Luoyang 1. nap - 白马寺，古城区

Október 1-jén a kínai nemzeti ünnep (国庆节) szünetében, némileg kurvára meggondolatlanul úgy döntöttem fejest ugrok az azzal járó migrációs hullámba, és a szárazföld belseje felé, egészen pontosan Luoyangba (洛阳) népvándorlok, mivel Beijing, Nanjing, és Xi'an után már csak ez a város hivatott kipipáltatni magát a Kína négy nagy ősi fővárosa (中国四大古都) lajstromomból, meg egyébiránt is izgalmas desztinációnak tűnt. 

Az októberi szünetben Kínában hosszabb távra útra kelni ugyanakkor megfontolandó dolog: a jegyirodákban már szeptember 18-án nem kaptam vonatjegyet október 1-re, végül az országos vasútvonali hálózatnál (全国铁路统一电话订票, tel.: 12306) tudtam rendelni egy Shanghai-Luoyang jegyet, a vissza utat viszont nem lehetett megvenni, mivelhogy nem volt. Így visszaérkezésem némi izgalmat rejtett magában, de előbb az odajutás volt a cél. (A legegyszerűbb persze neten rendelni, mondjuk a tieyou-n, csak ott már mindent lefoglaltak.)

Végül mégiscsak felpattantam a vonatnak titulált kínpadra, 1122 km, 14,5 órás kéjutazás a lehető legótvarabb szerelvényen - ahol ülőjegyem végett még a kiváltságosok szűk körét bővítettem -, nagyon rossz út volt, és végtelenül hosszú, éjfél után futottunk be Luoyangba. Megérkezésemet követően megpróbáltam megvenni a visszafelé tartó vonatjegyet, de sajnos meiyou 没有 - [nincs]. Október 5-e? 没有. Október 6-a? 没有. Október 7-e? 没有. Október 8-a? 没有. Október 9-e? Azt pedig még nem lehet megvenni. Remek. Sebaj, a lényeg hogy itt vagyok, gondoltam. Ha más nem, majd Zhengzhouból valami távolsági buszra ülök, végső esetben egy henani szamár hátán ügetek vissza Shanghaiba - gondoltam, egyelőre a lényeg, hogy megérkeztem. 

A Heping International Youth Hostelban foglaltam szállást, nagyon új hely, most nyílt augusztusban. Lakájosnak lakájos, de egyelőre nincsen konyhájuk, ami nagy hiányosság, de dolgoznak rajta. Talán egy fél, vagy inkább egy év múlva nagyon tuti kis hostel lesz belőle, a személyzeten ez nem fog múlni, ugyanis jó fejek és nagyon segítőkészek, kivált Xiao Deng (小邓), a kantoni kobold. A hostel a Jiudu út 66. alatt lokalizálódik (九都路), ami rendkívül hosszú út, a taxis pedig vélhetőleg nem fogja tudni a hostelt, ezért azt kell neki mondani, hogy a TV-toronnyal szemközti irányban (洛阳广播电视局), onnan már tudni fogja az utat. 

Henan tartomány (河南) egy elmaradott mezőgazdasági provincia, majdnem itt volt a kínai civilizáció bölcsője (jobbára Shanxi és Hebei) - bár ezzel a henaniak bizonyára tudnának vitatkozni -, ugyanakkor Kína eredeti területeinek közepén fekszik, növénytermesztésre nagyszerűen alkalmas földekkel vonzó terepet biztosított a földművelők számára. Az ősi fővárosok a tartomány északi részén virágoztak, majd elbuktak (Kaifeng, Anyang), a dinasztikus miliő mégis évszázadokon át áthatotta Henánt, a magam részéről már nem sokat éreztem belőle. 

A tartomány számos vallást illetően kiemelkedő fontosságú, a buddhizmus első kolostora itt alapult, majd a muszlim kereskedők, vándorok házasodtak han kínaiakkal, megteremtve az iszlám jelenlétét is egyúttal. Mindemellett olybá vendégszeretőek voltak a korabeli császárok, hogy a zsidók első kínai telephelyei szintén Henanban kaptak helyet. 

Manapság a Henanról alkotott kép erőteljesen negatív a kínaiakban, túlzottan tu (土), visszamaradott régiónak tekintik - és az is -, amit a reformok szele elfelejtett megcsapni. A történelmi ütőkártyáit azonban ügyesen játssza ki, ezért is csábulhat el számtalan turista egy látogatás erejéig: a longmeni barlangok,  vagy éppen a Shaolin-kolostor miatt sokak fejében megfordul a gondolat egy tripet illetően. 

