Doufukuai

Az irori (囲炉裏) tipikusan egy 2X1 méter alapterületű, földbe vájt, nyitott tűzteret jelent a régi Japán lakóházainak főszobájában, aminek egy részét maga a tűzhely töltötte ki, s a körülötte lévő helyen foglal helyet a család, vagy a vendégség. Az irori a világítás és a fűtés mellett a sokoldalú főzés helyszíne volt, mindig készen állt rajta az öntöttvas vízforraló, de praktikus szerepe mellett a vidéki családi és társasági élet színterét is jelentette egyúttal. Erről fog szólni az alábbi bejegyzés. Ezt valahol a Fuji lábánál, Aokigaharától nem túl messze lévő skanzenben lőttem Akik olvassák a blogom, tudhatják, hogy semmit nem gyűlölök jobban, mint az évről-évre egyre elviselhetetlenebb japánnyarat , a legpusztítóbb évszakot az országban, meg úgy Kelet-Ázsiában úgy általánosságban véve. Na mármost ez tulajdonképpen mindig is így volt, azaz az emberek még a régi időkben is a nyár átvészelésére rendezkedtek be ország nagy részére kiterjedő, alapvetően párás, szubtrópusi klímával rendel

Eljött hát az idő, hogy kiválasszam az idei 15 kedvenc fotómat , immáron kilencedik alkalommal. Voltak évek, amikor azért lamentáltam, mert túl sok fotót készítettem és malenkij robot volt szortírozni is, voltak olyan évek, amikor meg olyan keveset , hogy még 15 darabot is nehéz volt összekotorni. Idén afféle semmilyen év volt, fotóztam is meg nem is, egy kicsit Tōkyōt, egy kicsit Kyōtōt, jártunk erre-arra, ergo van bőven anyag. Meglehetősen mediokratikus anyag bár, semmi kiemelkedő, amire elégedetten tudnék csettinteni, de már a szart is megtanultam értékelni. Na mindegy, vágjunk bele: Az újévi Hold. Ezt idén újév napján készítettem, valami zsigeri intuíció arra biztatott, hogy jó ötlet magammal vinnem a 200-500 f5.6-os obimat a  hatsumodéra , vagyis az újévi szentélylátogatásra. Estefelé mentünk, hogy elkerüljük a tömeget, és éppen a kékóra végezetével kezdett izzani a Hold, simán kézből állvány nélkül, a hihetetlenül tiszta újévi időben sikerült pár jó képet készíteni a Holdról,  a

Fotóm Mizonokuchinál A testem a zenére hangolom. Még mielőtt kipukkadt volna a japán gazdasági buborék, egy új kifejezés jelent meg a köztudatban, ami a keményen átdolgozott munkás hétköznapok lezárását jelentő péntekre asszociált, ez volt a hanakin . Fotóm Sanchában   花の金曜日 Úgy tartják, hogy a kifejezés maga a Hana no Kin'yōbi (花の金曜日) " virág péntek " összetétel rövidítéséből származik az 1980-as évekből, amikorra már Japánban is kezdett elterjedtté válni az ötnapos munkahét koncepciója, és az emberek (egyébiránt a Panasonic volt az első nagy japán cég, ami bevezette az öt napos munkahetet, 1965-ben, de csak az 1990-es években vált széles körben elterjedt gyakorlattá) megtanultak mulatni péntek esténkként. Miután az a bizonyos buborék kipukkadt, sokáig mintegy feledésbe meredt a hanakin koncepciója, de azért manapság sem tűnt el a köztudatból, sőt. Fotóm a fene tudja hol, valahol Tōkyōban Egyébiránt a 花金 klasszikus írásjegyváltozatban 華金 is feltűnik, utóbbit azzal magya

Ha pusztító betegségek után kutat az ember a történelemben , nagyjából arra a megállapításra juthat, hogy azok mindig a társadalom legszegényebb, marginális csoportosulásait sújtották leginkább. Az előkelő, vagyonos társadalmi csoportok ugyanis egyrészt sokkal magasabb minőségű élelemhez, illetve az adott korszak legfejletettebb orvosaihoz juthattak hozzá. A XVIII. század végén Japánban azonban egy olyan nyavalya jelent meg, amely kezdetben kizárólag az akkori társadalom csúcsát képző, fővárosi elit tagjait támadta meg. Még a császár és annak családja sem volt immunis a titokzatos kórral szemben.  Ennek kapcsán történhetett az 1877-ben, hogy a Meiji császárnak  tehetetlenül kellett végignéznie nagynénje, Kazu hercegnő lassú halálát. A halál oka a rettegett kakke (脚気) betegség, mely fokozatosan, könyörtelenül leépítette a beteg szervezet: kezdődött beduzzadó lábakkal, majd a belassult beszéddel. Fokozódott a részleges bénulással, görcsrohamokkal, heveny hányással. Végül a halál végső