A japán kereszténység rövid története vol. 2

A japán kereszténység történetének első részében láthattuk, hogy a keresztény hitűeknek bár a Sengoku-jidai, vagyis a hadakozó fejedelemségek kaotikus korszakában sem volt egyszerű dolga, helyzetük nem sokat javult a Tokugawa shōgunátussal beköszöntő békében sem, sőt, még inkább elnehezült vallásuk gyakorlása.

Ahogy az előző bejegyzésben említettük, a keresztényekkel szemben felhozott elsődleges vád hogy ők mindenekelőtt a pápához mutattak hűséget, semmint a shōgun irányában, egy közel százötven évig tartó véráztatta, hektikus és árulásokban igencsak bővelkedő időszak után ezt viszont az országot egyesítő Tokugawák nem voltak képesek tolerálni.

Kakure kirishitan - a Bujdosó keresztények

Ebből adódóan megkezdődött a "rendszerellenes" keresztények szisztematikus üldözése, 1614-ben pedig Tokugawa Ieyasu rendeletben tiltotta ki a keresztény missziókat Japánból, akik pedig mégis maradtak, azoknak bujdosniuk kellett, így kapták a "rejtett, bujdosó keresztények" (kakure kirishitan 隠れキリシタン) elnevezést. A japán keresztények elleni végső nagy csapás 1637-ben jött el, mikor is egy lázadás tört ki Kyūshūban.

A Shimabara-félsziget (島原半島, Shimabara Hantō) Kyūshū nyugati részén található, a helyi nagybirtokos daimyō, Arima Harunobu (有馬 晴信, 1567 – 1612) buzgó keresztény volt, ezért miután Toyotomi Hideyoshi 1587-ben rendeletben üldözte ki a jezsuitákat, azok közül sokan a Haranobu által ellenőrzött területekre menekültek. Későbbi ez a Haranobu is belekeveredett az 1610-es nagy korrupciós botrányba, melynek következtében elkobozták földjeit, őt magát pedig seppuku (rituális öngyilkosság hasfelmetszéssel) elkövetésére kötelezték. Egy bizonyos Matsukura Shigemasa (松倉 重政, 1574 – 1630) vette át az irányítást kiterjedt birtokai felett.

A kortárs japán földművesek élete meglehetősen nyomorúságos volt, és ki voltak téve a mindenkori földesurak sanyargatásának. Matsukura Shigemasa viszont egy kivételesen kegyetlen alak volt, aki teljes egészében kizsigerelte alattvalóit: megadóztatta a születést de még a halált is, aki pedig nem volt képes fizetni, arra szörnyű sors várt. Nevéhez köthető a mino odori (蓑踊り) elnevezésű hírhedt kivégzési eljárás, mely során az elítélt minó - afféle eső ellen védő szalmaöltözék - viselésére kényszerítették, amit olajjal leöntve meggyújtottak, a "tánc" pedig a szerencsétlenek haláltusája volt. A parasztság folyamatos vegzálása után 1637-ben szakadt el a cérna, mikor is Shigemasa emberei megtámadtak egy terhes nőt, ami a lázadás kirobbanásához vezetett.

島原の乱 
A shimabarai felkelés 

Faluról-falura eszkalálódott a felkelés a Shimabara-félszigeten, az összegyűlt parasztsereg egészen Shimabara váráig menetelt, mi utóbbit azonban nem sikerült bevenniük. Időközben a szomszédos Amakusa-szigeteken (天草諸島) is felkeltek a tengerparti területeken élő földművesek, majd a két csoportosulás elhatározta, hogy a Shimabara-félsziget déli végletén található, üresen álló Hara várnál (原城, Hara-jō) fognak egyesülni, mely elhelyezkedése végett kiválóan védhető bázist adott. Jóllehet a parasztok nem viselhettek fegyvert a kor törvényei szerint, így is sikerült támadóeszközöket szerezniük, egyes esetekben munkaeszközeiket alakították át fegyverré, de volt akinek csak bot vagy kő jutott.

És hogy jön a kereszténység a Matsukura Shigemasa általi terror okozta felkeléshez? Eredetileg igazából sehogy, mindazonáltal ahogy az említett, két felkelő parasztsereg Hara váránál egyesült, kisvártatva a felkelők történetesen egy fiatal keresztény vezető irányítása alá kerültek, aki nem más volt, mint Amakusa Shirō (天草 四郎, 1621? - 1638).