Az utat követő első felfedezős napon reggel Kis Denggel elmentünk egy közeli jegyirodába kiverni a balhét, hogy valami vonatjegyfélét szerezzünk, sok ordibálás után az egyetlen jegy, amit az pénztáros nő képes volt kivajúdni egy Zhengzhouba szóló állójegy, péntek hajnali 3-kor. Nos, ez explicite: szopás, szopás, szopás.  Zhengzhou? Lényegében a szomszédban lévő város. Állójegy? A kínai vonatok poklának tizennyolcadik szintje. Hajnali háromkor? Pompás. Egy kérdésem volt csak: és Zhengzhou után mitévő legyek? Lenne még úgy 1000 km Shanghai-ig. Találjam fel magam, a lényeg, hogy a vonaton legyek. Ebben maradtunk. 

A nagyszerű jegyem birtokában végre megkezdődhetett a templomvadászat. Luoyangban található a Fehér ló templom (白马寺), melyet hagyományosan Kína elsőként alapított buddhista templomának (第一古刹) tartanak. Több járattal is megközelíthetjük, a hostelomtól a 22-es busszal elmentem a Qingniangong-ig (青年宫), ahol érdemes egy kicsit szétnézni, kivált, mert innen indulhatunk felderíteni az óvárosi részeket. Innen az 56-os/58-as busszal mehetünk a végállomásig, mely a Baimasi is egyben. 

Az 58-as buszon 13 km-en keresztül vezekelni fogunk, ha van bűnünk, ha nincs: a járat egy emberi százlábú, nem érdemes csodálkozni azon, ha egy teljes kínai család nyomódik fel a seggünkbe nagypapától a kisunokáig, s azon sem, ha mi magunk nyomódunk fel Yandi és Huangdi fiainak seggébe. Az intim szféra Kínában ismeretlen fogalom - ezt eddig is tudtam, de amikor a hónom alatt, a vállamon és térdemen is emberek akrobatikáznak, kapaszkodni pedig csak egy fogatlan bácsi szakállába tudnék miközben a buszsofőr Fernando Alonsót próbálja űberelni - eddig nem tapasztalt új élményekkel gazdagított. 

Megérkeztem végre a templom hatalmas együtteséhez, melynek nagy része persze teljes egészében renovált, így kvázi nem is különbözik semmiben Kína más részein található buddhista templomaitól. Igazából, minél többet lát az ember efféle templomokból, kolostorokból, annál kevesebb újdonságot vél felfedezni, így a Baimasi esetében is ez volt a helyzet - egy szakértő nyilván ellent tudna mondani ennek - mindazáltal laikusként engem nem nagyon hatott meg a dolog, már ami a kivitelezést illeti. Sőt, kurvára untam. A kínai buddhizmus bölcsőjének és forrásának (中国佛教的“祖庭”和“释源”) története persze érdekes: Han-korban két császári követség indult útra szent szövegek beszerzésének céljából, s Tokarában (月氏) valahol a mai Afganisztán területén két indiai (azaz Tianzhu-ból való 天竺, India ősi kínai elnevezése, főképp buddhista kontextusban) szerzetessel, egészen pontosan arhattal - Matangával és Gobharanával - futottak össze, majd két fehér lovon szállították őket vissza Kínába számos szútrával és szoborral egyetemben (佛经/佛像). Az akkori uralkodó, Han Ming (汉明) tiszteletének kinyilvánításaként alapíttatta i.sz. 68-ban a templomot a két szerzetes méltó otthonául s pihenőhelyéül. Meg persze munkahelyéül is, hiszen itt fordították kínaira a szent szövegeket is egyszersmind. A templom közel 2000 éves története során többször is prosperált, jelentősége különösen a buddhizmus Japánban, Koreába és Vietnamban való terjeszkedésével nőtt meg igazán. Olyan arcok fordultak meg a Baimasiben, mint mondjuk az indo-szkíta Dharmarakṣa (竺法護) - egyike a leghíresebb és legfontosabb buddhista fordítóknak, aki i.sz. 266-ban érkezett Luoyangba, majd 289-290 között ebben a templomban ténykedett. A Tang-kori atomhíres-jelentős buddhista backpacker Xuanzang 16 éves indiai tripjét éppen a Fehér ló templomból kezdte, majd ide is tért vissza, s élt itt haláláig a templom vezetőjeként. A templomtól mintegy öt perces sétára található a tizenhárom szintes, 25 méter magas, Tang-kori pagoda-dizájnra hajazó Qiyun pagoda (齐云塔), mely mellett egy 1175-ből való sztélé áll, beszámolva arról, hogy egy öt évtizeddel ezelőtti tűzben leégett a templom, valamint a Sakya Tathagata sztúpa, mely a pagoda elődéül szolgált. A templom maga már előzőleg is komoly pusztításoknak esett áldozatul, úgymint az An Lushan-felkelés idején, amit a császári udvar többek között a huihe-k (回纥, az ujgur etnikumok korai elnevezése) segítségével tudott megfékezni. Az ujgur hadak bár segítséget nyújtottak a lázadás leverésében, Luoyangba való bevonulásukat követően nagy vérengzést és pusztítást végeztek, megbosszulva, hogy korábban Chang'anban huihe nőket erőszakoltak, s vagyon elkoboztak. A luoyangi lakosság a Baimasi templomba menekült, így elkerülhetetlen volt annak megtámadása és leégetése. Ezáltal későbbi újjáépítése is. A Ming-, és Qing-dinasztiák alatt a templom számtalan renováláson esett át, a legfontosabbra a XVI. században került sor, a közelmúltban pedig  1952 és 1973 között. A templom ma a kínai-indiai kapcsolatok szimbóluma (jóllehet elsátáltam Jianzhen/Ganjin szobra mellett is), ennek hatására építették az elmúlt években a Baima templom közelébe a Sanchi replikáját is többek között. A Fehér ló templom mintegy 13 hektáros (200 mu 亩), rengeteg látnivalóval, Luoyangba érkezve mindenképp megtekintendő célpont.

