Gül-Bejáze

Ha már így elkalandoztunk Kelet felé, gondolám jöjjön egy kis idevágó Jókai, nem bableves, hanem a Mór. 1854-es Fehér Rózsa című művéből egy részlet. (II.)

"Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nemigen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárokat árult. Áfiont (mákony) nemigen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb cikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s amit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival efelett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre, és az nem egyéb, mint a dzsinnek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni, és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, tehát sohase áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban ami kevés haszna származott, az neki untig elég is volt, és sohasem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, ami nincs.
Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? Amit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni.
Boltja éppen azon részére nyílt a bazárnak, hol egy rostéllyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi árucikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.
Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak írni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szüzeket, kiknek arcuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könnybe lábad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hányt-vetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges arcú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, aki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.
A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végigkiabált az utcán:
– Emberséges müzülmánok! Íme, egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehelete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud táncolni és énekelni s mindenféle női munkákat. Aki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már ígértek érte, jöjjetek ide, és nézzétek meg, ki ád többet érte!?
– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk – mondának az okos kalmárok. – Az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját. – S bölcsen visszahúzódtak boltjaikba. Nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni. Jobb volna annak, aki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falára írni vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint felvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.
A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.
Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt, és ez volt Halil Patrona. Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a könny.
– Jer, hozd be őt boltomba – szólt Halil a kikiáltóhoz –, ne leplezd le az utca közepén.
– Nem lehet – szólt a kikiáltó –, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, ahol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arcáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.
– Nem tudod, mit vétett ezen odaliszk, amiért ilyen csúfosan eladatik?
– Halil Patrona – szólt a kikiáltó –, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, amit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom, mit tud, mire alkalmas, nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg, és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad, s az történik velünk, ami régóta elvégeztetett.
E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.
– A prófétára! Ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arc! Jól nevezték őt Gül-Bejázénak. A fehér rózsához hasonlók arcai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? Minő ez arc, midőn elpirul? Minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!
Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.
– Ne vidd őt tovább – szólt a kikiáltónak –, és ne mutasd meg senkinek, úgysem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, aminőt más sem adna, ötezer piasztert.
– Legyen úgy – szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt –, ám te lássad, hozd a pénzt, és vigyed a lyánt.
Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét, és otthagyta azt nála.
Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva, s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.
A leány nem szólt az egész úton.
Hazaérkezve, Halil leülteté a lyánt tűzhelye mellé, s nyájos, szelíd hangon monda neki:
– Íme, ez itt az én házam; amit látsz benne, az enyim és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon, és senki nem néz utánad. Íme, itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.
A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.
Gül-Bejáze ezalatt vacsorát készíte számára, ami két piaszterből kitelt, Halil tányérát odatevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.
– Nem ott, itt mellettem ülj – monda Halil, s megfogá az odaliszk remegő kezét, s odaülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból, és kínálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, odafordula Halilhoz, és alig hallható hangon rebegé:
– Hatod napja, hogy nem ettem.
Halil csodálkozva kiálta fel:
– Hatod napja! Irtózatos! S ki volt, aki ennyire kínzott?
– Magam akartam úgy, meg akartam halni.
Halil fejét csóválta.
– Ilyen ifjú és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?
– Szemeiddel látod.
Halil nagyon megszereté a lyánt; sohasem volt neki senkije, akit szerethetett volna, s amint ott ült vele szemközt a lyán nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arcára, azon méla hallgatag ajkakkal, azt hivé, tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.
Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szíve dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.
Ah, bizonyára jól énekli a költő: „két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szívében”.
Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arcát, bűbájos szemeit, húri termetét; az mind mind olyan szép volt.
S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja, és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh, akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!
És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg. Sohasem volt még rabnője, nem tudta, mit mondjon neki. Az ő nyelve nem volt édes hízelgéshez szokva, nem tudá, mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek.
– Gül-Bejáze… – rebegé halkan.
– Parancsolj, uram.
– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.
– Parancsolj, Halil.
– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.
A leány odaült mellé. Egészen hozzá közel.
És most még kevésbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki? A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.
– Mondjad nekem, Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?
A leány feltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.
– Azt majd te is meg fogod tudni, Halil – felelt neki suttogva. És Halil mindinkább hevülni érzé szívét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megragadá a leány kezét, és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze. Vajon a kebel, az ajk is oly hideg-e?
Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt, és amint keblére voná, és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:
– Szűz Mária…
És a leány hosszú fekete haja leomlott arcára, s amint Halil félresimítá azt a szép arcból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől, íme, az még fehérebb volt. Eltűnt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…
Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, amit akart. Egy holttest feküdt keblén.
A forró szenvedélylángra egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szívét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:
– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.
A könnyű kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta, s félelmesen nézte a szép hullaarcot.
A leány egy perc múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerték az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arca a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.
Felkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány perc múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem bírt magához térni:
– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? Amint engem férfi ölelése érint, azon percben holt vagyok, és holt maradok, amíg ismét el nem bocsát, és ajkai megfagynak rajtam, és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa)."