Amakusa Shirō

Shirō Amakusa szigetén született egy Konishi-klánt (小西) szolgáló család tagjaként (e Konishi család feje pedig az a Konishi Yukinaga keresztény hivő volt, aki maga is életét vesztette Sekigaharánál). Shirō a jezsuitáknál tanult Nagasakiban, majd azzal vált ismertté, hogy a igazságosságról és egyenlőségről prédikált a helyieknek Ōyano (大矢野島) szigetén. Mást igazából nem nagyon lehet róla tudni, bár az említett felkelés során a követői szerint Shirō személyében testesült meg a megmentő alakja, melyet egy bizonyos Marco Ferraro atya jövendölt meg korábban, miszerint "25 év múlva az Úr fia eljő hozzátok és megmenti az embereket".

A felkelést egyébiránt meglepően sokáig képtelenek voltak elfojtani. A téli hónapok beköszöntével viszont egyre kevesebb élelem állt a parasztsereg rendelkezésére, és fokozatosan kezdték feladni az ellenállást, ami végül véres vérontásba torkollott. Becslések szerint mintegy 37000 felkelőt mészároltak le, köztük magát Amakusa Shirōt is (hogy a kor viszonyait tekintve ez milyen óriási szám volt, összevetésként, a második világháborúban a nagasakira ledobott atombomba robbanásban nem sokkal több, mintegy 39000 fő vesztette életét). Ha túloznak is a feljegyzések, mely szerint tízezer felkelő fejét tűzték lándzsára, és tovább 3300 fejet Nagasakiba küldtek elrettentésül, érezhetjük, hogy a Tokugawa shōgunátus elég egyértelműen adta alattvalói tudatára hogy mi vár egy esetleges újabb felkelés részvevőire.

A shimabarai felkelést (島原の乱, Shimabara no ran) leverését követően a Tokugawák egyszerűen minden európait, akár keresztényt, akár nem, kitiltottak az országból, az esetleges újbóli belépést halálbüntetéssel sújtották. Az egyetlen kivétel e szigorú intézkedések alól Dejima szigete (出島) volt, Nagasaki közelében, ahol nagyon korlátozott számban ugyan, de lehetőséget biztosítottak a kereskedésre a hollandok számára.

Keresztény devastatio à la Tokugawa

A shimabarai felkelést megelőzően, illetve azt követően is a shōgunátus különböző módszerekkel próbálkozott az alattvalói hűségének ellenőrzésére, illetve a "rejtőzködő keresztények" felszámolására. Ilyen intézkedés volt, mely során először 1635-ben, aztán 1666-tól évente kötelezte minden alattvalóját, hogy a helyi buddhista templomokban jegyeztessék be magukat, és a regisztrált egyénekből egymást megfigyelő, illetve egymást jelentő csoportosulásokat hoztak létre, mely elsősorban a keresztény hitűek felfedését szolgálta. Ennek lett többek között az is az oka, hogy miért temetkeztek a korabeli bujdosó keresztények buddhista szertartások szerint, máskülönben ugyanis felfedték volna magukat ami súlyos következményeket vont volna maga után.

fumi-e taposó kép

Egy másik, a Tokugawa elnyomást szimbolizáló eljárás az úgynevezett fumi-e (踏み絵) "taposó képek" terjesztése volt, mely fából, vasból vagy éppen kőből készült képek többnyire Jézust vagy Máriát ábrázolták, és azt a célt szolgálták, hogy a felfedett keresztények saját lábukkal tiporják el hitük tárgyát, ezzel is alávetve magukat a Tokugawa hatalomnak. Az első ilyen kényszerített istentagadás feljegyzett esete 1628-ból származik, Nagasakiból.

Mindezen túlmenően a Tokugawa hatalom 1640-ben alapította meg a voltaképpeni inkvizíciós hivatalt (shumon-ninbetsu aratame cho, 宗門人別改帳), melynek számos helyi szervezete alakult, célja pedig a keresztények felkutatása és áttérítése, avagy megbüntetése volt, melynek során rengeteg japán keresztény vesztette életét, és még 1612-ben még mintegy 300,000 főre volt tehető számuk, addig 1625-re e szám mintegy felére, vagy még kevesebbre csökkent. "Puszta" mártírhalál helyett az elítélt keresztényeket nyilvános hitmegtagadásra kényszerítették - hiszen ezzel hatásosabban tudták befolyásolni az embertömegeket -, ezt pedig többnyire csak horrorisztikus kínzások útján voltak képesek elérni.

