Taizhou

Tegnap reggel újfent felkaptuk a hátizsákot, és Jiangsu tartomány északi részére - Tàizhōu-ba (泰州) adagoltunk egy tripet, mivelhogy a Qīngmíngjié-ből (清明节) adódóan szünetünk van.

Taizhou a Népköztársaság jelenlegi elnöke, Hú Jǐntāo szülővárosa, ergo egyszerűen nem lehet szar hely. Vagy mégis?

Mint valamennyi város Kínában, Taizhou sem tegnap pattant ki a földből, de hozzávetőlegesen 2100 éve. A Tavaszok és őszök korában Hǎiyáng (海阳/海陽) majd a Nyugati Han érában Hǎilíng (海陵) néven illették. Taizhou-t, mint "békés vidéket és szerencsés lakosokat" emlegették régtől fogva, s e titulust ma is használják.

Mindazonáltal pusztán a X. századtól kezdve lett teljesen független nagy szomszédjától, Yangzhou-tól. A Ming-dinasztia (1368-1644) idején lendült fel a sókereskedelem, mely számos üzletembert vonzott a városba, prosperitást vonva ezzel maga után. Zhèng Bǎnqiáo, a híres festő, és Méi Lánfāng operaművész otthona többek között, számos ősi utcácska, kanális tarkítja, így amondók voltunk szánunk rá egy napot.

Öten vágtunk neki Katjáékkal, volt ám egy probléma: nem mindenki osztotta a mi elveinket: egységnyi idő alatt a lehető legtöbbet a lehető legolcsóbban szemügyre vételezni, nem úriaskodni, kávéházakban baszakodni, affektálni s lassítani a tempót. Ergo többet is ki lehetett volna hozni ebből a napból.

Ámde reggel még nagy, merész remények paripáján vágtattunk egészen a Taizhou-i vasútállomásra, ahol egy hiéna taxissal - viszonylag jól lealkudva - elvitettük magunkat a közeli Qingtong (溱潼) falvába, melyet a Taihu (溱湖), illetőleg a Taihu-mocsárvilág (溱湖国家湿地公园) nemzeti parkja ölel.

Útközben Farrukh nyomatta tádzsik vicceit, a sofőr eltévedt, de megvilágosodott, így suhantunk végig az út oldalán elterülő, aranyköntösbe bújt repceültetvények (油菜花 yóu​cài​huā​) mellett, melyek az év ezen szakaszában szintén a város vonzerejét voltak hivatottak képezni, több-kevesebb sikerrel.

Elérkeztünk a Taihu-parkhoz, hol máris komplikációk adódtak a jegyárral kapcsolatban, ugyanis a vákuumos fogsorú jegyeladó - vállán egy károgó varjúval - nem akarta elfogadni Nanjing-os diákigazolványunkat, merthogy elmondása szerint pusztán a Taizhou-i diákival vehető igénybe a kedvezmény. Persze kivertem a balhét, hogy Xi'an-tól Sanjiang-ig Kína szerte mindenhol elfogadták, de nem, ők akkor sem fogadják el.

Taizhou a legszemetebb kínai város,

ímhol deklaráltatik. Ergo megvettük a száz yuanes jegyeket, és beléptünk a mocsárvilágba. Egy úszó pagodával - amit a jóakarat hajtott - mentünk át egy szigetre, ahol kacsákra, hattyúkra, kormoránokra csodálkozhattunk rá, ami önmagában rohadt izgalmas és ezért már megérte százhatvan km-t vonatozni. Visszafelé ugyanolyan kéttornyos vízikombájn jött értünk, mintha csak ezzel is üzenetek volna: ez nem a ti napotok, 外国人-ek. Elvileg mától kellett volna kezdődnie a sárkányhajó fesztiválnak (溱潼会船节)- hisz ezért is jöttünk ide - csakhogy még nem kezdődött el...

Nehézkesen visszaorientálódtunk a partra, majd a hiénataxissal a város látványosabb részei felé vitettük magunkat, úgymint a Fengchenghe (风城河) folyó partjára, ami mondjuk tényleg nem rossz látvány.

A problémát az jelentette, hogy a kacsák és ludak olyan szinten elkedvetlenítették utazótársaimat, hogy csak kedvetlenül rugdosták maguk előtt a kavicsokat, hogy Taizhou szar hely, és menjünk haza. Apátia és demoralizáltság- két olyan dolog, mi kiakaszt, ugyanakkor rabszolgahajcsár sem akartam lenni, így meglehetősen nehéz volt a kompániát helyes mederbe terelni. A folyóparton végigsétálva megérdeklődtem, hogy juthatunk el a régi utcákig (老街), és útba is igazítottak bennünket. Úgy kellett vonszolni a többieket, minimális ambíció nélkül inkább rezignáltan jöttek utánam, de végül elértük az ódon utcácskát, aminek bizony megvolt a maga charme-ja.

És itt is, ezernyi út menti filléres 小吃, kifőzde, de persze az egyetlen étterembe kellett mennünk, ami ugyebár a legdrágább is volt egyúttal. A múlt hét óta vajmi ős kaján ragály fojt, aminek egyik velejárójaként, orrdugulás miatt nem érzek semmilyen ízt. Semmilyent. A kaja elmondások alapján finom volt.

Ezt követően már nem ugráltam tovább, örültem, hogy ide elbírtam húzni a népet, menjünk kávéházba.

Kávéházba.

Ki a tököm akar kávéházba menni, ha egyszer utazunk valahova?! Rajtam kívül mindenki e nap, rendeltem hát egy ír habos kávét, mások szerint finom volt, én nem éreztem belőle szart se. Mert semmiből sem érzek szart se három napja.

Ezt követően kinavigáltunk, majd folytattuk a céltalan kóválygást, közben Katja megpillantott egy kívülről igen exkluzív, ukrán nemzeti címerrel ellátott sejtelmes objektumot. Az ukrán nacionalizmus szárnyain röpült be az épület ajtaján hatalmas lelkesedéssel, hogy honfitársakkal találkozhat. Ahogy követtük, hamar kiszúrtam a táncrudakat, és éppen óvatosságra intettem volna Katját, amikor egy kupleráj teljes közepén találtuk magunkat, hol is éppen 10-15 az alábbi videóban szereplő dámákkal nagyfokú hasonlóságot mutató, ám ukrán prostituáltnak látszó tárgyak, illetőleg perszónák mustráltak bennünket, volt ám meghökkenés. Száznyolcvan fokos fordulat, au dieu. Szegény Katja teljesen magába szállt, hogy efféle helyek használják országuk zászlaját s ferdítik az ország-imázst...

Az idő közben kezdet farkasordítóssá fajulni, így a vonat indulása előtt még flangáltunk a belvárosban, majd beültünk egy kicsit a KFC-be, végül visszazúztunk a vonatállomásra. A vonatállomás már zárva volt, egy portás úgy nyitotta ki az ajtót, és engedett be a sötét és fagyos váróterembe. Erőtlenül vánszorgott elénk lomha, bús szerelvényünk, s vette kezdetét hosszadalmas utunk vissza a jó öreg Nanjingba.

Nem ez volt életem tripje, amiért nem is annyira a város felelős, bár kétség kívül nem feszül szét látnivalókban, ha Jiangsu vízivárosaira vagyunk kíváncsiak, zarándokoljunk el inkább Yangzhou-ba vagy Suzhou-ba.