Doufukuai

A japán kocsmológia tudományos bejegyzések sorában soron következő állomás Tōkyō kocsma-Bermuda háromszögébe fog bevezetni, amit a Denentoshi vonatvonalon található Sangenjaya (三軒茶屋) állomás közelében kell keresni Sankaku chitai (三角地帯) elnevezés alatt, mely "háromszög térség" jelentéssel rendelkezik a terület formája miatt.  Úgy első blikkre talán Shanghai Tianzifangjához tudnám hasonlitani, már ami a kissé bohém atmoszférájú, egymásba torkolló szűk sikátorok zegzugos kialakítását illeti. Habár itt jobbára csak a szesz folyik, na meg a jobbnál-jobb falatok régimódi izakayák illetve hipszter újhullámos éttermek és bárok személyzetének tálalásában. Yakitori, yakiniku, takoyaki, curry, gyoza, kushikatsu, karaage - csak mi hirtelen eszembe jut a számos izakaya portékájából.  Életkortól függetlenül talán mindenki találhat magának valami szimpatikus kis krimót az űbermájer bonvivánoktól a begyepesedett szeszegerekig. S ahogy a 246-os főútról bekanyodunk e vala

A magányos Buddha szobor a Sapporo közelében található Makamonai Takino temető (真駒内滝野霊園) legfőbb szimbóluma. Az ún. Atama Daibutsu (頭大仏殿) köré felhúzott dóm pediglen Tadao Andō (安藤 忠雄) ismert épitész nevéhez köthető. Sapporói utam során a hotel szobájában böngésztem a #sapporo cimkével ellátott képeket az Instán, és egyszer csak megakadt a szemem jelen bejegyzés tárgyán - gondoltam itt csinálhatok majd pár érdekes képet -  úgyhogy az egyik reggel fogtam magam, és elzarándokoltam a várostól jó messzire található temetőbe.  Azt kapásból konstatálhattam, hogy bizarrnál bizarabb dolgok fognak itt várni, ahogy leszálltam a buszról, valami kisállatot széttéppő nagyállat szobra fogadott, yokoso , na de hát mégiscsak temetőbe sempedig vidámparkba jöttem, szóval mentem tovább. Hozzá kell tennem, hogy végig szakadt az eső aznap, ergo elhatároztam, hogy ennek adekvát komor, bús fekete-fehér képeket gyártok majd. Szerencsémre rajtam kivül senki nem volt az egész komplexumban, ezáltal kedv

A Sarushima (猿島), vagyis Majomsziget Yokosukától (横須賀市) pár perc hajóútnyira található kis sziget, mely mára leginkább turistalátványosság, avagy a pecások kedvelt célpontja, az Edo-korban viszont stratégia jelentőségű erődként funkcionált a szárazföld védelmében. Az 1800-as évek elején ugyanis a Tokugawa sógunátus katonai erőditményt alakitott ki a szigeten, aminek a maradványai a mai napig láthatóak. Egészen a második világháborúig katonai használatban is volt a sziget, a sógunátus ágyúit később modern tüzérségi lövegekre cserélték. S jóllehet valós harcok nem történtek a szigeten vagy a sziget közvetlen közelében a háborúk alatt, csak 1996-ban nyitották meg a civil közösség előtt. Azóta pediglen erősen megváltozott az egykori barakkok és katakombák funkciója: az egyik leghosszabb megmaradt földalatti átjáró manapság példának okáért a " Szerelem alagútja " néven fut, és állitólag ezen végigsétálva elmélyül a párok egymás iránti elkötelezettsége. Lol.   A sziget

Az 1850-es években Japán még mindig izmoskodott hogy nem kér a külvilágból, aztán Matthew Perry s ama fekete hajóinak noszogatására megnyitották Shimoda kikötőjét. Majd Yokohamát is, és Shimodát pedig bezárták. Ennyi háttérsztori talán elég is lesz, mi több nem érdemes azon búslakodni, hogy mi történt Bakumatsu (幕末) korszak alatt, hiszen Shimoda a mai napig egy közkedvelt tengerparti nyaralóövezet. A salaryman számára a tōkyō-i nyár a 18 szintes buddhista pokol 19. szintje. Öltöny-nyakkendőben rohangálni a perzselő napon összeaszalódott emberszőlők szarkofágjában szégyenletesen szar.  A Yamanote vagonjaiban Guernica-üzemmódban transzportálódván vizet vizonáltam. Nagyon sok vizet, amiben úgy úszhatok, mint egy delfin.  Szóval efféle gondolatsorok közepette keveredtünk el végül Shimodába, ahol végre delfinné változhattam. Nem vittem sok cuccot, csak egy táskányi felszerelést, goprókat, sparkot, a D610-et, egy 50-est, és hát muszáj volt a 80-200-at is, hogy K