Doufukuai

Miki egér Japánban rajongásig szeretett rajzfilmfigura, ha már a Disneyland irányába tartó vonatra szállsz, nem győzöd az egérfüles, felhergelt diáklány-sereget számolni, akik a fővárosi vidámparkba tartanak éppen. Mindazonáltal történt némi paradigma váltás, mielőtt  ezen elevenszülő rágcsáló alakját keblére ölelte volna e nemzet: kezdetben Miki egér ugyanis a gonosz, amerikai , imperialista agresszor megtestesítőjeként szerepelt. Legalábbis ebben a szerepben tetszeleg a Komatsuzawa Hajime (小松沢 甫) által rendezett Omochabako series dai san wa: Ehon senkya-hyakusansanja-rokunen (オモチャ箱シリーズ第3話 絵本1936年, azaz a Játékos doboz 3. sorozat, Képeskönyv 1936) című 1934-es japán propaganda rajzfilmben. A rajzfilm egyébiránt a Youtubeon is megtalálható, ergo itt a linken alább meg is tekintheted:    A sztori arról szól, hogy az aranyos kis élőlények békében élnek egy szigeten, egészen addig amíg a denevérek hátán lovagló Miki egér légideszant el nem kezdi szisztematikusan szőnyegbombázni őket

Írtunk már korábban az Obonról többször is, lásd itt vagy itt, gyorstalpalóként annyit kell tudni, hogy az ősök illetve az eltávozott családtagok kapnak három nap szabadságot évente, hogy az alvilágból feljöjjenek az emberekhez, legfőképpen saját családjukhoz. Ennek kapcsán pedig az emberek igyekeznek felvidítani a szellemeket hol tánccal (bon odori), és persze némi áldozati hamikával is, mielőtt lampionok segítségével visszavezetnék őket a túlvilágra - lásd toro nagashi . S mint minden családi összejövetel alkalmával, az Obont is nagy sütés-főzés, takarítás előzi meg. Jóllehet az Obon hagyománya a teljes országra kiterjed, az ünnepi ízek azonban régiókként, sőt akár családonként is eltérőek. Shikokuban a hakozushi (箱寿司) dobozos sushija a nyári étkezések egyik gyakori eleme, míg Kyushúban a bondara (盆鱈) vagyis az aszalt ponty képzi e hőséghez adekvát csemegék egyikét.  De amit itt az utcánkban is házról-házra meg lehet figyelni, az az uborka és padlizsán állatokká - ló és

A japán folklór sorozat jelen epizódjában egy újabb mitológia entitással fogunk megismerkedni, ami nem más mint az amabie (アマビエ). A korábbi bejegyzésekből tudhatjuk, hogy a japán hegyek , folyók , tengerek hemzsegtek a legkülönbözőbb regionális yōkaiokban (妖怪), a tengerpartok kapcsán korábban már volt szó például a szerte Japánban "megfigyelt" félelmetes  umibōzuról , az amabie alakja viszont mindekelőtt az 1800-as évek Higo tartományához (肥後国), vagyis a mai Kumamotóhoz kapcsolódik.  Egyesek úgy tartják hogy az amabie az tulajdonképpen azon a más említésekben amabikóként (アマビコ, 海彦, 尼彦, 天日子, 天彦, あま彦) (amahiko), amahiko-nyūdóként (尼彦入道), vagy éppen arieként (アリエ) szereplő lényekkel, ezekről úgy általánosságban azt kell tudni, hogy nem az Ariel-fajta kis hableány féle, félig ember-félig hal képében, ellenben különböző leírásokban egy háromlábú, hosszú hajú, hol majom, hol madárszerű , törzs nélküli lábasfejű formájában öltöttek testet. Ami talán érdekesebb viszont, hogy

Amióta léteznek összecsapások, harc, háború, azóta a pszichológiai hadviselés is jelen van. Elég ha elhitetjük az ellenséggel, hogy nincs remény, hiszen a manipuláció, illetve a pszichológiai harc végső soron belső ellentétek kialakulásához, s az ellen összetartó erejének a szétzúzásához vezet. Erre számtalan példát láthattunk a történelem során, a XX. század két világháborújában pedig már nagyon is tervezetten és tudatosan igyekeztek használni a különböző manipulatív technikákat. Mégis az ellenség demoralizásának egyik legegyszerűbb módja, ha saját hiedelmeikben élő félelmet fordítják ellene. Egy erre való extrém kísérletról fog szólni e bejegyzés. A kontextus megértéséhez a második világháborúra kanyarodunk, mely során a japánok és az amerikaiak széleskörű propaganda-hadjáratot illetve pszichológiai hadviselést folytattak egymás ellen, több-kevesebb sikerrel. Ilyen volt a  Csendes-ócean déli részein, a japánok által közvetitett Tokyo Rose propaganda rádióadása , aminek célja a