Bujdosó keresztény túlélési taktikák 

És hogyan tudtak mindezek ellenére fennmaradni a keresztény hitközösségek Japánban? Ahogy láthattuk az eddigiek során, nem elég hogy kezdetben félreértelmezték a vallás tanításit, majd a későbbiekben tulajdonképpen kiirtották a teljes keresztény klérust, így egészen unortodox praktikákat kellett alkalmazniuk a hit továbbmentésére. Papság nélkül az egyetlen szentség, ami megmaradt a keresztény közösségek számára, az a keresztelés szertartása volt, mely nagyon fontos gyakorlattá vált számukra. Hogy ne fedjék fel hitüket, Szűz Mária szobraikat szándékosan buddhista szentek, bódhiszattvák, vagy éppen Kannon alakjára formálták, de ennek kapcsán lett Jézus jizóként ábrázolva.

Az egyik legfontosabb napi gyakorlatnak az imák recitálása számított. Az orashionak nevezett gyakorlat (a latin oratióból) során keresztény imaszövegeket, mint az Úr imája (miatyánk) vagy az Üdvözlégy Máriát szájhagyomány útját terjesztették, hogy ezzel is elkerüljék a leleplezést. 

Amely imákat korábban fordítottak japánra, nem sokat változtak az évszádok során, viszont az újabb, latinból vagy portugál nyelvből átvett szövegekben számos, a kortárs bujdosó keresztények számára ismeretlen, vagy értelmezhetetlen kifejezést tartalmaztak, így bizonyos esetekben némiképp halandzsaként öröklődtek tovább az imaszövegeket, példának okáért az "Ave Maria gratia lena" sorok mint "Abe Mariya hashiyabenaként" maradtak fenn.

Meiji fordulat 

Ahogy azt láthattuk, a Tokugawák uralma alatt a japán kereszténységet folyamatos elnyomás érte, és egy idő után a hívők csak titokban gyakorolhatták hitüket. A XIX. századtól kezdődően azonban, hogy Japán egyre inkább elkezdett nyitni a külvilág, és elsősorban a Nyugat felé, a shōgunátus által bevezetett szigorú társadalmi hierarchia, és köztük a keresztények módszeres üldözése is folyamatosan enyhüli kezdett. Az 1850-es években aztán az USA végül hivatalosan is nyitásra kényszerítette Japánt, a Tokugawa uralom pedig 1867-ben megbukott, ezt követően pedig a következő évben megalakult a modern Meiji kormány.

A külföldi keresztényeket és misszionáriusokat ismételten beengedték az országba, majd 1871-től kezdve bevezették a szabad vallásgyakorlást. Az addig titokban működő japán keresztény közösségből sokan felfedték magukat - mind meglepetésre késztette mind belföldi, mind a külföldi közvéleményt - és visszacsatlakoztak a keresztény egyházhoz. Igaz, ugyan ezen japán keresztény közösségek számos tagja az őseikre, és saját hagyományaikra való tekintettel nem volt hajlandó feladni kilétüket, és nem is nézték jó szemmel azokat, akik feladták az inkognitót. Az elkövetkező évtizedetekben sem volt azonban teljesen nyugodt a légkör a japán keresztények számára, kivált, hogy a később, a második világháborút megelőző évekre a japán nacionalista eszmék a shintōt tették államvallássá, ez az állapot pedig a háború végig változatlan maradt.

Manapság 1-2 millió fő között becslik a Japánban élő keresztények számát, ezek között viszont elenyésző a bujdosó keresztény hagyományt ápolók száma - hiszen ezen bejegyzés elsősorban róluk szólt - többségük Kyūshūban, Ikitsugi (生月) szigetén él, mintegy ötszáz főre becsülik a közösség létszámát. S bár ezen bujdosó japán kereszténység hagyományának jövője kérdéses, a kakure kirishitan közösségek emlékezete nem vész el. 

Forrás: Aya Francisco: Christians in Kyushu: A History. How Jesus Was introduced, accepted and ousted from Japan. Tofugu, January 8, 2015

Kapcsolódó bejegyzések:

A japán kereszténység rövid története vol. 1 - első rész

Jezsuiták akcióban a Keleten: Matteo Ricci története

Hattori Hanzō története - a japán trónok harca korából

Oda Nobunaga - szofisztikált állat

Kivégzőhelyek a korabeli Japánban - Kozukappara

Keresztény templom Shanghaiban