Doufukuai

Ha pusztító betegségek után kutat az ember a történelemben , nagyjából arra a megállapításra juthat, hogy azok mindig a társadalom legszegényebb, marginális csoportosulásait sújtották leginkább. Az előkelő, vagyonos társadalmi csoportok ugyanis egyrészt sokkal magasabb minőségű élelemhez, illetve az adott korszak legfejletettebb orvosaihoz juthattak hozzá. A XVIII. század végén Japánban azonban egy olyan nyavalya jelent meg, amely kezdetben kizárólag az akkori társadalom csúcsát képző, fővárosi elit tagjait támadta meg. Még a császár és annak családja sem volt immunis a titokzatos kórral szemben.  Ennek kapcsán történhetett az 1877-ben, hogy a Meiji császárnak  tehetetlenül kellett végignéznie nagynénje, Kazu hercegnő lassú halálát. A halál oka a rettegett kakke (脚気) betegség, mely fokozatosan, könyörtelenül leépítette a beteg szervezet: kezdődött beduzzadó lábakkal, majd a belassult beszéddel. Fokozódott a részleges bénulással, görcsrohamokkal, heveny hányással. Végül a hal...

A japán kereszténység történetének első részében láthattuk, hogy a keresztény hitűeknek bár a Sengoku-jidai, vagyis a hadakozó fejedelemségek kaotikus korszakában sem volt egyszerű dolga, helyzetük nem sokat javult a Tokugawa shōgunátussal beköszöntő békében sem, sőt, még inkább elnehezült vallásuk gyakorlása. Ahogy az előző bejegyzésben említettük, a keresztényekkel szemben felhozott elsődleges vád hogy ők mindenekelőtt a pápához mutattak hűséget, semmint a shōgun irányában, egy közel százötven évig tartó véráztatta, hektikus és árulásokban igencsak bővelkedő időszak után ezt viszont az országot egyesítő Tokugawák nem voltak képesek tolerálni. Kakure kirishitan - a Bujdosó keresztények Ebből adódóan megkezdődött a "rendszerellenes" keresztények szisztematikus üldözése, 1614-ben pedig Tokugawa Ieyasu rendeletben tiltotta ki a keresztény missziókat Japánból, akik pedig mégis maradtak, azoknak bujdosniuk kellett, így kapták a " rejtett, bujdosó keresztények " ( kakur...

Az Edo-kori (1603 – 1868) Japánban úgy működött a rendszer, hogy ha történetesen nem tartoztál a szamurájok , papok, földművesek, kézművesek vagy éppen a kereskedők közé (ez az ún. mibunsei 身分制 társadalmi csoportosítás), akkor emberszámba sem nagyon vettek. És ez szó szerint értendő, hiszen ezen elfogadott társadalmi kasztokon kívül eső embertömeget egyenesen hinin-nek (非人), azaz " nem embernek " nevezték. A kor értékítéletében "nem-embernek" számítottak többek között a csavargók , koldusok, börtönőrök , szórakoztatók , prostituáltak , valamint a szellemi és testi fogyatékossággal rendelkezők is. A testi fogyatékossággal rendelkezők között viszont akadt egy kivételt képző csoport, mégpedig a vak “bankárok” társulata . Dáridós kezdetek A látássérültek különleges státusznak örvendtek a japán történelem során, ezt már többek között a XIV. századi Heike Monogatari (平家物語), az egyik legismertebb középkori háborús krónika is megemlíti. Ahogy korábbi bejegyzésekben már ...

Ami nálunk az iszik, mint a gödény (mi utóbbinak görög eredetű neve a pelikán) a sokat ivó emberre használt kifejezés, addig ezt a japán nyelvben az iszik mint a bálna - geiin (鯨飲) képéhez társítják, innen származik a Részeg Bálna (nihonsú) Lepárló ( Suigei Shuzo 酔鯨酒造) elnevezése is. Ráadásul maga a részeg bálna - suigei (酔鯨) - elgondolás kitalálójának személye is ismert, mégpedig az Edo-korban élt nagybirtokos daimyō, Yamauchi Toyoshige (山内 豊信, 1827–1872), aka Yamauchi Yōdō (山内 容堂), aki a mai Shikoku régióban elterülő Tosa-han (土佐藩, afféle kiskirályság a Tokugawa sógunátus alatt) feje volt. Ennek a Yamauchi Yōdōnak az írói álneve volt Geikai Suikou (鯨海酔侯), ami valami olyasmit jelent hogy a " bálnák óceánjának részeges urasága " azaz a bálnák [által lakott] tengeri [birtokok] részeges urasága: ahogy a neve is sugallja, nem vetette meg az italt, és számos szakéval kapcsolatos vers szerzője is volt egyben. Két megye csehójában iszok (二州酒樓に飮す) című műve talán a leg...

A Spoon & Tamago oldalon találtam ezt a jópofa ukiyo-e képet, ami Harunobu Suzuki (鈴木春信), az Edo-korszak egyik ismert ukiyo-e mesterének 1767-es alkotása - mellesleg e mester nevéhez köthető az első nishiki-e művek készítése is. E bejegyzés témáját adó mű neve Niwatori to Danjo (鶏と男女) - A kakas és a (férfi-leány) pár szereplői elnevezéséhez méltóan a kakas és az ifjú pár, a szituáció viszont annál izgalmasabb: A pár ugyanis, vélhetőleg egy éjszakába nyúló nemináriumra illetőleg másnapi lustálkodásra készülvén, a kora reggeli kukorékolás előre megfontolt szabotálásra némi szakéval tintáztatja a szárnyast , hogy annak eszébe se jusson a hajnali ébresztés! Több mint 250 év távlatából is időtálló poén. Amúgy most egy újabb nagyszabású ukiyo-e kiállítás van Tōkyōban, el kéne nézni! Kapcsolódó bejegyzések: Shunga - egy kiállítás margójára  - Edo-kori pornhub  Kuniyoshi & Kunisada - az ukiyo-e fenegyerekei  - beszámoló  Shinbun nishik...

A japán folklór sorozat jelen epizódjában egy újabb mitológia entitással fogunk megismerkedni, ami nem más mint az amabie (アマビエ). A korábbi bejegyzésekből tudhatjuk, hogy a japán hegyek , folyók , tengerek hemzsegtek a legkülönbözőbb regionális yōkaiokban (妖怪), a tengerpartok kapcsán korábban már volt szó például a szerte Japánban "megfigyelt" félelmetes  umibōzuról , az amabie alakja viszont mindekelőtt az 1800-as évek Higo tartományához (肥後国), vagyis a mai Kumamotóhoz kapcsolódik.  Egyesek úgy tartják hogy az amabie az tulajdonképpen azon a más említésekben amabikóként (アマビコ, 海彦, 尼彦, 天日子, 天彦, あま彦) (amahiko), amahiko-nyūdóként (尼彦入道), vagy éppen arieként (アリエ) szereplő lényekkel, ezekről úgy általánosságban azt kell tudni, hogy nem az Ariel-fajta kis hableány féle, félig ember-félig hal képében, ellenben különböző leírásokban egy háromlábú, hosszú hajú, hol majom, hol madárszerű , törzs nélküli lábasfejű formájában öltöttek testet. Ami talán érdekesebb viszont, hogy ...