海女 - japán gyöngyhalásznők

A tengeri emberek, azaz gyöngyhalászok neve ama 海人, （Okinawa szigetén うみんちゅう, míg Izu-félszigeten かいと-ként ismertek）férfi változatban 海士, nőiben pedig 海女, ugyanis Japánban jobbára női foglalkozás, melyet igen régtől fogva űznek. Olyan régtől fogva, hogy már a Chén Shòu (陈寿 ) kínai történész , az i.sz. 280-300 körül firkantott Három királyság feljegyzéseiben (三国志) lévő 魏志倭人伝/ぎしわじんでん) munkában is említést tesz róluk, ami egyébiránt az egyik legkorábbi japánokra vonatkozó kínai feljegyzés; majd a 750 körül készült Manyoushuu (万葉集) című,  a japán költészet első antológiájában is szerepelnek.

A japán gyöngyhalásznők hagyományosan, és egészen az 1960-as évekig mindössze ágyékkötőben merültek alá a hideg tengervízben, bár mostanában is a szabad tüdős merülést részesítik előnyben, búvárfelszerelés vagy oxigénpalack használata nélkül. Régiótól függően különböző búváruszonyt, búvármaszkot, vagy derekat fedő fehér öltözéket hordhatnak. A pusztán turistaattrakcióként merülő halásznők pedig átlátszó neoprén ruhát. 

Speciális légzéstechnikával akár 2 percig is képesek visszatartani lélegzetüket, átlagban négy órás munkanapjuk során kagylót, tengeri algát, homárt, tengeri sünt gyűjtenek, a legjövedelmezőbbnek persze a gyöngy számít. Kokichi Mikimoto gyöngyvállalkozásának elindulásával Toba városának közelében, Mikimoto gyöngyfarmján alkalmazott amákat, amiből kisvártatva turistabiznisz lett. Egyébiránt az amák által viselt 'hagyományos' öltözék is Mikimoto nevéhez fűzhető, aki észrevette a gyöngyszigetére utazó külföldi turisták meghökkenését a mindössze ágyékkötőben alámerülő halásznők látványa kapcsán. 

A Mikimoto szigetén tevékenykedők amák a kagylók tengerfenékről való felszedése mellett az igen kényes beültetési folyamatot végezték az esetenként jéghideg vízben. A vízfelszínre való érkezés során kicsire nyitott szájjal, lassan kifújták a levegőt, ezt a fütyülésszerű hangot nevezték isobue-nek (磯笛). 

A hagyományos ama halászok csak ágyékkötőt, fundoshit (ふんどし ) viseltek a könnyű mozgékonyság érdekében, és tenugui (てぬぐい) vagy bandanna (バンダナ) kendővel fedték hajukat, a Mikimoto gyöngyhalászok teljes fehér öltözéket viseltek, és fahordókat használtak bójaként - illetve pihenés képen két merülés között - amihez a derekukra erősített kötéllel csatlakoztak.

A hagyomány Japán-szerte tovább él, a mezítelen megmártózás viszont már aligha. A Meiji-kortól kezdve búvárszemüveget viselnek az amák, 1964-től kezdve pedig neoprén búvárruhát. 

Azzal kapcsolatban, hogy miért főként nők halásznak gyöngyöt Japánban, az egyik magyarázat szerint a nők zsírrétege vastagabb a férfiaknál, amiért jobban el tudják viselni a hideg vízben való hosszas merüléseket. A másik ok pedig a szakma önsegítő, csoportos gyakorlatában rejlik, mely által a nők független életet folytathattak, miközben szoros közösségi köteléket ápoltak. Az amák többsége idős nő (volt 90 év fölötti is), akik a fiatalabbaknál jobban képesek visszatartani lélegzetüket.1956-ban még 17,611 ama halászt tartottak nyilván, 2010-re ez a szám 2,174-re csökkent. Többségük Toba vagy Shima városában, Mie prefektúrában dolgozik. 

Az új technikák alkalmazás válaszút elé állította az amákat is, mennyire támaszkodjanak a hagyományokra illetve mennyire alkalmazzák az új eszközöket és eljárásokat. Az új halászmódszerekkel kevesebb erőfeszítéssel nagyon haszonra lehet tenni bár, fennáll az ökoszisztémát felborító túlhalászás veszélye is: ennek következtében szabályokat fektettek le, úgymint méretkorlátozást a kagylókra (10 centinél kisebbet kötelesek visszadobni a tengerbe), de ennek ellenére is jelentősen csökkent állományuk, noha ebben a tengervíz hőmérsékletének változása is szerepet játszik. 

A tengerbe merülő gyöngyhalásznők nem csak Japánban ismertek, a koreai Jeju-sziget haenyo (해녀) halásznőinek tevékenysége 2007-től a kulturális világörökség részét is képzi egyúttal. Ezt Japán sem hagyhatta annyiban, és beszállt a versenybe saját gyöngyhalásznőinek népszerűsítésével, úgymint a tavaly kezdődött あまちゃん imádni való sorozattal, aminek sztorija szerint egy tōkyō-i deáklány a nyári szünetben a Tōhoku-régióba utazik nagymamájához, aki ama, és Aki magát is megfertőzi az ama-lét. Egyébiránt a sorozat előtt én se sokat tudtam a mesterségről, じぇじぇじぇ！

Kapcsolodó bejegyzések: 

Shimoda-beach -  trip az Izu-félszigetre