Ōsaka 3. nap - 大阪城

Ōsaka harmadik napján az Ōsaka-jō (大阪城 ), Japán egyik igen híres várkastélyának megvizsgálását tűztük ki célul, mely meghatározó szerepet játszott az ország XVI. századi történelmében. A várfal egy különleges japán építési technikával készült, melynek során az óriási kőtömböket habarcs, vagy egyéb kötőanyag nélkül helyezték egymásra, a köztük lévő réseket pedig kavicsokkal (kuru ishi, 栗石) töltötték ki. A kötőanyag mellőzése a földrengések okozta pusztítás mérsékletében játszott szerepet, miként a földmozgások során minimális mozgásteret engedett a falaknak, melyek így kevésbé sérültek. 

A központi kastély kívülről öt, belülről nyolc szintes, és mintegy 60.000 négyzetméteres terület tartozik hozzá. 1583-ban kezdte el építtetni Toyotomi Hideyosi (豊臣 秀吉) az Azuchi-jō mintájára, de kissé kibővítette annak látványtervét. 1597-ben lelte halálát Hideyosi is, s ez évre készült el a vár is, mely fiára, Toyotomi Hideyori-ra ((豊臣 秀頼)szállt. 1600-ban Tokugawa Ieyasu (徳川 家康) lett a sógun, 1614 telén pediglen nem éppen baráti szándékkal látogatta meg Hideyori-t, és megkezdődött Ōsaka ostroma (大坂の役). 1615 nyarára be is vették a Tokugawá-k a várat, mely az elkövetkező évek során jelentős átépítéseken ment keresztül (ekkor épült a mai kinézetét viselő központi kastély is). A XVII. század során többször is leégett, majd eléggé elhanyagolt állapotba került. A Meiji-restauráció korában (明治維新) biztonság kedvéért újfent felgyújtották (1868), majd egyfajta katonai létesítménnyé formálták át az erősödő japán militarizmus jegyében. 1928-ban az akkori polgármester egy sikeres adománygyűjtés után rendbe hozatta a főtornyot, az amerikaiaknak viszont nem nyerte el különösképpen tetszését, ezért 1945-ben jobbnak látták lebombázni a rekonstruált főtornyot, a központi kastélyt. 1995-ben Ōsaka kormánya még egy ízben elfogadott egy felújítási projektet, hogy a főtorony ismételten az Edo-kor charme-jában tündököljön. Historikus miliő ide, historikus miliő oda, egy undorító üvegliftet azonban mindenképp a vár mellé kellet tenni, ami nagyon szúrta szemem. 

Ettől függetlenül valóban egy gyönyörű kastélyról van szó, bár a környező felhőkarcolók miatt hasonló élmény volt, mint a Shàng​hǎi-i Jìng'ān templomnál. Miután megnéztük a várat, illetve a benne kialakított múzeumot, nem is volt több programunk e napra nézve, ugyanis tájfun közelgett. Nem sok fogalmam volt róla, ami minket Nánjīng-ban elért, az mindig nagyon lájtos volt, mondtam barátomnak majd megvárjuk, míg eláll, aztán megyünk tovább. Erre furcsa pillantással rám néz: ez nem így működik itt...Másnap pedig már annak is örültem, hogy visszarepülhettem Shàng​hǎi-ba. Ergo délután visszavonultunk a Hotel Taiyo-ba, s onnan kémlelhettük a baljós fellegeket. Este a hall melletti mosodában vártam pár cuccomra, mire bejött két csaj. Elkezdenek beszélgetni: te, ez hogy működik? Melyiket kell itt nyomni? De ezt így, magyarul. Gondoltam már megint hallucinálok, mint 25-26 órás kínai vonatútjaim során, ahol már egy idő után szintén magyarul véltem beszélni hallani egyes kínaiakat. De ezek csak folytatták, mire megkérdeztem őket: magyarok vagytok? Legalább úgy meglepődtek, mint én, igen, magyarok voltak. Rövid kis Japán tripem alatt több magyarral találkoztam, mint Kínában egész idő alatt. Utazni voltak ők is, s nem voltak túlzottan kommunikatívak, így gyorsan el is köszöntünk. 

Eltöltöttük az utolsó estét, majd másnap hajnalban indultunk is a metróállomásra, onnan pedig a Kansai Airport-ra. A lehető legnehezebb búcsúm volt idáig. Sztoikusan gépre szálltam, s magam mögött hagytam oly sok mindent. Bízom a mielőbbi visszatérésben. Több okból is.