Doufukuai

Fekszem a hotel ágyán Hiroshimában, kölök alszik, pörgetem az Instát - azon szoktam vadászni érdemleges fotóhelyszínekre - találok egy jó képet, kicsit utánakeresek hol készült, gyorsan meg is találom.  Hopp, hiszen ez itt van a szomszédban! Kapom is a gépem, kijövök a Hiltonból, és két utcára rá Nyugat-Japán legnagyobb vöröslámpás negyedében találom magam. A Yagenbori (薬研掘) Hiroshima Naka kerületében, viszonylag központi helyen található, mely a város történelmi vára körüli várárokról kapta nevét, mely árok történetesen egy bizonyos (薬研) yagen nevű mozsárról - mellyel hagyományosan kifejezetten gyógyszerek összetevőit morzsolták össze - mivelhogy annak az alakjára hasonlított. Manapság azonban főképp a szexipar malmai őrölnek errefelé, mely napközben egy unalmas közönséges japán város álcáját ölti magára, de ahogy leszáll az éj, felkapcsolódnak azok a bizonyos néha tompa, néha vakító neonreklámok, kiengednek a nyakkendők, kirúzsosodnak az ajkak, lecsavarodnak a piásüvegek, fel...

Olyan közkedvelt japán finomságok, mint a tempura, a konpeitō keménycukorka, a puha castella piskóta szerte az országban elérhető éttermekben, éjjelnappalikban vagy éppen pékségekben. S talán nehéz elképzelni, hogy ezen ételek valaha a japánok számára is kuriózumnak számítottak, holott, az említett dolgok, és megannyi más első japán nyelvű említése egy XVII. századra datálható szakácskönyv kéziratára vezethető vissza, melyet Nanban ryōrishónak (南蛮料理書), vagyis a (Déli) barbárok szakácskönyvének neveznek. Déli barbárok korabeli ábrázolása E szakácskönyv, vagy pontosabban receptgyűjtemény számos szempontból meghaladta korát, és egyedinek mondható a kora újkori Japán kulinisztikai műveihez képest. Egyrészt új - legalábbis jelenlévő, de addig nem alkalmazott -  hozzávalókat mutatott, új elkészítési eljárásokat, és már nem a korszak rituáléinak, illetve ceremóniához igazodik, hanem egyszerűen és lényegre törően mutat be új ételeket.  De kik azok a déli barbárok? A déli barbárok...

A sárkány esztendőjébe (龙年) lépünk ezúttal, a kínaiak nem mellesleg a sárkány leszármazottjainak tekintenek magukat (lóngde chuánrén, 龙的传人). Jóllehet Kínában a sárkány motívumának használata igen régre tekint vissza, a sárkányt mint a nép képviselőjét igazából csak a XX. század 70-es éveitől kezdve kezdték széles körben alkalmazni. A császárkorban a sárkány elsősorban az uralom szimbólumaként szolgált, már Yuan-dinasztia (1279-1368) idejétől szigorú szabályozások tiltották a közemberek számára a szimbólum használatát. Habár a Qing-dinasztia (1644-1912) kormánya használta a sárkányt az állami jelképek részeként a kínai zászlón, csak a korai Köztársasági korszakban kezdték el a sárkányt használni mint a kínai civilizáció jelképét. Akárhogy, a kínai holdújév apropóján előveszek pár sárkánnyal kapcsolatos mondást a kínai nyelvből, minthogy tesszük azt az állatövi jegyek esetében immáron sokadik alkalommal. Apropó hogy mit is jelentett a régi Kínában sárkányt látni, arról itt olvashatsz...

Az irori (囲炉裏) tipikusan egy 2X1 méter alapterületű, földbe vájt, nyitott tűzteret jelent a régi Japán lakóházainak főszobájában, aminek egy részét maga a tűzhely töltötte ki, s a körülötte lévő helyen foglal helyet a család, vagy a vendégség. Az irori a világítás és a fűtés mellett a sokoldalú főzés helyszíne volt, mindig készen állt rajta az öntöttvas vízforraló, de praktikus szerepe mellett a vidéki családi és társasági élet színterét is jelentette egyúttal. Erről fog szólni az alábbi bejegyzés. Ezt valahol a Fuji lábánál, Aokigaharától nem túl messze lévő skanzenben lőttem Akik olvassák a blogom, tudhatják, hogy semmit nem gyűlölök jobban, mint az évről-évre egyre elviselhetetlenebb japánnyarat , a legpusztítóbb évszakot az országban, meg úgy Kelet-Ázsiában úgy általánosságban véve. Na mármost ez tulajdonképpen mindig is így volt, azaz az emberek még a régi időkben is a nyár átvészelésére rendezkedtek be ország nagy részére kiterjedő, alapvetően párás, szubtrópusi klímával rendel...