Doufukuai

A japán salaryman-kasztrendszer egy külön mitológia. Nyilván iparág, vállalati kultúra és a holdfázis is befolyásolja, de az évek alatt szépen kikristályosodtak a főbb típusok, mint valami céges Monster Manualban. Íme a három legjellemzőbb faj, amit a harctéren, vagyis a megbeszéléseken, tenderkiírásokban és email-lavinákban nap mint nap megfigyelhetsz, vagy legalábbis én megfigyelek:  Technokrata Fasz (Chaotic Good)  • Habitat: tech cégek, haladó startupok, gaishikei cégek   • Fegyverzet : MacBook Pro, Starbucks latte, korbács.  • Special ability : PowerPoint of Truth – ha egyszer előad, 1d20-on mindenki automatikusan elfogadja az ötletét.  • Passzív képesség : Deadline Clarity Aura – határidők értelmet nyernek, a büdzsé nem szivárog el.  • Weakness : ha meg kell nyitni egy Excel makrót, már keresi a felmondólevelét Ő az, aki üt, csap, hibát nem tűr, de legalább tudja, mit akar. Külföldön edződött, ex-Google, “termék evangélista” (pff, isten bárány...

Vajon a rézfaszú bagoly elrepül idáig? Van-e valami krampusz alternatíva? Vasorrú bába, vagy hasonló? Ezeken gondolkozva kicsit utána jártam, hogy régi népi figurák vagy legendák vannak Japánban, amikkel a szülők vagy nagyszülők próbálják fegyelmezni vagy ijesztgetni a gyerekeket, ha éppen okuk van rá. Ergo gyermek rémisztgető, vagy ehhez kapcsolódó figurákról következik egy kis összeállítás alább: なまはげ Namahage, az akitai ogre  Ez talán a legismertebb. A Namahage egy busó kinézetű lény, aki Újév környékén jár házról házra a falvakban, és kiabálja: 泣く子はいねがー！ Van itt valami síró kölök?! Főként Akita prefektúra ( Tōhoku régió ) vidéki falvaiban ismerik és tartják számon. A figurák szörnyű maszkot viselnek – vöröset, kéket vagy feketét – vadul kinéző hajjal, nagy, szúrós szemekkel és agyaras fogakkal. A ruhájuk szalmából készül (mint egy brutális madárijesztő), a kezükben pedig gyakran fakést és fából faragott vödröt hordanak. És ordibálják a fentebbi szlogen miszerint van-e itt...

2015 áprilisában érkeztem meg Naritára egy hátizsákkal meg mérhetetlen önbizalommal. Kínában töltött éveim, meg néhány rövid japán utazás után úgy általánosságban Távol-Kelet szakértőként tekintettem magamra. Aztán az első két hétben kiderült, hogy valójában egy 27 éves bébi vagyok egy idegen országban, és hogy a csajozós japánommal nem a legkönnyebb bankszámlát nyitni, vagy bármi hivatali ügyet intézni. Az évek során különböző okmányokon három különböző katakana-átírásban létezett a nevem, mert az elején fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne helyesen átírni. Így lettem ドーシュ, ドーシェ és ドーチ, és évekkel később egy új bankszámla nyitásánál mogorva ügyintézők átvilágítási procedúráján kellett bizonygatnom, hogy márpedig mindhárom ugyanaz a személy: én, én, én. Ha még egy variáns lett volna az irataimon szerintem le is csuknak. S jóllehet női mellre és fingra tudtam vagy tizenöt japán kifejezést, de amikor az első hideghívásaimat bonyolítottam japánul, az akkori főnököm a haját tépte, pedig ...

A hónap elején volt nyolcvanadik évfordulója annak, hogy 1945. március 9-10. éjszakáján az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje (USAAF) olyan pusztító tűzbombázást hajtott végre Tōkyō ellen, amelyet gyakran a történelem egyik legpusztítóbb háborús cselekményeként emlegetnek, még pusztítóbbnak, mint a drezdai, hiroshimai vagy nagasakai bombázásokat, már ami a közvetlen bombázásban elhunytak számát illetni. Jóllehet a pontos halálozási szám nem ismert, konzervatív becslések szerint a gyújtóbombák által okozott tűzvihar legalább 80 000, de vélhetően 100 000 fölötti áldozatot követelt egyetlen éjszaka alatt, és mintegy körülbelül egymillió ember maradt hajléktalan.  A Britannica szerint a japánok ezt a támadást később " A Fekete Hó Éjszakájának ” nevezték (黒い雪の夜), de erre japánul semmilyen utalást nem találtam. Az amerikai hadsereg ezt az akciót Operation Meetinghouse (Találkozóház Hadművelet) néven kódolta, míg Japánban egyszerűen a tōkyōi Nagy Légitámadásként (東京大空襲, Tōkyō ...

Arimoto Yōko (有元 葉子, 1942–) japán gasztro újságíró, számos magazinnál dolgozott élete során, emelett Tōkyōban, Tamagawa Denenchōfun vezeti a cooking class  (料理教室) nevű főzőiskoláját, meg különböző konyhai eszközöket adja a nevét, és nemrég elkezdett egy YouTube csatornát is, amire rákkattantam.  Különleges, jó hangulata van a videóinak. Egyből támad kedvem egy akiyát venni Naganóban ... A fentebbi videóban bemutatott ún. hó alatti káposzta (雪下キャベツ, yukishita kyabetsu) egy  téli zöldség, amely a hideg és a hó jótékony hatásainak köszönhetően rendkívül édes és puha állagúvá válik. Ez a módszer főként Északkelet-, illetve Észak-Japánban, különösen Hokkaidóban és a havas régiókban, például Nagano prefektúrában terjedt el. Hogy miért olyan édes eme havas kapászta? Leginkább azért, met a káposzta télen természetes védekezési mechanizmusként a keményítőt cukorrá alakítja át, hogy ne fagyjon meg, így sokkal édesebbé válik. Továbbá a vastag hótakaró megóvja a káposztát a kemény f...

Egy házas férfi, amikor a feleségét vagy partnerét másoknak bemutatja, különböző megszólításokat használhat, mint például 妻 (tsuma), 嫁 (yome), vagy éppen az 奥さん (okusan) a manapság használatosak közül. A Japán történelem során is, különösen az arisztokrácia és a szamurájok körében, illetlenségnek számított valakire a keresztnevén hivatkozni nyilvánosan. Helyette címekkel, pozíciókkal vagy lakóhelyük alapján szólították meg őket. Ezeknek a megszólításoknak az eredetéről fog szólni az alábbi poszt. Nézzük az elsőt, a tsumát ! 妻 tsuma A 妻 (tsuma) kifejezés a legrégebbi ezek közül, és már Japán legősibb történeti művében, a Kojikiben (古事記, 712) is szerepel. A Nara-korban azonban (710–794) még nem létezett a mai értelemben vett házassági rendszer. Akkoriban azt a nőt nevezték tsumának, akit a szülei elismertek, és akivel együtt élt a férfi. A Meiji-korszakban (1868–1912) a házassági törvények modernizálásával ez a kifejezés vált a hivatalos házastársi megszólítássá. 嫁 yome A 嫁 (yome) kifej...