Doufukuai

Fuji látkép a Takao-hegyről Mintegy 1400 éven keresztül, sok száz évvel azelőtt, hogy a shinrin-yoku (森林浴), az "erdőfürdőzés", vagyis az erdő illetve a természet gyógyító hatásaira rácsodálkozott volna mind a japán, mind külföldi közönség, a yamabushi (山伏) szerzetesek már rég többek között Dewa Sanzan (出羽三山, Dewa történelmi tartomány három szent hegye) vagy éppen bérceit Ōmine (大峰山) járták szerte az országban. Jóllehet korántsem hobbiból vagy terápiás célból, ellenben szigorú önfegyelem, aszkéta életmód útján a természettel való szoros kötelékben kerestek spirituális megtisztulást és újjászületést. Tōhoku szent hegyeitől Kansaibeli ormokig    Számos korábbi bejegyzésemben említettem már Tōhoku régióját, ami Japán északkeleti térsége, meglehetősen izolált, hegyvidékes terület, rengeteg hóval és kemény telekkel, mely mezőgazdasági művelésre alkalmatlan , talán ezért is maradt fenn a medvevadászát hagyománya évszázadokon keresztül, és ezért volt olyan nehéz beolvasztani a hely

Hetedik alkalommal jelentkezik az évösszegző fotós posztom, a top 15 , amiben az idei év legjobb, de legalábbis számomra legkedvesebb tizenöt fotóját szedem egy lajstromba. Ahhoz képest, hogy idén sem utaztunk nagyjából sehova, sőt még a lakásból is alig mozdultunk ki - lévén a korona vírus az év nagy részében Japánban is elég nagy szívás volt , és csak őszre kezdett normalizálódni a dolog - ahhoz képest nem panaszkodom, bár az is lehet hogy pusztán a saját magammal kapcsolatos elvárasaim csökkentek le olyan szintre, hogy már panaszkodni sem panaszkodok. De ne is firtassuk tovább a dolgot, jöjjön hát a lajstrom: 1. Repetát, monseiur bakcsó ? Egy bakcsó, népies nevén vakvarjú szigorú tekintettel nézett egy maradék rákra mint valami fine dining étterem kritikus inkognitóban. Ezt még januárban lőttem a  Zenpukuji (善福寺) templom tava környékén, ahol igen gazdag a madárvilág , szupertelével, 500mm-en sikerült eme kompozíció.  2. Repcsi a telihold előtt. Mondom, hogy nem mentünk sehova, eg

Az Edo-kori (1603 – 1868) Japánban úgy működött a rendszer, hogy ha történetesen nem tartoztál a szamurájok , papok, földművesek, kézművesek vagy éppen a kereskedők közé (ez az ún. mibunsei 身分制 társadalmi csoportosítás), akkor emberszámba sem nagyon vettek. És ez szó szerint értendő, hiszen ezen elfogadott társadalmi kasztokon kívül eső embertömeget egyenesen hinin-nek (非人), azaz " nem embernek " nevezték. A kor értékítéletében "nem-embernek" számítottak többek között a csavargók , koldusok, börtönőrök , szórakoztatók , prostituáltak , valamint a szellemi és testi fogyatékossággal rendelkezők is. A testi fogyatékossággal rendelkezők között viszont akadt egy kivételt képző csoport, mégpedig a vak “bankárok” társulata . Dáridós kezdetek A látássérültek különleges státusznak örvendtek a japán történelem során, ezt már többek között a XIV. századi Heike Monogatari (平家物語), az egyik legismertebb középkori háborús krónika is megemlíti. Ahogy korábbi bejegyzésekben már

Évszázadokon keresztül, a  warabit  (蕨) - Pteridium aquilinum , magyarul  saspáfrányt - többnyire az elégtelen rizs-termésből fakadó éhínségekkel azonosították, kényszerből fogyasztott növényként: a ugyannyira a fájdalom és a nyomor, mint a túlélés szimbóluma. Ugyanakkor, ezzel mintegy párhuzamosan volt egy egészen más oldala és más célközönsége a warabiből készített édességnek, mégpedig a mindenkori arisztokrácia, ergo igencsak széles spektrumon mozog a warabihoz köthető fogalmak tárköre. Ezt fogja körbe járni az alábbi bejegyzés, kezdjük is mindjárt az alapokkal. Mégpedig a kőkori alapokkal! Kőkori kaja A mezőgazdaság megjelenése előtt az élelem fogalmát a vadon termő növények és állatok jelentették a világon mindenhol, és ez alól Japán sem kivétel. Az ún. Jomon-korszak (縄文時代), a tulajdonképpeni japán csiszoltkő-korszak (i.e. 10,000 - 300 között) mintegy tízezer évet átívelő intervallumának emberei vadásztak , halásztak , gyűjtögettek: mindent, amit a föld kínált. S ezen ősemberek