinek különös ismertetőjegyét két, kezére tekeredett kígyó adta. Jinja-Daiou a kezére tekeredett kék és vörös kígyót szabadjára bocsátotta, a két kígyó pedig hídépítő mesternek bizonyult, s kisvártatva egy szivárványszínű hidat formáltak, melyen Shōdō és cimborái átkelhettek. Ebből adódóan korábban Yamasugeno-jabashi (山菅の蛇橋), azaz a "hegyi sás kígyóhídja" elnevezéssel is illették. Apropó, tudja valaki, hogy jön ide a sás? Én nem. Természetesen a Shinkyō is világörökségi hagyaték.

Az itt található szentélyt tényleg nem most, hanem i.sz. 767-ben építették, a hidat magát számtalanszor rekonstruálták, 1636 óta ugyanazzal a dizájnnal, mely évtől kezdve ráadásul kizárólag a császár hírnökei kelhettek át rajta. 1973-ban már minden földi halandó előtt megnyitották. A híd alapzatát egyesek a kései Nara-korszakból (i.sz. 710–784) eredeztetik, bár hiteles írott források nemigen maradtak róla, az viszont bizonyos, hogy a XIV. század végén, XV. század elején már egy széles körben ismert hídról volt szól. 

A Daiya-folyó 

A szent híd után elsétáltunk az egyébiránt ennivaló Nikkō városkájában, újítottunk némi szuvenírt, majd irány vissza ryokanba. A vacsora után remekül elterveztük a következő napi túrát, minden buszt, térképet, időt összevetve-kalkulálva egy rohadt jó menetrendet eszeltünk ki következő napi senjōgahara-i (戦場ヶ原) túránkra, és mint aki jól végezte dolgát, az eseménydús egy nap után (melyet három bejegyzésbe szedtem) hátradőlve figyeltük az ablakunkból a csillagos nikkō-i éjszakát. 

Ezen a kis úton sétáltunk vissza komótosan a ryokanig, és még csak nem is sejtettük, hogy másnap reggel mint az őrült, ki letépte láncát fogunk loholni rajta az ellenkező irányban. 

Történt ugyanis, hogy remekül kifundált tervünknek megfelelően reggel 8 után kikászálódtunk a futonból, összeszedtük minden ingóságunk, én minden reggel a felkelést követően valami visszamaradt zigótából indulva törzsfejlődök, míg formába kerülök, Kayoko pedig szintúgy nem gyorsaságáról híres, ha sminkelésről van szó, mindenesetre tök faszák voltunk, 8:30-ra a szobát elhagyható állapotra kerültünk, ami elég jó részidő, és a reggelit is pont fél kilencre kértük, ki bírja felfogni miért, ha a buszunk 8:40-kor indult Senjōgaharába?! Nem baj, azért reggelizzünk, mindenki yukatában totyog befele az étkezőbe, 120 fogásos reggeli, amiből mi meg mint az állatok sebtiben bekaptunk másfelet, és rohantunk ki az idős felszolgáló néninékének felcsóválgatásával kísérve, na még a szobából kicsekkolni, ránézek az órámra, 8:37, jó magyaros hozzáállással jól van bazmeg most már mindegy mondom Kayónak, aki csak nem hagyja magát ellenben elkezd rohanni az úton a buszmegálló felé, én meg rohantam után. Az ember, de még állatfeletti sprint után azt a következtetést vontuk le, hogy az utat, amit előző este kb. 15 perc alatt tettünk meg, voltaképpen 3 perc alatt is lenyomható, és csodák-csodájára 8:40-re a buszmegállóba értünk, és a busz persze ott is volt, mert Japánban nem késik egy percet se. Szóval nagy szerencsével felpattantunk a buszra.

 Kár, hogy nem arra, amelyikre kellett volna. 

Út közben elhaladtunk a Chūzenji-tó (中禅寺湖) mellett

Túl nagy gond azért nem lett belőle, mert nagyjából ugyanabban az irányban indultunk el, amibe amúgy is kellett volna, aztán menet közben átszálltunk egy másik buszra, és kb. egy óra után megérkeztünk Senjōgahara gyönyörű túraösvényéhez, mely mintegy 1400 méterrel magasodik a tengerszint fölé, és nikkō-i nemzeti park részét is képzi egyúttal. 

Kb. négy órás túrát tettünk a varázslatos erdei ösvényen, amely olyan szinten festői, hogy festik is:

Közeledett könnyes búcsúnk Nikkōtól, mely valóban egy nagyszerű látnivaló, még gyorsan bedobtunk egy ekiben-t, s indultunk vissza a fővárosba. 

ekiben

a vonatállomás

Ahogy visszaértünk Tōkyōba, még nem ért véget a nap, hiszen ezen az este mentünk el megnézni az Art Aquarium kiállítást, amiről már jóval korábban posztolam egyet, mert nem bírtam ki. A sci-fi pontyok párhuzamos dimenzióbeli enumerációjáról ímhol a poszt.  Folytatás hamarosan. 

Kapcsolódó jegyezések: 

Zipangu 1. - érkezés Tokyóba

Zipangu vol. 2 - távozás Tokyóból

Zipangu vol. 3 - Jolly joker jizók 

Sárkánygerinc-rizsföldi kalandok - ha már hídról esett szó e blogban, anno egy dél-kínai tripem során a nagy fagyokban sem állhattunk ellen egy híres környékbeli híd felkeresésének. Utólag visszagondolva ellenállhattunk volna, de azért jó kis túra volt