A templom után visszakanyarodtam az óvárosi részekhez (古城区), ami alapvetően szintén érdekes volt, de láttam már szebbet is. A waiguoren (外国人) - vagyis a külföldi a jelek szerint szintén nem túl gyakori állatfaj errefelé, miriádnyi elképedő szempár szegeződött rám, egyidejűleg minden sarokból a laowai-t sziszegték, egészen elszoktam ettől. Legutóbb egy piciny dél-kínai faluban, Daxu közelében tapasztaltam hasonlót, ott azt érhetőnek vettem, bár Luoyangban sem tanyáznak külföldiek. Ami érthető, Luoyang maga gyomorforgatóan deprimáló, az óváros tyúkszaros sikátoraiban járkálván nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha ez a város volt a kínai univerzum központja, s hogy 13 dinasztiának adott otthont (egészen az Északi Song-korig, mikor Kaifeng-be telepítették a fővárost).  Egykor a grandiózus Sui-, és Tang-dinasztiák palotái tornyosultak itt büszkén, közel 1300 buddhista templommal, ma már nyoma sincs e tündöklésnek. Noha ebben közrejátszott az is, hogy a dzsürcsik a XII. században nagyon leamortizálták a várost, mely azóta nem képes magához térni. Évszázadokon keresztül csak történelméből élt, a néhai fényből, és az 1920-as évekre alig 20.000 főre csökkent a lakossága. Az erőltetett modernizálás az újkori poszt-apokaliptikus han városok tipikus disztopikus kettősségét eredményezte: mocsok és giccs nászán pokolra vajúdott bús-butuska pompa, hol a szűk utcácskákban tyúkok, kutyák, kacsák, homo erectus-ok enumerációját írhatnánk, ugyanakkor mehetünk dalolni KTV-be, de akad szexbolt is. Az óváros főutcájában sétálván a Lijing-kapunál (丽景门, 15 yuan) érdemes tenni egy vizitet, felmenni a legmagasabb pontjára, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik Luoyang undorító városára, illetve a várost fojtogató szmogra,  kezdem már érteni, a shanghai-iak miért is tekintik magukat A városiaknak...Ergo Luoyangra nem érdemes sok időt vesztegetni, a fő attrakciók azonban nem is városban, hanem annak környékén találhatók.

Visszatértem a hostelba, a hostel melletti kis boltban vettem egy helyi sört, a Luoyang Beer (洛阳宫啤酒) 4.1%-os, nem is ittam még ilyen "erős" sört Kínában. Estére végre megérkeztek nanjingi barátaim, és másnap indultunk Longmenbe (龙门), vagyis Sárkánykapuhoz annak elképesztő barlang-szobrászatát szemrevételezni.