A jorōgumo gyűjtőnév alatt noha számos, a Nephila rendben tartozó pókot ért a köznyelv, a japán entomológusok specifikusan a Nephila Clavata nevű pókra vonatkoztatva használják (ez esetben katakanával irják ジョロウグモ).  Maga a kifejezés kapcsán tudni érdemes, hogy jorōgumo esetében az ún. jukujikun (熟字訓) olvasatról* van szó, mely során bizonyos összetételekben máshogy olvassák ki a kanjikat, mint ahogyan azt on'yomi avagy kun'yomi olvasatuk illetve hangalak sarkallná. Az eredetileg 絡新婦 kanjikkal leirt kifejezés - aminek szó szerinti forditása " körbefonó ifjú hitves " - jukujikun olvasatban 女郎蜘蛛 , azaz ribancpók  értelmet hordoz.  Minekutána a jorō (女郎) alatt Edo-kori prostituáltat, úgymint Yoshiwara leányait  értjük. Ergo nem véletlenül ezúttal is az Edo-korba (1603-1867) kell visszarepülnünk azért, hogy megérthessük ezen furcsa elnevezés mibenlétét.  A jorōgumo alatt ugyanis nem pusztán holmi filológia furfangról van szó, hanem egy japán folklórban lét

A japán folklór sorozat soron következő bejegyzésében egy rövid áttekintést nyújtunk a madarak elsősorban a shintó illetőleg a japán kultúrában betöltött szerepéről.  A madárszerű lények első irott feljegyzését illetően a következő sztori a talán legismertebb: kezdődött minden azzal, hogy úgy tűnt, soha nem ér véget a sötétség melyben a világ reményvesztettül esedezett a hajnal fényeiért, miképpen a Nap, illetőleg az Univerzum istennője, Amaterasu (天照) egyszerűen nem volt hajlandó előjönni nyughelyéről.  A többi isteni entitás - kami - belátta, hogy tenni kell valamit, hiszen a napfény nélküli élet nem tűnt optimálisnak. Valahogy ki kellett csalni Amaterasut, hogy ismét fénnyel töltse be a mindenséget. A terv a következő volt: egy tükröt tartani Amaterasu barlangjának bejárata elé (hogy elkapják a visszatükröződését), miközben kakasok ( ondori , 雄鳥) keltettek zsivajt, hogy felkeltsék az istennő figyelmét. A trükk beválni látszott - a kakasok kukorékolására, valamint a barla

Nagy Tengu (大天狗) Minden év késő Januárjában / Február elején kerül megrendezésre Tokyo Shimokitazawa városrészében a Tengu-fesztivál (しもきた天狗まつり), mely a japán mitológia harcias hegyi entitása, a tengu tisztelében zajlik. A tengu alakja a japán folklórban őrző-védő szerepet tölt be, s köztudott hogy jobb nem packázni velük.  Tengu mester (天狗様) - a hosszú orr a tengu egyik legfőbb ismérve Az évenkéti shimokitazawai tengu-buli a Shinryuji (真龍寺) templom közelében szokott volt megrendezésre kerülni, a környező szűk utcácskák a legkevésbé sem alkalmasak a végighömpölygő tömeg egyenletes eloszlására, ergo mint minden jó japán matsuri esetében, készüljünk egy mérsékelt fokú internálótábort idéző hangulatra. Ő a varjú-tengu (烏天狗) A tengu-matsuri voltaképpen a Setsubun (節分 " évszak választó ") - afféle előtavaszi ünnep (melynek ünneplése minden év Február 3-ra esik) - celebrálása, mely a sprirituális megtisztitásról, az elmúlt esztendő rossz dolgaitól va

Mivel a Fuji környékére mentünk egy hétvégére, nem mulaszthattuk el az alkalmat, hogy tegyünk egy túrát Aokigaharában (青木ヶ原). Igen, a hírhedt Aokigaharában.  A Jukai -nak (樹海), azaz fatengernek is nevezett, mintegy 35  négyzetkilométer kiterjedésű erdő az ország legmagasabb hegyének lábán fekszik, mely hegy kétségkívül a japán lélek és kultúra egyik legkarakterisztikusabb helyének számít.  Az erdő a japán popkultúrától kezdve a pszichológiai esettanulmányokon át rengeteg formában foglalkoztatja az embereket. Mindig is nagyon érdekelt a horror és a történelem összekapcsolódása, Aokigaharának viszont a jelennel való szoros kapcsolata miatt mégis valahogy különösen tragikusa miliője van, hiszen lehet hogy akár e percben valaki ott, a rengeteg közepén készül életének kioltására.  Sokat olvastam korábban az erdőről, van pár érdekes nézet, illetve fejtegetés, hogy vajon miért is társultak a halállal kapcsolatos mitológia képzetek e vadonhoz, mi több, miért is lett Japán legkedvel