Raqs Sharqi

Nem tudok szakadni Kelet öleléséből - igaz, már több, mint három éve- , és nem is áll szándékomban, de ahogy ígértem jön egy szösszenet a hastáncról, mi minden fantáziát megmozgat. Nos, a világ egyik legrégibb múltra visszatekintő, s az alatt mi keveset változó tánca a hastánc. Kezdjük mindjárt azzal, hogy eleve téves fordítások egymásutániságban lett az eredeti arab raqs sharqi, szó szerint a Kelet táncából hastánc. Mikor is az első franciák a XIX. században közel-keleti túrára adták fejüket, meglepően konstatálták, hogy mit művelnek Seherezádéék, lévén az európai táncokban ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgása, tévesen danse du ventre-nek nevezték, amely az angol tükörfordításban ugye belly dance, így a magyarban hastánc. Az elnevezés téves szókép, miképp a hastáncban a táncosnő egész teste aktív mozgásban van, beleértve az oly tipikus fej, váll és mellmutatványokat, melyeket lágy karmozgásokkal fűszereznek.
Gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaiban eredeztethetőek. Valamennyi ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Földanya Istennő, kinek fő profilja az újjáteremtés volt faji- és univerzum-szinten egyaránt. Ő felelt az évszakok váltakozásáért, a természet újjászületését, rajta múlott egy adott terület jóléte, a bőséges termés, gazdag állathozam, s maga a fajfenntartás. Azért ez egy meglehetősen felelősségteljes munkakör, és persze a Földanya sem szeremből dolgozott, fontos volt tehát kiengesztelni, áldozatokat mutatni be neki: az ókori emberek - számukra természetes módon- a fiatal lányok legszebb virágját ajánlották fel, no meg szolgálatukat is. És innen már egyenes út vezet az ún. templomi prostitúcióhoz, mely során előszeretettel deflorálták Kelet szépeit - ez egyébiránt e vonatkozásban szinte minden ókori társadalomban hasonló elven működött. Így a lányok feladata maradt a szent táncok végzése az istennő tiszteletére, és ezen termékenységi táncok érthető módon számos hastáji mozdulattal operáltak. Az ókori világban a vallásos és világi élet határjai egybemosódtak, együtt léteztek, így a templomi prostitúció teljesen bevett dolognak számított. Valójában ezek a lányok rendkívüli megbecsülésnek örvendtek a társadalmon belül, gyakorta külön privilégiumokkal. Indiában például a templomi táncosok, a dévadászik biztosították a klasszikus hastáncformák évezredeken átívelő töretlen népszerűségét. A vallásos és világi gondolkodás párhuzama a művészetekben is nyomon követhető, a lélek vágyakozását az istenséggel való egyesülés után, a szerelmesük utáni vágyakozással fejezték ki: ez egyértelműen benne van.
A hastánc eredeti értelmében napjainkban is kapcsolódik a termékenység gondolatához, Egyiptomban példának okáért ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, a fiatal párokról fényképet készítenek, ahogy a hastáncos nő hasára teszik kezüket, szimbolizálva ezzel a termékeny kapcsolat iránti vágyat.
Más vonatkozásban is kapcsolódik a termékenységhez, kivált a születései szertartásokhoz. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő hasmozdulatokat végezve táncoltak körülötte, mutatva ezzel milyen mozdulatokat végezzen szülés közben.
A hastáncot eredetileg éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakult ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.
Később, az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és egyre inkább szórakozásból, szórakoztatásból művelték. Az ókori Göröghonban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol az egyből fellelkesült közönség pénzt dobált az ügyes táncosoknak. Így gyűjtötték össze a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncosruhákat is gyakran díszítik az ókori pénzek mintájára aranypénz-utánzatokkal. Már az ókortól kezdve elkezdődött a professzionális szólótánc kialakulása. Az ókori Egyiptomban már léteztek hivatásos tánccsoportok, melyeket állami és családi ünnepeken is bevethettek. A hárembeli lányokat külön tanár tanította a táncra, mindazáltal neveltetésük részét képezte a különböző hangszereken való játszás elsajátítása, a művészetekben és tudományokban való jártasság. Egész koreográfiákat építettek fel számukra. Később alimahnek nevezték ezeket a lányokat (alimah = tanult nő), akik a japán gésákhoz hasonlóan társalgással, énekkel, tánccal no és esetenként szerelemmel szórakoztatták urukat. Általában az ókori Egyiptomot szokás a hastánc őshazájának tartani, ám az egyiptomiak jobbára szemlélői maradtak, és többnyire rabszolgákat béreltek fel saját szórakoztatásukra.
Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez megerősödött, hisz az megkötéseket tesz a zenével és a tánccal kapcsolatban. Ennek ellenére soha nem sikerült azt visszaszorítania. Egy kevésbé konzervatív csoport, a szúfik teológiája úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dícséretesek. A szúfik a legelterjedtebb iszlám misztikus irányzat képviselői, nevüket valószínűsíthetően a gyapjúból készült ruházatukról kapták (az arab sufi = gyapjúból való). És az ő nevükhöz fűzhető a dervistánc, mely során transzállapotba kerülnek, mely során közelebb férkőzhetnek a transzcendentális világhoz, mi több testük az ég és a föld közötti csatornává nemesül. A mai napig léteznek Marokkótól Szaúd-Arábiáig különféle transz-táncok, melyeket - mint az ókori Hellászban - gyógyításra avagy vallásos céllal használnak.
A középkorban azonban feltűnt egy népcsoport, mely átvette a szórakoztatást, hiszen az iszlám berkein kívül állt: a cigányok 1000 körül indultak el Indiából, és egyre Nyugatabbra haladva Perzsiában, Egyiptomban, majd Törökországban telepedtek le, illetve később Spanyolországba is eljutottak. Egyiptomban a ghawazek (cigányok) gazdagították a hastáncot, s mély belső átéléssel szintén egy másik tudatállapotba menekültek a tánc segítségével. A fénykorát élő Törökországban is főleg ők szórakoztatták a helyieket, és fejlesztették tovább új ritmusokkal. A XVIII-XIX. században Napóleon katonái is őket látták Egyiptomban, amikor a "dance du ventre" névvel illették a táncot.
A modern hastánc történetet 1893-ban a Chicago-i Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek szíriai táncosok, kik közül egy "Little Egypt"nevű vált leghíresebbé. A baletthez és fűzőkkel karcsúsított nőalakhoz szokott amcsikat sokkolta, amit láttak, de azért tetszett is nekik...A századfordulón és a szecesszió korában jött orientalizmus-őrület, a Kelet felé fordulás keretében a vízipipához hasonlóan több tehetséges táncos fedezte fel magának a hastáncot. Ekkor alakult meg a "cabaret style". azaz revü stílus is. 1927-ben pedig megalakult Kairóban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti központja. A század hastánc-csillagai léptek fel itt, (harminc, vagy többtagú háttérzenekar kíséretével).
Ma leginkább persze pusztán turisztikai látványossággá korcsosult. Viszont Amerikában és Nyugat-Európában már professzionális szólótáncként fejlődik, hol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy a hastánc művészet. A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, mikor nők egymás közt, egymásnak táncolják szimplán a tánc öröméért, és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva ezzel.
A hastánc az európai táncokkal ellentétben nem a lépéseken alapul, hanem a belső izmok mozgatásából. A hangsúly ugye csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok fejezik ki. Jellegét egyrészt az egymásba átfolyó, lágy, hullámzó s nagyon is érzéki csípőmozdulatok adják, amelyek kígyózó, egészen hipnotikus hatásúak; másrészt viszont az energikus, hirtelen és pontos csípőlökések, rázások, rezgetések. A tánc így egyszerre légiesen könnyed, kecsesen áramló határozott, misztikus, földi, szenvedélyes. Minden, ami a nőiességgel összefügg, kifejezhető vele, így érzelmi skálája lényegében végtelen. Alapvetően a szépségről szól, de nem pusztán tárgyi értelmében, sokkal inkább egy absztraktabb, magasabb rendű szépségről, harmóniáról, egy bennünk élő ideálról szól. Miképp eredendően lírai, gyakran improvizatív, szabad tánc, ez okból teljesen egyéni lehet.
A hastáncra jellemző még néhány eszköz, mint a táncos tánc közben használ. A legelterjedtebb a fátyol, - amit imádok- ami a tánc légiességét, meseszerűségét hivatott fokozni, de mint ruhadarab is megállja helyét. Csaknem ennyire elterjedt az ujjcintányér, amelyet már az ókorban is használtak a kasztanyettával együtt.
Mivel a hastánc a belső izmok mozgatásából áll, közel áll így más keleti mozgáskultúrákhoz, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segíti elérni. Állandó kondícióban tart erőteljes leterheltségek nélkül, hajlékonnyá teszi a gerincet - ami például a jóga szerint a fiatalság titka. A század elején Amerikában számos cikk jelent meg a hastánc pozitív hatásairól (ám ez a nézet a napjainkban sem változott, ha jól tudom). A tánc természetességét hirdették a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló megoldásaival szemben; továbbá a kreatív kifejezőképességet, és az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet jelenti. Itthon egyelőre nem nagyon ismert, nem nagyon értett a hastánc, igazából még nincs kialakult kultúrája. Cinetripen anno rendesen elbűvöltek Amiras és fürdő hurijai az ő műsoruk tényleg csodás volt; azt leszámítva hébe-hóba ugyan találkoztam hastáncosokkal vízipipa-bárokban, lenge öltözetük persze megnyerővé tették őket - és végső soron ez a legfontosabb - ám felléptetésük jobbára reklám-gyanánt ment, mint ezen varázslatos tánckultúra bemutatására. Némi impulzív videó:




Ez utóbbi nem nagy cucc, csupán az ujjcintányér illusztrálása végett került ide.

Felhasznált irodalom:
Németh Krisztina: A Közel-Kelet tánckultúrája: a hastánc. In: Új Keleti Szemle. 2008.2.1. 56-57.p.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ギャル文字

A Kék-folyó tényleg kék?

A kínai írásjegyek